A környező napsütötte domboldalakat szőlőskertek vették birtokba, a városi házak alatt pedig óriási pincék épültek. Sok közülük nyolcvan-száz méterre is benyúlt (benyúlik) a Szamárhegy vagy a Paprikahegy oldalába. Nem ritkán két-három olyan széles ága volt egy pincének, hogy szekérrel is kényelmesen be lehetett hajtani. Ősszel pedig, szüret után „százával állottak a város előtt a Dunán az uszályok, hogy elszállítsák a mustot és a bort. És a híres szentendrei aszút, ami a városnak nagy jövedelmet hozott. És meg is fizették rendesen. Amikor egy tehén ára tizenkét forint volt, egy akó közönséges boré meg három-négy forint, a szentendrei aszú akóját harminc-negyven forintért vitték. Egy-egy jó esztendőben a szőlősgazdák két-háromszázezer forintot is bevettek belőle. Gazdagok is voltak az akkori termelők. Pénz bőven volt. A jó szentendreiek meg nem ültek rá, nem ilyen volt a természetük. Vígan éltek, nagyokat mulattak és építették a templomokat egyre-másra…”. Dr. Dezsőfi Ferenc, egykori szentendrei polgármester várostörténetéből vett idézetet a történeti források sem cáfolják, inkább alátámasztják. 1730-ban már több mint kétszázezer liter bor érlelődött a pincékben, és negyven év alatt az éves hozam közel tízszeresére nőtt. A szentendrei vörösbor, a fűszerezett rácürmös messze földön ismert és keresett árucikk volt.
A tizennyolcadik századi szentendrei szőlőművelés amellett, hogy a szőlőbirtokosoknak és a kereskedőknek busás hasznot hajtott, a helybeli és környékbeli lakosságnak folyamatos és biztos munkát, megélhetést adott. A Pest megyei levéltárban fennmaradt Margaritovits Sándor szentendrei birtokos gazda szőlőire fordított költségeinek kimutatása az 1780-as évekből. A felsorolt kiadások összegszerűségük mellett még azért is becses adatok, mert testközelbe hozzák a szőlőművelés akkori gyakorlatát. Margaritovits 1784-ben például a második kapálás alkalmával a kétszázhuszonöt munkásnak csak borra és pálinkára hatvanhét forintot költött, közel négyszáz ember végezte el az első, második és harmadik kötözést, ötvenen a karóveréssel voltak megbízva, százkilencvenen vettek részt a szüretelésben, hetvenheten hordták puttonyokban a szekereken álló hordókba a leszedett szőlőt, amit u.n. csomoszlók tapostak, gyúrtak össze. Az üres, majd a szőlővel, musttal megtöltött hordókat szekérrel a „fost cziger” vitte le a városba, természetesen fizetség fejében. Csak ebben az évben közel hatvan forintot fizetett ki „száz akó” hordóért és négy mázsa abroncsért. A tételek között szerepel a szőlőművelés kellékeinek előállításához nélkülözhetetlen mesterembereknek: pintérnek, bognárnak, kovácsnak kifizetett munkadíj. De fizetség járt a szőlőpásztornak, a pálinkafőzőnek, a szőlővesszőket összeszedő asszonyoknak. Arról sajnos nem szól a feljegyzés, hogy mekkora szőlőbirtok műveléséhez és szüreteléséhez foglalkoztatott Margaritovits több száz embert. Mindenesetre tekintélyes gazda lehetett, mert az idézett forrásból azt is megtudjuk, hogy 1787 nyarán negyvenkét aratót fogadott fel a búza learatására.
Ugyanezekből az évekből fennmaradt egy árszabás is a kádárok munkáiról. A különböző méretű hordók, kádak, dézsák más-más áron készültek, attól is függően, hogy hány abroncs került rájuk, s hogy az abroncsozás lent a pincében történt-e, vagy odafent.
Száz évvel a szerbek betelepülése után, 1790-ben összeírták a lakosság föld- és szőlőművelésből származó jövedelmét. Eszerint kis híján negyvenezer akó (egy akó kb. ötven liter) jó minőségű, és közel ötezer akó gyengébb minőségű bort nyertek évente a szentendrei szőlőkből. Fényes Elek az 1851-ben megjelent Magyarország geographiai szótára című, négy kötetes művében Szentendréről többek között ezt írta: „Szántóföldje kevés, de mindent jól megterem, különösen kukoriczát; erdeje nagy; de fő kincs szőlőhegyében áll, melly 2550 holdra terjed. Földje ennek nagyobb részint kősziklás, nehéz művelésű, de híres vörös bort terem, azonban fejért is termesztenek.”
