2020. 07. 14.

kedd

SZENTENDRE időjárás

Trianontól napjainkig

2020. június 05., 11:50

Családtörténetek 1920-2020 címmel a Nemzeti Összetartozás Éve alkalmából a Szentendrei Kulturális Központ felhívást tett közzé, amelyben olyan családi történeteket, fotókat kértek, amelyek 100 év távlatából mesélnek a trianoni szerződés hatásairól. Az alábbiakban Bodroghközy László történetét adjuk közre.

Amikor hozzáfogtam az 1920 és 2020 közötti családi történetek felidézéséhez, az volt az elhatározásom, hogy Szentendrével kapcsolatban írom le az emlékeimet, de kikerülhetetlen, hogy a személyes élményeket is belevegyem. Nem vagyok még százéves, de közel állok hozzá.

Szentendrén, a kőhegyi út mentén található az ún. Vörös villa. Ez a gazdaság az édesapámé volt, akit Bodroghközy Zoltánnak hívtak. Ott nőttem fel, és úgy gondolom, hogy minden követ ismerek. Az épület eredetileg vadászháznak épült, de az első világháború idején olasz hadifoglyok átépítették, bővítették, így nyerte el mostani formáját, és ezért sugároz toszkán hangulatot. Akkor a hadifogoly nem volt ellenség, szabadon járhatott, munkát is vállalhatott, csupán hetenként kellett jelentkeznie a helyi rendőrségen. A gazdaság jól működött, óriási terveink voltak.

Azonban közbejött a második világháború, és mindennek vége lett. Budapest ostroma alatt – tizenöt éves voltam akkor – ott éltem kettesben a nagymamámmal. Apám és bátyám a budai vár védelmére voltak beosztva. A házból Budapestig el lehetett látni. Az ostrom pokoli látvány volt, az alacsony hófelhőkön visszaverődtek az ágyúk toroktüzei és a becsapódások villanásai.

A szentendrei laktanya üres volt, a magyar katonák a fronton harcoltak. A szovjet katonákat kéthetenként odahozták pihenni, illetve a következő bevetésre felkészíteni. Az ostrom két hónapig tartott. Szentendre lakossága többet szenvedett, mint más városoké. A halott katonákat nem volt szabad eltemetni, ott feketedtek az út közepén. A mi házunkat teljesen kirabolták. Nem fogtuk fel, hogy egy világrend fejeződött be. Az ostrom befejezésével tudtuk csak meg, hogy apám és bátyám is élnek, de a bátyámat hadifogolyként elvitték, apámat pedig a KGB tartja börtönben.

Nagymamámmal elég sokat éheztünk, de marharépánk és babunk akadt a háznál. Új életet kellett teremtenünk. Nagyanyám erdélyi nagyasszony volt, mindenhez értett. Felásatott velem egy nagyszobányi területet, később még kétszer akkorát. Volt mindenféle dugványa, a Jóisten tudja honnan. Vett egy tyúkot és tojásokat „aranyáron”, a konyhában nemsokára hemzsegtek a kiscsirkék. Nyáron vasárnaponként rántott csirkét ebédeltünk. A konyhakert ontotta a zöldségeket.

Egy nap egyik öreg barátom szólt nekem, hogy Szentlászlón valaki el akarja adni két fiatal szamarát.  Nem nagyon imponáltak nekem a szamarak, mert úgy gondoltam, csak szegény embernek van szamara. Még akkor sem fogtam fel, hogy én is szegény ember vagyok. Megvettem a két szamarat, őszre meghizlaltuk. A két szamárnak közel száz liter zsírja lett. A cukrászok nagy pénzt adtak érte, mert a sütemények magasra nőnek vele.

Időközben apám is hazaérkezett. Egy öreg koldus jött szembe velem, elmentem mellette, de aztán mindketten hátra fordultunk, és felismertük egymást. Az apám volt a koldus. Ettől kezdve apám átvette a gazdaságot, mely nagyon lassan, de megindult. Vettünk fel alkalmazottat, szereztünk lovakat, teheneket, és úgy gondoltunk, hogy a csatát megnyertük.

Leérettségiztem, beiratkoztam a Műszaki Egyetemre, közben dolgoztam Vízügyi Igazgatóságon. Előttem volt a világ. Egy szép napon azonban a derült égből lecsapott a villám. A család megkapta a kitelepítési végzést úgy, hogy másnap hajnalban fejenként kétszáz kilogramm csomaggal visznek Sápra, Bihar megyébe.

Szentendrei otthonunkat elkobozták – amit soha vissza nem kaptunk!

Valami különös csoda folytán a bátyámmal mind a ketten megkaptuk a felmentést. A kitelepítés azt jelentette, hogy minden vagyontól megfosztanak. Sokáig nem tudtam, hogy a karrieremnek is vége. Megfigyelt ember lettem. Egy ávós tiszt felügyelt, akit soha nem láttam, de ő mindent tudott rólam, és minden munkahelyemről félévenként el kellett bocsátaniuk. Csak fizikai munkát engedélyeztek.

A szabadságharc után kimenekültem Bécsbe, onnan Kanadába. Akkor Kanada volt a legjobb ország, talán most is az. Sikeres mérnök lettem. Apámék embertelen körülmények között éltek itthon. Kihozattam őket Kanadába, ahol húsz boldog évet éltek, ott vannak eltemetve.

A Történeti Levéltárban található iratokból kiderült , hogy a kitelepítés oka az volt, hogy apám az első világháborúban vitézi kitüntetésben részesült. Itt kanyarodunk vissza az 1920 és 2020 közötti családi történethez. A sors iróniája, hogy amiért 1920-ban kitüntették, azért 1950-ben megbüntették.

A rendszerváltás után hazajöttem. Úgy éreztem, hogy nem kivándorló voltam, hanem menekült. A menekülésem oka megszűnt, a hazámban a helyem.

Magamat ős szentendreinek tartom. Mindenkit és mindent ismertem, és mindenki ismert engem. Ma már alig ismernek, és én sem ismerek senkit, aki velem együtt túlélte volna ezeket a változó és veszélyes éveket.