Ugrás a tartalomhoz

TÉMA

Azok a Duna-sori házak, mennyi árvizet kibírtak!

A Duna pusztító árvizeiről már a 13. századból is maradtak feljegyzések. A legrettegettebb a jeges ár volt, ami télvíz idején vagy kora tavasszal fejtette ki romboló hatását, amikor víz és nyirkosság nélkül is már mindenki temette volna a telet. Ilyenkor nemcsak a kiöntött vízzel kellett megküzdeni, hanem a Dunán feltorlódott jégtáblákkal is. 

1268. január 6-án, vízkereszt napján a zajló Duna jege feltorlódott, és a jeges ár elöntötte a Buda és Pest közötti Margitszigetet (akkori nevén Nyulak szigetét) az ott lévő apácakolostorral együtt – olvasható a Pray-féle Szt. Margit legendában. A későbbi századokban ágyúzással próbálták a víz szabad folyását akadályozó, eltorlaszoló jégtáblákat megbontani, szétzúzni.

A jeges árból jutott a 18. századra is: ennek az időszaknak a hírhedt, legnagyobb vízi veszedelme az 1775. évi februári áradás volt. Az addig nem tapasztalt hatalmas víztömeg Pesten és Budán is pusztított, elárasztva és összedöntve a város lakóházainak felét. A 764 cm-es tetőző magasságot elért árhullám nyomán kezdett hozzá a város vezetése – a mai Lehel tértől a Soroksári útig húzódó – árvédelmi töltés megépítéséhez. Az egykorú források arról is beszámoltak, hogy például Érd, Adony települések adóit a vármegye három évre kénytelen volt elengedni, mert a lakók olyan nagy károkat szenvedtek az árvíztől.

Elöntötte a víz a Duna korzót 1940-ben  | Fotó:  Fortepan/Storymap.hu

Szentendrétől is nagy vámot vett az 1775-ös februári jeges áradat. Százhatvanhét lakóházat és egyéb gazdasági épületet vitt el, vagy rongált meg súlyosan, nem kímélve természetesen a bennük lévő ingóságokat sem. A hivatalosan készült kárösszeírás – a rosszban a jó –, fontos város- és építészettörténeti információkat tartalmaz. Részletesen számba vették ugyanis a jegyzékek a károsultak neve mellett elpusztult, vagy megrongálódott ingatlanaik mibenlétét, azt, hogy az épület mire szolgált (lakóház, istálló, üzlet, pince, pálinkafőző, kád-tartó helyiség, műhely stb.), valamint azt is, hogy milyen anyagból építették azokat. Az elpusztult épületek java része, ahogy akkoriban nevezték, földtéglából, azaz vályogból épült, de vesszőből sárral épített, úgynevezett paticsfalu lakóházak is szerepelnek a kárlistán. Nyilvánvaló, hogy ezek azok az építőanyagok, amelyek a leghamarabb estek áldozatául a víz tombolásának. Nem járunk messze az igazságtól, ha az 1775. évi árvizet is a kőépítményeket szorgalmazó tényezők sorába vesszük.

Az 1940-es árvíz idején csónakázni lehetett a Preobrazsenszka templom udvarában | Fotó: Fortepan/Storymap.hu

Aki az 1775-ös árvizet gyerekként élte át, a következő század legnagyobb, 1838. márciusi dunai áradásának is rémült szemlélője, avagy elszenvedője lehetett. A jeges ár Esztergomtól Szabadszállásig végigpusztította a Duna völgyét. A halálos áldozatok száma messze meghaladta a másfél százat, ez volt talán minden idők legnagyobb dunai árvize. A Preobrazsenszka templom (Bogdányi utca) anyakönyvében az alábbi drámai sorok kerültek bejegyzésre: „1837. december 25. én megállt a Dunán a jég…a víz a hegyen is átterjedt” majd így folytatódik „…1838-ban a víz még jobban kezdett terjedni…és az egész Pozsarevacska (a mai Kossuth Lajos utca és környéke) és Preobrazsenszka városrészt elöntötte. Március 2-án éjfélkor és hajnalban 208 ház dűlt össze…a Preobrazsenszka templom kerítése nem látszott” olyan magasan állt a víz.

Az újjáépítés a városnak sok gondot és nehézséget okozott. A Szentendre történetét összefoglaló könyv szerzője, Dóka Klára levéltári kutatásai alapján fogalmazta meg a következő sorokat: „Az állatállomány egy része elpusztult, tönkrementek az iparosok szerszámai és a mezőgazdasági eszközök is. Félő volt, hogy a lakosság elhagyja a várost, és máshol keres megélhetést. A bíró   16 000 Ft kölcsönt kért a kamarától, hogy az újjáépítést meg tudják kezdeni. Az árvíz miatt megnehezedett a közlekedés is. Az utakat víz borította, a dunai átkelő forgalom csökkent, a kikötés a megrongálódott partszakaszon egyre nehezebbé vált…Az árvízben a téglaégetők és a mellettük épült raktárak is tönkrementek. A városi tanács parancsot adott, hogy a víz elvonulása után a téglát gyűjtsék össze, hogy azt a házak újjáépítéséhez használhassák.” 

