Ancsika neve a Gondozási Központban fogalom, a szelíd és kedves asszony irodájába ki-be járnak az emberek, kollégák és gondozottak egyaránt. A tengernyi munkája ellenére mindenkihez van ideje és egy-két jó szava. Ancsika kicsit szégyenlősen fogad, mint mondja, nem is tudja mit mondhatna ő magáról.
Kezdjük az elején, hogyan tudta meg, hogy megkapta a Közegészségügyi Díjat?
Munka közben felhívott a párom, hogy kaptam egy levelet, amit szeretne nekem felolvasni – miközben meséli elmosolyodik és különös fény villan a szemében. Amint kimondta, hogy díjazott lettem az öröm és a félelem egyszerre keveredett bennem. Nem is tudtam lehinni, nem igaz, nem lehet, mondtam magamnak. De közben nagyon boldog voltam, hogy elismerik a munkámat.
Kislányként is arról álmodott, hogy felnőve segíteni akar majd másokon? Mindig a szociális szférában akart dolgozni?
Olyan családból jövök, ahol azt láttam, hogy a segítés természetes dolog. Azt gondolom segíteni nem is lehet másként, csak szívből és lélekből. Gyerekként és fiatalként óvónő szerettem volna lenni, ám sajnos soha nem tudtam szépen énekelni, ezért más foglalkozás után kellett néznem. Érettségi után bérszámfejtőként dolgoztam a papírgyárban, jól éreztem magam, mégis hiányzott az életemből valami, méghozzá az, hogy segíthessek. Házigondozónak álltam, majd adminisztrációs feladatokat is kaptam. Kezdetben csak az étkezés adminisztrációja tartozott hozzám, majd szép lassan egyre több feladatot kaptam.
Mióta dolgozik a Gondozási Központban?
Alapítása, 1997 óta. Az épület ma már olyan mintha a második otthonom lenne. Ugyan nyugdíjas korú vagyok, én mégis dolgozom. Szeretek bejárni, és szeretem a munkámat is. Az épületet, ahogy az irodámat is mi rendeztük be, minden, ami itt van, a részemmé vált. A Gondozási Központ különleges hely, időseket ápolunk, rászorulóknak viszünk ebédet, 7.30-tól 15.30-ig idősek napközije működik nálunk, demens betegek is járnak hozzánk. A logisztikai és adminisztratív feladatokat mind én végzem, de ezek mellett az emberekkel, idősekkel, kolléganőkkel is jó kapcsolatot ápolok.
Miként változhat meg egy idős, magányos ember, ha eljár az idősek klubjába?
Az egyik idős gondozottat azért hozta el hozzánk a hozzátartozója, mert évek óta csendben ült otthon a műanyag székén, és egyáltalán nem akart megszólalni. Itt társaságba került, kezdetben nem beszélt, csak ült és figyelt. Két hét elteltével azonban kinyílt, beszélni kezdett és idővel még a humorérzékét is megtapasztaltuk. Ez a történet sikerélmény volt mindannyiunk számára.
Milyen volt az az este, amikor átvehette a Szentendre Város Közegészségügyi Díját?
Nagyon izgultam, szerencsére a párom és a kollégáim is elkísértek az átadóra. Amikor fel kellett mennem a színpadra úgy éreztem, mintha a lábaim helyén ólomsúlyok lennének, alig tudtam lépkedni. A színpadon állva felolvasták, amit a kollégáim írtak rólam, és az a melegség, ami eltöltötte a szívem, semmihez sem fogható. Mindenki örül, ha elismerik. Számomra ez különösen jó érzés, hiszen a munkám teljesen összeforrt az életemmel.
Csupor Réka
Az írás a Szentendre és Vidéke 2024. január 31-ei lapszámában jelent meg.
Fotó: Deim Balázs
