Április 16. a holokauszt magyar áldozatainak emléknapja: 1944-ben ezen a napon kezdődött az ország zsidóságának gettósítása. Gyárfás Katalin tanárnő diákjaival közösen kutatta a szentendrei zsidó közösség múltját. A kutatásról őt és a Zachor Alapítvány kollégáját, Vas Miklóst kérdeztük.
Miért pont Szentendre lett a kezdeti kutatómunka helyszíne?
A szüleim a ’60-as években vettek egy gyönyörű gyümölcsöst a 23-as kilométerkőnél Szentendre és Leányfalu határán, a hegyoldalban. Évtizedeken át ott töltöttük a nyarakat. Berendezkedtünk itt egy teljes életre, beiratkoztunk a könyvtárba: nyaranta itt éltünk.
1991-ben kezdtem tanítani a Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskolában. A második évfolyamnál kerültem oda, némettanárként. Borzasztóan lelkes voltam: egy új iskolában tanítani, aminek akkor alakul ki a légköre, nagyon izgalmas lehetőségnek ígérkezett. Ráadásul én nyelvszakos tanár voltam, ugyanúgy, mint Andrea [Szőnyi Andrea, a Zachor Alapítvány alapítója – a szerk.], aki angolt tanított. Mindkettőnknek fontos volt, hogy a diákjaink informáltak legyenek a zsidósággal kapcsolatban, és érzelmileg is kötődjenek a közösséghez. Ebben fontos szerepet játszik a múlt megismerése.
Szentendrén nyaraltam, mikor kezembe került egy helyi lap. Itt olvastam egy cikket a zsidó temetőről. Számomra akkor derült ki, hogy itt volt egy – nem is kicsi – közösség. A diákjainkkal ezt kezdtük el kutatni. A temető akkor teljes romhalmaz volt, úgy vágtunk utat, vittünk szerszámokat, hogy meg tudjuk nézni a sírokat. A temető pontos helyét Pethőné Németh Erikától tudtam meg, aki akkor a könyvtár helytörténeti részlegén dolgozott. Nem volt semmi feltüntetve, kívülről csak a dzsungel látszott.
Ha már van egy ilyen kiindulópont, nagyon könnyű ismerősöket és segítőket találni, akik vezetnek tovább. A temető után megkerestük, hol volt a zsinagóga, az imahely, ami egyben állt az iskolával. Hiába voltak bizonyos adataink, százszor kellett körbejárni ezen a területen, mert nem úgy festett, mint egy tipikus imahely: egy parasztházból alakították ki.
Hogyan történt a szentendrei túlélők felkutatása?
Egy pont kell csak, hogy az ember el tudjon indulni, és ez Falk Béla bácsi volt. Pethőné Németh Erika ajánlotta őt, aki épp 18 éves volt a vészkorszak idején, ezért munkaszolgálatra vitték az apjával együtt. Hozzá becsöngettünk, így indultunk.
Az időseket nagyon meghatotta, hogy gyerekek akartak velük interjúkat készíteni. Sokkal nyitottabbak voltak, mintha profi újságírókkal kellett volna beszélniük. László Magda nénivel is többször interjúztunk, mert újabb és újabb gyerekek akartak beszélni vele.
Honnan jött az ötlet, hogy a gyerekek vállalják magukra a kutatás oroszlánrészét?
Mivel tanár vagyok, és nagyon szeretek tanítani, magától értetődő volt. Ez a mi múltunk, a zsidó közösség múltja, mindannyiunknak köze van hozzá. Tudtuk, hogy nagyon fontos munkát végzünk, mert a túlélők már idősek voltak. Azóta meghalt Kertész Péter és László Magda néni is, akivel élete végéig tartottuk a kapcsolatot, a gyerekekkel többször meglátogattuk.
És mindezt nem én csináltam, hanem a gyerekek! Egyfelől volt ennek egy élményalapú oktatási vetülete is, másfelől a gyerekek átérezték a munka fontosságát. Ők voltak azok, akik összegyűjtötték az adatokat, hogy az őket követő generációnak legyen miből tanulnia.
Aztán célul tűztük ki, hogy legyen valami végterméke, lenyomata annak, amit csinálunk. Ezért az iskolában szerveztünk egy nagy kiállítást. Fotóztunk, anyagokat gyűjtöttünk – Falk Béla bácsival interjúztunk, aki kölcsönadott nekünk egy gyönyörű, 1933-ban készült év végi osztályképet az egykori szentendrei zsidó elemi iskolából, ahova kisgyerekként járt. Ez hallatlan érték, szerepel is valamelyik kiadványunkban.
