2021. 12. 06.

hétfő

SZENTENDRE időjárás

Útkeresés Iránban biciklivel

2021. október 18., 12:59

Pornói Bendegúz huszonöt éves földrajz-történelem szakos egyetemista, utazó, túravezető. Érettségi után stoppal utazott Irakba, majd a következő évben Iránban tett biciklitúrát. Itteni élményeiről és a sporthoz fűződő viszonyáról kérdeztük.

 

Milyen sportokat űzöl?

Pilisszentlászlón a Visegrádi-hegység szívében nőttem fel, ahol a szüleimnek köszönhetően hamar beleszerettem a túrázásba, biciklizésbe, terepfutásba, majd jött a szikla- és hegymászás, téli „csúszkálás” és tereplovaglás. Ezeket máig nagyon szívesen gyakorlom a Bükkös-patak völgyétől a Kaukázusig számos hegyvidéken.

A hosszabb biciklitúráid hová vezettek?

Tizenhat éves voltam, amikor egy barátommal lebicikliztünk Visegrádról Horvátországba. Az volt az első nagyobb, önálló biciklitúrám, ehhez mérten nagyon zöldfülű voltam még. De ekkor jöttem rá, hogy biciklivel nagyon jól lehet világot látni. Viszonylag gyors, nincs idő megunni a tájakat, de nagyon mélyen át lehet élni az utazást: bárhol meg tudsz állni, könnyen szóba lehet elegyedni az emberekkel, így igazán jól meg lehet ismerni a környéket.

Amikor Iránba mentem, az alapmotivációm nem a biciklizés volt. Előtte elstoppoltam Irakba, és ott fogalmazódott meg bennem, hogy erre felé még lenne mit nézni. Szóval tervezgettem, nézegettem, és arra jutottam, hogy messze biciklivel lesz a legpraktikusabb és a legolcsóbb utazni. De itt az utazás volt a cél, a bicikli pedig az eszköz. Kirepültem Dubajba, a biciklit vittem magammal, aztán átkompoltam a Hormuzi-szoroson Dél-Iránba. Onnan cikk-cakkban bicikliztem észak felé, Bakuba.

Hogy fogadtak az út során?

Dubaj nem egy biciklis hely, de az Iránba tartó kompon már hatalmas lelkesedéssel és vendégszeretettel segítettek az irániak, hogy boldoguljak majd a pénzügyekkel, az internetes cenzúrával, a rendőrökkel és a többi esélyes kihívással. Az első szakasz, ahol bicikliztem, egy elég kietlen, fél-sivatagi rész volt, március elején napközbeni 35-37 fok hőmérséklettel. Sós mocsarakon keltem át, gyönyörű hegyek, tevék között. Ott már állandóan meghívtak az emberek. Ha elmentek mellettem autóval, integettek, dudáltak. Sőt, volt olyan szakasz, ahol szinte kilométerenként megállt egy autó, és mire odaértem, addigra ki volt töltve nekem egy kis tea, mellette süti, gyümölcs, és kérdezgettek, honnan jövök, merre tartok.

 

Milyen helyeken szálltál meg?

Sátrat vittem magammal, alapvetően vadkempingeztem. De az éjszakáknak legalább a felét vendégségben töltöttem. Ahol megálltam, ott sokszor meghívott valaki. Voltak köztük családok, egyetemisták, teljesen változó volt, hogy mikor hova kerülök. Kaptam vacsorát, beszélgettünk, tudtam rendesen mosakodni. Elképesztően barátságosak és vendégszeretőek voltak, több száz emberrel kerültem így kapcsolatba.

Utazásaid során mi volt a legkedvesebb élményed a vendéglátóiddal kapcsolatban?

Ez nehéz kérdés. Sok jó pillanatom volt, mindegyik más és más. Irakban, Zakhóban történt, hogy az első városban meghívott magához egy ember, teáztunk, utána bevitt a munkahelyére, bemutatott a kollégáinak, a családjának. Végül ott maradtam náluk egy hétig, pedig éppen csak megérkeztem az országba. A családban voltak velem egykorú egyetemista srácok, akik tudtak angolul, nagyon jó volt velük együtt élni, belekóstolni a mindennapjaikba Ők is kíváncsiak voltak az én világomra, én is az övékre, így naphosszat beszélgettünk minden tabu nélkül. Ez nagyon jó élmény volt.

Egy másik jó élmény volt, amikor az iráni Bando nevű falucskába betértem vízért és itt, egy gyors teázás hamar esküvőmeghívásba torkollt. Épp aznap ünnepelte a kis falu az abban az évben házasulandók egybekelését. A hat fiatal párnak az egész közösség együtt készítette a szertartást és a bulit. Az iskolaudvaron főztek, az utcákat díszítették, majd a főtéren kecskebőr dudára táncoltak, a focipályán pedig este beszédeket tartottak. A főzésbe én is be

tudtam segíteni, míg estére már számos apától kaptam ajánlatot a lányuk nevében, de ezeket a legnagyobb tisztelettel utasítottam vissza, már csak azért is, mert közben a nagyapák szegecses puskákkal járkáltak. Az egész este hangulata mégis teljesen magával ragadó volt.