Négy évet vitt el a város életéből a károk és következményeinek helyreállítása. A városi tanács ülésein ekkortájt talán a leggyakoribb téma az volt, hogy miként lehet a további árvízveszélyt elhárítani. A megoldás természetesen a gátépítés lett volna, de az akkor is – akárcsak napjainkban – óriási összeget igényelt, így hát elvetették.

Tévedés lenne azt hinni, hogy a város lakói csak akkor szenvedtek kárt a víztől, ha a Duna kilépett a medréből. Már a Mária Terézia-féle úrbérrendezés során (1770) feljegyezték az összeírók a helyiek elbeszélése alapján, hogy az esőzések miatt megáradó hegyi patakok elárasztják a város rétjét, de ennél is nagyobb gondot jelentett, hogy erős és hirtelen záporesők után a sebesen lezúduló víz lemosta a szőlőhegyekről a földet, aminek helyrehozatala nagy munkát és költséget jelentett művelőiknek. Érdekes módon, ugyanezen összeírásban az árvizet egyetlen rövid mondat érinti: „…ha a Duna megárad egyik része a városnak vészben vagyon” megfogalmazással. Igaz, az évszázad árvize csak öt évvel később sújtotta a várost.
Egy huszadik századi példát is hozva, 1940. március 28-án hatalmas árvíz öntötte el a Dunához közeli városrészt. „Csónakázni lehetett az utcákon, a Preobrazsenszka templom udvarában és a művésztelep alsó kertjében is, ahol több mint másfél méter magasan állott a víz és benne úszott Modok Mária konyhájából a konyhaasztal, a gyúródeszka és hasonló dolgok. Sőt, egyszerre csak megérkezett a másik szomszéd fából készült ’budija’ is. A víz levonulása után komoly károk maradtak a városban és a művésztelep kertjében egyaránt, ahol elpusztultak a nem sokkal korábban telepített gyümölcsfák, de az öreg díszfák is megsínylették az árvizet.” – meséli visszaemlékezéseiben Kántor Andor festőművész.

Fischer Jolán is papírra vetette családja árvízi történeteit. „…Mivel fűszerboltjuk a Duna-soron volt, nagyszüleim idejében fölkészültek az árvízre. Minden portékát a magasabban fekvő pincékbe vagy a szomszédos emeletes lakóházakba menekítettek. Nagyapám gyakran mesélte, hogy milyen ’rendes’ volt hozzájuk a Duna, egyik évben sem dagadt magasabbra az első emeleti ablakpárkánynál. Ezért a szobákba már nem ment be a víz, a ladikkal pedig – amivel közlekedtek – az ablakoknál kényelmesen ki lehetett kötni.

Asszonyi Tamás szobrászművész alkotásai a szentendrei révkikötőnél a 2002. és 2006. évi árvíz emlékére.

A családban sokat emlegették, hogyan élt három-négy felnőtt és öt-hat gyerek egy vízzel körülzárt házban. Napokon át nem volt meleg koszt. Reggel és este mindenki kapott egy-egy karéj libazsírral megkent kenyeret. Egyszer a sorban várakozó gyerekek között nem volt ott az ötéves Lajcsi – apám. Mindenhol keresték. Egy eldugott sarokban, egy oldalra billent kis lekváros hordó tövében találták meg. Úgy nézett ki, mint egy néger törzsfőnök, aki itt-ott fehérre festette az arcát.

Ó, azok a szentendrei Duna-sori házak mennyi árvizet kibírtak! Nem váltak lakhatatlanná, nem roskadtak össze, pedig egytől egyig kétszáz évesnél is öregebbek. Ma is élnek bennük.

 

(Török Katalin: Érdekességek az ezeréves Szentendre múltjából című helytörténeti sorozatának részeként megjelent a Szentendre és Vidéke 2009. március 13-i számában)

 

Az írás a Szentendre és Vidéke 2024. január 31-ei lapszámában jelent meg. 

Fotó: Török Katalin archívuma és  Fortepan/ Storymap.hu

További cikkeink a témában

Kiemelt kép a Dobogóra ugrottak a lányok című bejegyzéshez

Dobogóra ugrottak a lányok

Az Országos egyéni és Egyköteles Kötélugró Bajnokságot Soroksáron rendezték meg 2023. november 4-5-én. A Szentendrei Kenguru Kötélugró DSK három korcsoportban képviseltette magát, lányaink kiemelkedően teljesítettek.