Az evangéliumok egyik központi eseményének, Krisztus színeváltozásának méltó megünnepléséről szóló, talán legkorábbi szentendrei szöveg-emlék éppen a tabakos céh 1698-ban kelt, I. Lipót császár által megerősített és 28 artikulusból álló kiváltságlevelében található. Az 5. artikulus kimondja, hogy az Úr színeváltozásának ünnepén a céhmesterek kötelesek a templomi zászlók alatt a körmenetben „tisztes rendben és illő tisztelettel…mindaddig haladni, amíg a keresztet a templomba vissza nem kísérték”. Ne feledjük, hogy ezt az ünnepi körmenetet nem a most fennálló templom, hanem fából épült elődje körül tették meg a tisztes tímárok és családjaik. A fatemplomot több mint kétszázötven évvel ezelőtt felváltotta a kőből épült „Preobrazsenszka”. Azóta falai között zajlanak az augusztus 19-i egyházi szertartások, majd azt követően a templom kertjében, magas kerítés mögött és nagy lombos fák alatt tamburazenére verik fel sebesen pattogó lábukkal a port a mindig vidám kólótáncosok.
A délszláv nemzeti táncot, a kólót kört alkotva vagy sort képezve, egymással összekapaszkodva táncolják, legkevesebben hárman. A világrekordot 2005-ben Pécsett állították fel, ahol és amikor 846 táncossal kígyózott a kólósor a tamburán, bőgőn, furulyán, harmonikán játszó zenekar muzsikájára.
A két világháború között nyaranta a városban dolgozó festők figyelmét is felkeltette a szentendrei szerb búcsú, nem is csekély mértékben. Vajda Lajos például 1936-ban a feleségéhez Pozsonyba küldött egyik levelében az alábbiakat írta:
„Holnapután, azaz szerdán az egyik szerb templom tartja a búcsúját (szerbül: slava), és ennek már előre örülök, mert délután mindig táncolnak (kólót) az udvaron, és szól a zene, ami csodálatosan szép, s ilyenkor mindig eszembe jutnak a gyermekkori emlékek, jaj, de boldog lennék, ha te is itt lennél akkor, ilyent még soha nem hallottál, az biztos. Minderről kellene egy hangosfilmet készíteni, orosz technikával, a fejemben van az egésznek az anyaga, csak fel kellene dolgozni á la Pudovkin”
Bálint Endre 1940-ben a Népszava hasábjain osztotta meg olvasóival szentendrei élményeit a Preobrazsenszka szerb búcsújáról. Ezen írásából következik egy részlet:
„Szent István előtt egy nappal már a reggeli órákban fellocsolják vízzel a templom udvarát, hogy a táncolók ne sok port szívjanak a bor mellé, amivel a pópa kínálja a híveket és a városi notabilitásokat, meg az ismerős művészeket, akik eljönnek minden évben kólót nézni és szerb népdalokat tanulni, amelyek gyors ritmusa a tamburából pattog a bokák közé. Délelőtt mise van, szép, mélabús énekkel, sok gyertyával, kevés hivővel és alacsony koldusokkal, akiket a szegénység nyomott lefelé, hogy majd kevesebb fáradsággal kerüljenek közelebb a földhöz, ha végleg lepihenni akarnának.
Délután gyülekeznek a templom udvarán azok, akik táncolják a kólót, de a nézők is és a tamburások is egy asztal körül iszogatnak már, hogy bírják erővel a munkát, ami nem is könnyű. A templom előtt két búcsús sátort ütöttek fel, jellegzetesen magyar búcsúfiával telezsúfolva, szép, színes, primitív huszárok lovagolnak kalácsból a gyerekek felé, és mézeskalács-szívekről a piros úgy olvadozik a melegtől, mintha eleven vér lenne.
Végre táncolni kezdenek a fiatalok. Körbeállnak és összefogódzva táncolnak…Ötödik éve látom a kóló- táncot itt Szentendrén, minden évben kevesebb igazsággal, fogyóbb őszinteséggel csinálják szegények. Érdekes, de szomorú, aki nem látta még, nézze meg, aki látta, szeretné tudni, hogy megy végbe ez az ünnep Szerbiában, népi ruhákkal, nagy ivászatokkal és hamis gesztusok nélkül.” Bálint Endre kritikus soraival afeletti csalódottságának ad hangot, hogy az idő múlásával visszafordíthatatlanul kopik, fakul, töredezik egy régi népszokás eredetisége.
Mind között a legízesebb és legjobban átélhető visszaemlékezés Szántó Piroska tollából maradt ránk az 1940-es szentendrei szerb búcsúról. „Augusztus 19-e van, a Preobrazsenszka-templom ünnepe. Vagy a templom védőszentjének az ünnepe? Szentendrén azt mondják: a szerb búcsú. Mi azt mondjuk: a kóló. Kitódul a nép a templomból a délutáni istentisztelet után a templom udvarára. A portikuszban hordókat ütnek csapra, az egyházfi felesége poharakkal és bögrékkel szaladgál, a pópa kijön és megáll az udvar közepén, s ráköszönti a poharát mindenekre. Még pesti autó is áll a templom kapuja előtt, jöttek Pestről, Pomázról, Csobánkáról a kólóra, nyakukba akasztották a rózsaszín-sárga mézeskalács olvasót, eszik a mézes mogyorót, cserregő szerb beszéd, a különböző szerb közösségekből összejött ismerősök nagyokat csapkodnak egymás hátára, ragyogó fekete szemű lányok, nagy darab barna férfiak és fekete selyemkendős nénik között rengeteg gyerek bújócskázik.