Hogyan hatott a gyerekekre a kutatómunka?
Nagyon szerették csinálni. Mivel ez nem kötelező foglalkozás volt, bármelyik pillanatban nemet mondhattak volna. De lelkesen jöttek, sőt! Nem jöhetett akárki, mert ez olyan munka, ami időigényes, komolyan kell venni.
Szentendre volt az első település, amelyikkel foglalkoztunk. Ennek volt egy olyan kimenetele is, hogy később, Oláh János kollégámmal formálódott egy temetőkertet rendbetevő diákcsapat, akik megtisztították a tahitótfalui zsidó temetőt. Kertész Péter ekkor vette gondjaiba a szentendrei zsidó temetőt, és szervezte meg a felújítását. Ebben mind részt vettek a gyerekek. Filmeztünk, videóinterjúkat csináltunk, és a projekt lezárásaként dokumentumfilmet készítettünk. Akkor még nem volt digitális vágás, úgyhogy az első filmekhez profi segítséget kellett kérnünk, rendes vállkamerára volt szükség. A gyerekek is részt vettek a vágásokban, ott ültek, és nézték, hogy működik ez. Aztán ahogy fejlődött a technológia, a végén már maguk csinálták az egészet. Szentendre után még sok más vidéki település is sorra került, de a konkrét helyekhez kötött közösség múltjának kutatása itt kezdődött.
Ebből nőtte ki magát a Zachor Alapítvány?
Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy ez az iskolán belüli közös munkának lett egy későbbi gyümölcse. Tanártársammal, Szőnyi Andreával kutattunk, és mikor ő eljött a Lauder Iskolából, megalapította a Zachor Alapítványt. Engem is hívott, így kerültem ide. Mi mindent együtt csináltunk, nem csak kollégák, hanem nagyon jó barátok vagyunk. A Zachor Alapítvány tulajdonképpen ezt az élmény-alapú történelemoktatást szórta szét az egész országban.
Azok az iskolák, akik hasonló projekteket indítanának, hogyan kerülhetnek kapcsolatba a Zachor Alapítvánnyal?
Nagyon egyszerűen: jelentkeznek nálunk, van egy honlapunk: www.zachor.hu.
VM: Több módon is kapcsolatba lehet velünk lépni. Van többféle akkreditált tanárképzésünk, egy- vagy többnaposak, és persze vannak online tanfolyamaink is, ezek listája fellelhető a honlapunkon. Itt a tanárok megtanulhatnak a témához kapcsolódó feladatokat fejleszteni. Emellett vannak diákok számára kiírt művészeti pályázatok a holokauszttal kapcsolatban, és van két vándorkiállításunk is, egy a holokausztról, egy pedig ’56-ról. Ezt az iskolák tudják lefoglalni, bár elég korán kapcsolatba kell lépniük velünk, mert nagy az érdeklődés.
A Zachor Alapítvány szervez helytörténeti sétákat?
GyK: Helytörténeti sétákkal kezdtük a munkát, amiket diákok vezettek. Rendeztünk nekik tanfolyamokat a zsidóság történelmével, kultúrájával, szokásaival kapcsolatban. A diákok a legkülönbözőbb középiskolákból érkeztek, és ha elvégezték a tanfolyamot, ők vezethették a sétákat. Ennek nagy sikere volt. Középiskolai diákcsoportokat vittünk, és mikor a kortársaik mutatták be a régi pesti zsidónegyedet, arra sokkal nyitottabbak és fogékonyabbak voltak. Kérdezni is bátrabban mertek. Az ország minden részéről jelentkeztek osztályok. Amikor osztálykirándulásra jöttek Budapestre, akkor ez volt az egyik program.
2008 óta együttműködünk a Dél-kaliforniai Egyetem (USC) Soá Alapítványával és 2013-ra a helytörténeti sétákat úgy fejlesztettük közösen tovább, hogy az egyes helyszínekhez kapcsolódóan egy-egy túlélő vagy szemtanú interjújából hangzik el egy odaillő részlet. Így született a nagyon sikeres IWalk-program. Ezekre a speciális sétákra is sok diákcsoport jelentkezik.