A nagyvárosokban milyen élmények értek?

Teljesen más volt, mint vidéken. Az emberek ott is jó fejek voltak, ebben nem volt különbség, viszont akkora káoszt én még életemben nem láttam. Iszfahánban például találkoztam svájci motorosokkal, akik nem mertek a város nagyobb útjain vezetni. Eléggé izgalmas volt a közlekedés, minden egyfolytában változott, egy háromsávos út belső sávjában is bármikor leállhatott, visszatolathatott valaki, hogy kirakja a családját. A gyalogosok össze-vissza mentek, a biciklisek is, a piros lámpa gyakorlatilag nem ért semmit. A körforgalmakban arra indultak el, amerre rövidebb volt az út. Nekem sikerült ebbe belelazulnom, és így iszonyatosan élveztem. Olyan volt, mint egy extrém sport, az adrenalin szintem jelentősen megnőtt. Nagyon résen kellett lennem, de a biciklivel elég mozgékony voltam, szóval ezt is tudtam kezelni, csak nem szabadott kb. 35 km/h alá lassulnom, hogy ne sodorjon el az utca.

Mennyire volt fizikailag megterhelő ez a biciklitúra?

Eléggé. Nagyon más biciklitúrán lenni, mint csak úgy biciklizni. Lassabban haladok, de sokkal hosszabb távon. Minden nap bicikliztem: ez egy egészen más mentális állapotot igényel. Voltak nehéz pillanataim, de azokat is nagyon élveztem. Két helyszínt emelnék ki ezzel kapcsolatban: Iránban még Jazd városa előtt egy hetven kilométeres, teljesen lapos sivatagon keltem át egy egyenes úton. Ott azt hittem, hogy megőrülök a monotonitástól. Órákon keresztül bicikliztem a semmiből a semmibe. Gyakorlatilag transzba estem. Se kép, se hang, csak ültem és bambán nyomtam órák hosszat, szinte önkívületi állapotba kerültem. Megváltásként éltem meg, mikor végre volt az úton egy-két kanyar és egy kis szintemelkedés. Aztán elértem a gyönyörű Jazdba.

A másik helyszín inkább fizikai, mint lelki szempontból volt nagyon nehéz. Az Alborz-hegységen keltem át Irán északi részén, a Kaszpi-tenger felé. Itt nem egy főúton mentem, hanem egy hágón át, 3200 méter magasan. Végigjártam az Alamut-völgyet, ami egy hihetetlen kis paradicsom, a három-négyezer magas hegyek között rizsföldekkel, agyagfalukkal, kanyonokkal és várromokkal. Innen az utolsó nap 1700 méter szintkülönbséget biciklizve értem fel az utolsó faluba, Pichebonba, ahonnan csak földúton tudtam továbbhaladni. Először csak patakok folytak keresztbe az úton, de már itt is volt olyan, hogy mezítláb kellett átvinnem a cuccokkal megpakolt, 40 kg-os biciklimet a túlpartra. Utána megjelentek a hófoltok: azokon nem tudtam keresztülbiciklizni, itt is emelgetnem kellett. Végül ezek a hófoltok teljesen összeolvadtak, majd egyre mélyebbek lettek. A hágó tetejét kilenc kilométeren át végig mély hó borította. Ez a kilenc kilométer hét és fél órámba került. Végig gyalog mentem, a biciklimet emelgettem magam mellett. Minden egyes lépést ki kellett taposnom, hogy ne süllyedjek combig a hóba. Ráadásul elég nagy köd volt. Nem voltam életveszélyben, nem voltak meredekek a hegyoldalak, de nem láttam, pontosan hol a hágó. Egy papírtérkép volt csak nálam, amit szinte magam rajzoltam. Amikor elértem a gerincet, a másik oldalán már sütött a nap, tisztán láttam a gyönyörű havas hegyeket, a szűz tájat, amin néha csak magányos farkas lábnyomok sorakoztak. Innen pedig jött a jól megérdemelt 127 km-es gurulás a Kaszpi partjára.

 

Az utazások során megismert fiataloknak mik voltak a terveik, milyen volt jövőképük?

Nagyon sokfélék voltak, a magyar fiatalokhoz hasonlóan, nem igazán lehet általános érvényű megállapításokat tenni. Az, hogy kivel tudtam angolul beszélgetni, már szűkítette azt a kört, akikkel egyáltalán meg tudtam ismerkedni. Közülük is vannak, akik egyetértenek az államhatalommal, de azért általában sokkal nyitottabbak a nyugati értékrend és kultúra iránt, persze a nagy múltú perzsa hagyományok szeretetével. 