E rövid idézet is jól érzékelteti, hogy a szőlőművelésből, borászatból származó gazdagságért keményen meg kellett dolgozni, illetve tulajdonosként mélyen a zsebbe nyúlni a munkáskezek foglalkoztatását illetően. Már 1770-ben, a Mária Terézia-féle urbérrendezés kérdőpontjaira válaszolva, melyek a település hasznairól és kárairól kérdezik a helyi elöljárókat, kiemelik, hogy legfőbb hasznának azt tartja a város, hogy határában szőlőhegye van, „abbul kiváltképpen mind a gazdák, mind pedigh szegényebb sorsu lakosok kezy munkájuknak jutalmát várják”, azaz a földnélkülieknek helyben van pénzkereseti lehetőségük. A számukra kedvező körülmények között említik fel még azt is, hogy mivel szerződéses viszonyban áll a város a földesurával, a szőlő után nem kell kilencedet fizetniük és a városban ki-ki a maga borát szabadon árulhatja. Az előnyök mellett a szentendrei szőlőművelés egy súlyos és vissza-visszatérő kártétellel is rendelkezett. Az elöljárók beszámolóját az összeíró biztosok ekként foglalták írásba: „károkra szolgáló dolognak tartyák, hogy sokszor hegyekbül le szolgáló patakjai meg áradnak a vizek szaporodásával, a város réttye elöntetik, ugy nem külömben a midőn fölöttébb nagy zápor essők járnak, földeikben nagy károkat szenvednek azon okbul, hogy a földit szőllejeknek lehordván, nagy munkájok, és költségek által azokat helyre hozhattyák.” Margaritovits Sándor már idézett kiadásjegyzékében is szerepel egy tétel, amit a szőlőben összeszedett kövekért fizetett ki.
Minden nehézség ellenére a szentendrei szőlőművelés a tizennyolcadik században virágzó ágazattá fejlődött, aminek számos emlékét még ma is fellelhetjük, ha figyelmesen sétálgatunk a városban. Leggyakoribb árulkodó jelek azt utcára nyíló régi kovácsoltvas vagy fa pinceajtók. Elhelyezésüket a szerbek borkészítési gyakorlata magyarázza. Szentendrén kint a határban nem épültek présházak, mint az ország sok más híres borvidékén. A leszüretelt szőlőt kádakban, hordókban szekérrel hazahozták a házak alatti pincékbe. Az utcáról nyíló pincelejáratok, az u.n. kacsárnyák kettős célt szolgáltak, egyfelől azt, hogy a szőlő a szekérről közvetlenül a pince mélyében felállított, terjedelmes fakádakba kerüljön, másfelől, hogy a hordókat könnyen tudják le-fel mozgatni. A többnyire szűk városi udvarok miatt az óriási mennyiségű szőlő, ill. bor utcáról történő mozgatása jól bevált gyakorlat lett. A pinceajtók mellett a ház egykori lakójának foglalkozását még néhány helyen a kőből készült kapuív közepére faragott szőlőfürt ma is hírdeti. A Bükkös-patak melletti Pozsarevacska templom ikonosztázán sem véletlen, hogy aranyozott szőlőfürtös, indás keretekbe helyezték el az ikonokat. Szentendre köztéren felállított emlékkeresztjei közül az egyiket a szőlősgazdák állították a tizennyolcadik században a Bogdányi utca és a Dézsma utca sarkán. A hengeres kőoszlopot kecses, finom szőlőfürtös indák fonják körbe.
Török Katalin, társadalomtörténeti kutató, helytörténész, művészeti író. 1970 óta él Szentendrén. 1990 és 1992 között a Szentendre és Vidéke felelős szerkesztője, majd 1997-től rendszeres szerzője helytörténeti, közéleti és művészeti témakörökben. 2003-ban Szentendre Város Közművelődési Díjban, 2010-ben Pest megye Közművelődési Díjban, 2016-ban Pro Urbe Szentendre díjban részesült. Az Érdekességek az 1000 éves Szentendre múltjából című rovata 2009-ben jelent meg rendszeresen a Szentendre és Vidékében, melyet weboldalunkon idén újra közlünk. Török Katalin jelen pillanatban is a Szentendre és Vidéke munkatársa.
Címlapkép: Szőlőmotívumos zárkő a Rab Ráby téren
Megjelent a Szentendre és Vidéke, 2009. július 31-i számában.