Már egy tűt se lehetne elejteni a templomudvaron, de mi azért csak helyet szorítunk magunknak az omladozó kőkerítés egy bizonyos pontján, ami évek óta a mi helyünk. A többi szentendrei festő is itt van, de azok külön csoportban állnak, vagy be-benéznek a templomba, Barcsaynak még a fekete szakálla is feltűnik, Modok (Mária) és Kmetty (János) átinteget felénk. A nagy platánfa alatt már hangol a zenekar. Csupa ismerős: a szerb hentes, Német Jancsi, a kőműves, egy fiatal szőke fiú, aki a templomban szokott énekelni és Szlavko, a bádogos. Isznak és próbálgatják a hangszereiket. Korniss (Dezső) rámutat az egyik pengetős hangszerre, azt állítja, hogy az a guzlica, Vajda (Lajos) csak legyint, ő évekig élt Szerbiában, de minek vitatkozni ilyesmin, már kezdődik a tánc.
Mindenki a falhoz szorul, ahogy tágul a kör, tágul, csavarodik, csigavonalba hajlik, de egy percre sem válik szét. Sötét arcú, gömbölyű hasú férfi vezeti, a jobb keze hátul, a derekán, a balja a szomszédja vállán, ő diktálja a tempót, de minden dalnak más a figurája, s mindenki tudja, aki szerb. Jó volna táncolni. Lehetetlen, ezt nem lehet megtanulni, a lépések egyszerűek, de nem egyformák, szénfekete hajú, alacsony, vékony asszony a legjobb kólótáncosnő: Tomasevicsné, a boltos.
Forog a kör, száll a por, a táncosok keze egymás vállán és derekán, a magas sarkú cipőbe, drága selyemruhába öltözött, szépen kifestett pesti asszony a szerb sírásót karolva táncol, a pópa unokája Gyurica Gyuró bácsi, a harangozó mellett, az ő felesége egy kendős nénivel szomszéd. Egy percre a pópa is megáll a kör közepén, a gyerekek is, nagyot rikkantva dolgozik a zenekar: kóló, kóló! Már mindenkiről szakad a víz. A zenészek időnként szünetet tartanak, homlokukat törlik, kihúzzák az ingjüket a nadrágszíj alól, és isszák a bort, piros bort. Aztán neki a zenének újra, a dallam vadul ismétlődik, a ritmus gyorsul, a közönség dobog és remeg, együtt a zenével, visszatarthatatlanul.
Évek múlva egyszer rákönyörgöm Pistát (Vas István költő), hogy jöjjön le ő is a kólóra. Pista nem szereti a sok embert, sem az én népi vonzalmaimmal nem tud mit kezdeni, ő a nagy zenét szereti igazán, a búcsú, a por, a lárma, a kavargás neki nem festői eleme, csak a szerbeket szereti éppúgy, mint én. Most hát ott áll ő is, az azóta is omladozó falnál, s mikor látom, hogy előveszi a zsebéből a tollhegyet – minden szellemi tevékenységénél nélkülözhetetlen -, már tudom, hogy nem hurcoltam el hiába a munkája mellől. Vujicsics Sztoján vezeti a kólót, fényes a szakálla, piros az arca, ki gondolná, hogy az ő alakjával ilyen gyorsan és kecsesen táncol, a kis lábai csak úgy peregnek. És forog a kóló.
Vajda már nem él, Juhász Pali sem, Bandi (Bálint Endre) megint beteg, Stefka (Mándy Stefánia) nem áll velünk szóba, az Ulcisia közi villa már nem az övék, a nagymama régi manzárdablakában vörös zászló leng. Sikuta Guszti, Fekete Béla, Körner Éva, Modok Mária, Pista (Vas István) meg én állunk a régi helyen, Korniss a tömegben bujdokol, fél, hogy köszönnie kell Panninak (Szántó Anna, Korniss Dezső első felesége, Szántó Piroska nővére), már új felesége van. Fekete Béla nagyobbik fia beugrik a kólóba, pörög a tánc, vadul a zene, és most már Pistát is elkapta, ütemesen remeg ő is, a lábával veri a ritmust.”
Török Katalin, társadalomtörténeti kutató, helytörténész, művészeti író. 1970 óta él Szentendrén. 1990 és 1992 között a Szentendre és Vidéke felelős szerkesztője, majd 1997-től rendszeres szerzője helytörténeti, közéleti és művészeti témakörökben. 2003-ban Szentendre Város Közművelődési Díjban, 2010-ben Pest megye Közművelődési Díjban, 2016-ban Pro Urbe Szentendre díjban részesült. Az Érdekességek az 1000 éves Szentendre múltjából című rovata 2009-ben jelent meg rendszeresen a Szentendre és Vidékében, melyet weboldalunkon idén újra közlünk. Török Katalin jelen pillanatban is a Szentendre és Vidéke munkatársa.
Címlapkép: Ünneplő tömeg 1931. augusztus 19-én a Preobrazsenszka templom udvarán | Tóth Antal gyűjteménye
Megjelent a Szentendre és Vidéke, 2009.augusztus 28-i számában.