VM: Ez a tendencia a COVID alatt visszaesett, de most pont az előző héten végzett egy diákcsapat a tanfolyammal, akik átveszik a séták vezetését. Szerintem ez megint újra fog éledni. Ebből a projektből nőtt ki aztán az IWalk- app, ami a vezetés nélkül bejárható helytörténeti séták platformja. Ez az applikáció folyamatosan frissül. Több országban vannak séták, Magyarországon jelenleg 17 elérhető. Egy szentendrei séta még várat magára.
GyK: Ezeket a sétákat helybéli tanárok szokták fejleszteni. Gyönyörű látni, mikor a vidékről érkezett, az Alapítvány képzésein résztvevő tanárok hazamennek, és ott a saját diákjaikkal karöltve helytörténeti sétákat fejlesztenek. Ráadásul ahhoz, hogy valaki ilyen projektet indítson, nem kell feltétlenül történelemtanárnak lenni. A Zachor továbbképzéseire érkeznek mindenféle szakról, akár matek- vagy biológiatanárok is.
VM: Ezek a séták gyakorlatilag sorban állnak ellenőrzésre. Én az összeállításukban csak ritkán veszek részt, általában a végső javításukat csinálom. Most Olaszliszkával és Abaújszántóval dolgoztam, ezek mostanában kerültek fel az appra, annyira frissek. Vannak olyanok, mint Dunaföldvár, ami nincs még fenn, de készül, azt is egy fiatal helyi tanár fejlesztette. Szentendrén is lehetne ilyen, ha valaki vállalkozna a megteremtésére. Ide rengeteg munkaszolgálatos érkezett Újpestről, vagy a Budakalász-Pomáz felőli vasúton, és erről sokan meséltek interjúkban. Ha valaki elhatározza, hogy egy új sétát állít össze, támogatjuk ebben. Adunk ötleteket, elmagyarázzuk a forráshasználatot, és ha szükséges, segítünk a korrigálásban is.
Mit nyer a tanár, aki összeállít egy sétát? Könnyebb leadnia az anyagot, ha elviszi a diákjait a helyszínre?
GyK: Rengeteget segít egy ilyen. Az élményekhez kötődő oktatás sokkal könnyebb, érdekesebb és eredményesebb, mint a négy fal között dolgozni. Másfelől sokkal több inger éri a diákokat, mikor helyszíni, és nem papíralapú forrásokat használnak. Itt a városok, utcák, épületek maguk válnak forrássá.
VM: A források nem csak illusztrációk lehetnek a történelemkönyvben, ennél bonyolultabb értelmezni őket. Az interjúk ezt pontosan átadják: ellentmondanak egymásnak, véleményt formálnak, és ezáltal sokkal jobban meg lehet érteni, hogy egy papíralapú határozatnak mennyiféle lecsapódása lehet a való életben. Erre a zsidótörvények kiváló példák: ott állnak a történelemkönyvben feketén-fehéren, de az interjúkból derül ki, hogy mit okoztak egyes személyek életében. Sokkal jobban meg lehet őket fogni, megérteni.
GyK: A történelem maga az emberek életében történő események láncolata. Tulajdonképpen az, ami most történik a határainkon túl, benne lesz a történelemkönyvekben. Amit a diákok ebből tapasztalnak és átélnek, az a „lényege” az egésznek, ahogy az embereket személyesen érinti a történelem.
A kisvárosokban nagy előny a tanároknak, hogy nem kell messzire utazni a nyomokért. Itt „terepen” lehet tartani egy történelemórát, és csengetésre visszaérnek az iskolába. Én nagyon bátorítanék minden kollégát, hogy használja a tanításnak ezt a lehetőségét: ez nekik is jó élmény lehet. A múltápolásban is fontos szerepet tölt be a kutatómunka: az a diák, aki ilyen projektekkel foglalkozik, magáénak fogja érezni a lakóhelye, közössége történelmét. Ennek lehet számtalan kimenetele: helytörténeti séta, kiállítás, amit a diákok bemutathatnak más vidékekről érkező látogatóknak. Akár videó, dokumentumfilm is készülhet. Hiszen a gyerekek fantasztikusan ügyesek: filmet vágnak, ki tudnak adni egy könyvet, kiállítást csinálhatnak, és ez nekik is nagy sikerélmény.
Szöveg és kép: Vas Julianna
