Ugrás a tartalomhoz

KULTÚRA

A rózsák atyja           

Boromisza Tibor festőművész (Bácsalmás, 1880 – Szentendre, 1960), akit Szentendréhez elbonthatatlan szálak kötnek, s akinek emlékszobája éppen hatvan éve, 1964-től várja a látogatókat a Duna-korzón –, a Függetlenség című lap 1936. január 19-i számában megjelent alábbi írásával és portré grafikájával őrizte meg az utókor számára a sok szentendrei rózsakertész egyikének, Sausek Sándornak érdekes alakját. Mindketten a szamárhegyi dalmát temetőben – a véletlen hozta így – egymás mellett nyugszanak.

„Meleg, derűs napok öröme ömlött el a hajdani tófenék virágos rétjein. A dűlőt mai is Tómelléknek hívják. Pedig igen-igen régen elfolyt már innen a víz…

A tavaszi meleg leolvasztotta rólam az összes fölös ruhadarabot, amikor végre föltűnt előttem a híres rózsatelep, Sausek bácsi rózsái…

A sárgulóleveles, égővörös bogyókkal rakott, tüskés, bozótos, vadrózsák szegte ösvényen eljutottam hozzá, a rózsák Atyjához. Senki se viselhetné ma jogosabban az egykor híres budai dervis, Gül-Baba nevét. Károly bátyám harminc éve gondozója kitenyésztője, nemesítője a vadrózsa alanyoknak. Ebben a mesterségben úttörő volt, s tevékenysége túlnőtt az ország határain.

Amint mesélgeti nekem, már gyermekkorában hajlamai a szabad természet szeretete szinte vallásos rajongásáig menő imádata felé terelték. Festő akart lenni.

Édesatyja volt az, aki az 1860/70-es években ültetgette szigetmonostori koronauradalmi erdőséget, s mint afféle rendszeres munkát eszközlő erdész, fiából is hivatalnokot szeretett volna nevelni, de hát Károly bátyámnak már ifiontan is kemény volt az akarata, akár a rózsamag héja. S ha már festő nem lehetett, hát a virágkertészet, a rózsakertészet szabadságát választotta, ami bizony igen szépen szabad és igen kemény munkával járó életnek bizonyult. Sokat járt-kelt, munkálkodott Újvidéken is, Liptón is, Erdélyben is és a budai királyi várkertben, de még külföldön is.

Főérdeme, hogy itthon meghonosította a külföldi vad alanyokat, és viszont a hazai fajokat ismertekké tette. Károly bácsi csak alanyt nevel. Rózsaóvodája van tulajdonképpen, hogy így fejezzem ki magamat. A szemzés, tovább nemesítés már mások dolga.

– De kedves öcsém – fejtegeti –, a csemeték, az egy-két éves magoncok jó megnevelése nélkül nincs alap! Van vagy tizenhatféle vad alanyom. Svájci, német francia, de még Mongóliából és Dél-Kínából valók is. Ezek aztán rendkívül szívósak, fagyállók és fölöttébb illatosak! Még így vadócon is igen szépek!

Beszélgetünk hosszasan a rózsakertészet mesterségbeli és kereskedelmi oldaláról is. Sok itt a tennivaló. Körülbelül egy évig kell pácolni, puhítani folyton a rózsamagot, amíg csíraképes lesz. És a métermázsaszámra itthon termelt rózsamag ma jó valuta!

– Bizony sok-sok ezer illatozó pompás rózsa itt járta ki az iskolát kezdetben énnálam – elmélkedik Károly bátyám, miközben mosoly játszadozik szeme szögletében, mint a hófehér szakállán megcsillanó, búcsúzó esti napsugár.

A nap most van hanyatlóban a Nagykevély mögött. Elpihen, hogy újra ébredjen, szerényen szinte észrevétlen, mind közönségesen.

Károly bátyám egy munkás élet után bölcs. Jártas az isteni mélységek titokzatos ismeretében. S miként Lao-Ce mondá: mély, mint a mélységes víz, szerény, mint a csendes völgy.

Egyszerű hajlékának ajtaja keletnek nyílik, s reggelenként így köszönti a hajnalt: – Uramisten adj erőt és egészséget a mai naphoz…

A távolból felmorajlik nagy néha a világváros zaja. És az esztelen, elérhetetlen vágyak hajszája…

Az írás a Szentendre és Vidéke 2024. január 31-ei lapszámában jelent meg.

Fotó: Deim Balázs

 

További cikkeink a témában

Kiemelt kép a Választások 2024 című bejegyzéshez

Választások 2024

6 órától 19 óráig lehet szavazni abban a szavazókörben, amelynek névjegyzékében szerepel a választó.