Jávor Piroskával az Új Művésztelepen találkozom, ahol több mint ötven éve él a férjével, Asszonyi Tamás szobrászművésszel. Az interjúra nyolcvanadik születésnapja és kiállításának megnyitója kínál apropót, az első kérése mégis az, hogy tegeződjünk, mert lehet, hogy nyolcvan éves, de belülről még mindig fiatalnak érzi magát.

– 1969 óta éltek itt, azelőtt is ismerted a várost?

– Nem nagyon, pedig gyerekkoromban minden nyarat Pesten és Budán töltöttem a nagymamáimmal és a nagynénémmel, rengeteget kirándultunk a budai hegyekbe, Szentendrére mégsem jutottunk ki. Amikor főiskolás lettem, hallottam valakitől, hogy Szentendre annyira izgalmas, hogy érdemes megnézni. Akkor kezdtem el kijárni ide rajzolni a várost.

– Ezek szerint nem Budapesten nőttél fel.

– Budapesten születtem, de hároméves koromtól Cegléden éltünk. Az édesapám ott volt evangélikus lelkész. A templom mellett evangélikus iskola is működött egy darabig, amíg nem államosították. Édesanyám egyébként tanítónőként végzett, de soha nem dolgozott a szakmájában, mert sorra megszülettünk mi, a két nővérem és én. Később pedig egy evangélikus lelkész feleségeként nehezen kapott volna munkát.

– Származott valamilyen hátrányod abból, hogy az édesapád lelkész volt?

– Nekem nem, de az egyik nővéremet nem vették fel emiatt az egyetemre. Cegléden az iskoláimban sem tapasztaltam, hogy hátrányban lennék emiatt, úgy érzem, szerettek. Jó tanuló   voltam és talán ezért még a különcségeimet is elnézték.

– Miféle különcségeid voltak?

– Különleges, magam tervezte ruhákban jártam. Akkoriban még voltak varrónők és én lerajzoltam a varrónőnknek, hogy mit szeretnék, és ő megvarrta. A gimnáziumba is úgy jártam, hogy kihúztam a szemem szemceruzával, ami akkoriban egyáltalán nem volt elfogadott az iskolában. Egyszer az egyik tanárom meg is kérdezte, hogy mit szól ehhez az édesapám. Mondtam, hogy semmit, mert annak ellenére, hogy pap volt, nagyon nagy szabadságban nőttem fel. Igen harmonikus kapcsolatunk volt, rengeteget sétáltunk, és közben megbeszéltük az aktuális filmeket. Ő mindig azt éreztette velem, hogy kíváncsi rám és a véleményemre. Az egész családban nagyon szeretetteljes légkör uralkodott, s talán ezért van az, hogy én mindig az élet pozitív oldalát látom.

– Ez a festményeiden is látszik, mindegyikből árad valamiféle játékosság és derű. A festészetnek, vagy a képzőművészetnek egyébként volt valami hagyománya a családban?

– Ezt magam sem értem, mert semmi előzménye nem volt a festészetnek a családban. Inkább zenei hagyományok voltak, az egyik nővérem hegedűtanár is lett, de festészettel senki nem foglalkozott. Az kétségtelen, hogy anyám nagyon szeretett kézimunkázni, pulóvereket kötött nekünk, hímzett párnákat, jó kézügyessége volt, talán még rajzolgatott is. A pályám kezdetén én is foglalkoztam szövött kárpitokkal, gobelin készítéssel. Kezdetben azonban grafikus szerettem volna lenni. Már gyerekként is nagyon szerettem rajzolni, a festészet nem okozott különösebb élvezetet. A főiskolán grafikus szakra jelentkeztem, és ott voltak olyan kötelező tantárgyaink, amelyek miatt kedvet kaptam a festészethez. 

– Ki inspirált?