Irakból, a tapasztalataim szerint, nagyon sok fiatal el akar költözni és elsősorban nem a jobb megélhetésért, hanem a nyitottabb társadalmak, az individuális lehetőségek miatt. Például az említett családban a srácok mind tervezgették a költözésüket, noha egy kimondottan jó anyagi helyzetben lévő otthonban nőttek fel, ami például Magyarországon már ritkaságszámba menne. 

És a te jövőképed milyen?

Az iraki út során egyértelműen eldöntöttem, hogy tanár szeretnék lenni, az iráni utazás ebben csak megerősített. Ez az, ahogy a legtöbbet tudnám tenni a világért: én olyan környezetben nőttem fel, ahol voltak lehetőségeim, sok helyre tudtam elutazni, ebből szeretnék valamit visszaadni a társadalomnak. Ez motivál. Viszont az, hogy Magyarországon tanár legyek… az egy bátrabb kaland, mint Irakba elstoppolni (nevet). Nagyon szerettem Pilisszentlászlón felnőni, de tanári fizetésből nem tudnék itt maradni, mert kilátástalan a megélhetés.

Mi motivált az utazásra?

Ennél a két utazásnál, amiről meséltem, leginkább az hajtott, hogy magamat megismerjem olyan közegben, ami más, mint az itthoni. Az utazás maga volt a célom. Az, hogy ezt biciklivel csináltam, egy „plusz” volt. Ráadásul egy ilyen hosszú biciklitúrán a fizikai nyomás mellett megjelenik a lelki faktor is, ami sokkal erősebb. Egyedül utaztam, szóval elég sok időt töltöttem magammal: ilyenkor sokat lehet gondolkozni, meditálni.

Az is motivált, hogy a saját határaimat feszegessem. Az iraki utam előtt eljutottam Grúziába, és tettem a Kaukázusban egy négynapos túrát. Itt fölértem egy hágóba, ahova nem vezetett rendes út, hanem patakmosásokban, réteken át haladtam. 3100 méter magasan voltam, amikor leszállt a köd, és rosszra fordult az idő. Úgy döntöttem, nem megyek tovább, ott megalszom. Sátor viszont nem volt nálam, csak egy vízhatlan bivakzsák, amolyan hálózsákhuzat.. Belefeküdtem, de elkezdett esni az eső. Hogy ne ázzon át a hátizsákom, térdelve fölé hajoltam és a hátammal védtem. Aztán az eső ónos esőre, végül hóra váltott. Tizennyolc órán keresztül térdeltem a hátizsákom fölött. Ez viszonylag az elején volt az első utamnak, és itt kezdtem érezni, hogy ütközök a természettel és önmagammal. Napi járóföldre vagyok a térerőtől, abszolút a világ végén, igazi nehéz természeti erők tettek próbára. Itt nem az volt a kihívás, hogy át kell másznom valamin, hanem várnom kellett, közben pedig gondolkodtam. Ez egy nagyon boldog pillanat volt, úgy éreztem, megérkeztem a saját testembe. A sport is ilyen, ott is ezt keresem: a határokat, az ütközőpontokat. Akár csak ha a budai hegységben futok egy hosszabbat, abban is el tudok mélyedni, gondolkodni. Nekem a sport ebből a szempontból tud igazán sokat adni.

Milyen gondolatokkal tértél haza?

Sokat gondolkodtam például a jövőmről, itt jöttem rá, mennyire vonz a tanítás. Másrészt arról is sok mindent megtudtam, ki vagyok én a világban, mit képviselek, mi az, amit nyerni vagy adni tudok. Ilyen fiatalon nem könnyű alkalmat találni, hogy ezeken gondolkozhasson az ember, és döntéseket hozzon. Erre nagyon jó volt a fizikai és szellemi megterhelés: mindkettő arra ösztökélt, hogy önmagammal legyek és megtaláljam azt, ami nekem való, ahogy a legharmonikusabban tudok élni.

Most túrákat szervezel. Ezek hova vezetnek, mit foglalnak magukba?

Egy WanderWall nevű cégnél dolgozom túravezetőként az egyetem mellett. Egy nagyon jó csapattal a világ számos pontjára szervezünk és vezetünk sportos kalandtúrákat. Én személy szerint a kaukázusi lovaglástól, a lappföldi kenuzáson át, az andalúz tengeri kajakozásig sokfelé utazom kis csapatokkal. Imádom ebben a munkában, hogy ötvözni tudom az utazást, a földrajzot, a történelmet, a szervezést és az emberek megismerését. Ez az, amit igazán szeretek.

 

Vas Julianna

Megjelent a Szentendre és Vidéke 2021/11. számában.