– Barcsay Jenő például, aki sokkal nagyobb szabadságot engedett nekünk, mint a festő-tanárunk. Ő letett egy kockát, mellé egy könyvet, és azt mondta, úgy rajzoljuk le, ahogy akarjuk, azt csinálunk belőle, amit csak szeretnénk, és ez a fajta attitűd engem nagyon vonzott.  Mára csak a festészet maradt, azon belül is inkább az olajfestészet. Ifjabb koromban főképp akvarell képeket festettem, de ez olyan technika, ami sokkal gyorsabb munkamódszert igényel, hiszen az akvarellfesték könnyen szétfolyik, a papír nem bírja el a gyakori átfestést sem. Míg az olajképeket akár többször is átfesthetem.

-Talán megfontoltabb lettél idővel, bölcsebb.

– Vagy bizonytalanabb. Mostanában sokkal nehezebben mondom ki egy-egy képemre, hogy kész van. A múltkor még azután is belefestettem, miután odapingáltam a monogramomat, amit egyébként szintén az alkotás részének tekintek.

– Azt lehet tudni, hogy hány képet festettél eddig?

– Soha nem számoltam össze, de most, hogy lesz a kiállításom, kisült, hogy sokat. (Jávor Piroska: Játék a „Parnasszuson” című kiállítása a Szentendrei Képtárban látható szeptember 1-ig. szerk.) Fogalmam sincs, mennyi lehet, pedig szeretek számolni dolgokat. Például azt, hogy hány lépcsőn kell lemenni, azt mindig figyelem. De a festményeim számát nem tudom, mert van, amit elajándékoztam, van, amit megvettek. Mások meg valahol állnak egy sarokban, mert már olyan régen készítettem, hogy el is felejtettem őket. Holott a számok olykor a képeimen is megjelennek. Az egyikbe például elrejtettem a telefonszámomat, de ez nem fog szerepelni a mostani kiállításomon, nehogy kitalálja véletlenül valaki. De van olyan képsorozatom is, ami a négyes szám köré épül, a képek engem szimbolizálnak különböző életkoraimban, 4 évesen, 16 évesen (azaz négy a négyzeten), 40 és 64 évesen.

– A festészet egyfajta játék számodra?

– Az ismerőseim gyakran megállítanak az utcán, amikor megyek a műterembe, és kérdezik, hogy ugye dolgozni megyek. De én nem dolgozni megyek, hanem festeni. Mert ez valami más… Az ember akkor dolgozik, ha munkálkodik a kertben. A festés nekem nem munka, hanem valami nagyon jó lelkiállapot. Olyankor nincsenek mindennapos problémák, nem kell csekket befizetni, elmosogatni, főzni. Bár főzni nem főzök, azt tudatosan kihagytam az életemből. De még így is a mosogatógépet, a mosógépet be kell kapcsolni olykor, a porszívót használni kell, mert a piszkot és a büdöset nem szeretem. Számomra a festékszak a jó szag.

– A műteremben valami más van, talán a szabadság?

– Szabadság, igen, ez jó szó! Mert nem kötelességből csinálom, mint az itthoni tevékenységeket, hanem szabad akaratomból. Kedvem van hozzá. És utólag áldom az eszemet, hogy nem a színművészet felé indultam. Az is szóba jött, ugyanis nagyon szerettem a verseket, szavalóversenyeket nyertem, így érettségi után két helyre adtam be a jelentkezésemet, a színművészetire és a képzőre. Aztán jött egy rendelet, hogy nem lehet két művészeti főiskolára jelentkezni, és nekem választanom kellett.

– Miért a képzőt választottad?

– Nem is tudom már pontosan, de jól tettem, mert ha belegondolunk, a színész inkább rab, dirigálja a rendező, az operatőr is beleszól az életébe, megmondják, milyen ruhát vegyen fel, hogy sminkeljék ki, gyakorlatilag mindenbe beleszólnak. A festő hozzá képest szabad ember.

– A témákból sem fogytál ki soha? 

– Nem. De ha ez történne, az nem lenne jó. Mert addig szeretnék csak élni, amíg tudok festeni. Rossz lenne megtapasztalni, hogy már nem tudok lemenni a műterembe, vagy azt, hogy már annyira reszket a kezem, hogy nem tudom meghúzni azt a vonalat, amit szeretnék. Szóval nekem ez ad erőt, ebben van örömöm, úgyhogy addig élek, amíg festhetek.