Híres művész családba születtetek. Egyértelmű volt, hogy művészi pálya lesz az utatok? 

Richter Sára: (továbbiakban R. S.) Egyáltalán nem volt egyértelmű! Nem volt rajtunk ilyen nyomás, hogy ebbe az irányba kellene indulnunk, sőt, talán inkább az ellenkezőjére bíztattak a szüleink. De mindkettőnkben nagyon erős volt az akarat, ez Rékánál kicsit hamarabb, nálam később tört felszínre. 

Csíkszentmihályi Réka: (továbbiakban Cs. R.) Mint utóbb azért kiderült, apánk pedagógiai elve is az volt, hogy nem kell erőltetni a gyerekeknél a művészi pályát. Akiben erős a tehetség, a késztetés, az előbb-utóbb úgyis utat tör magának.

Gyermekként milyen érzés volt édesapátokat figyelni munka közben? 

Cs. R.: Nagyon erős tisztelet övezte a családon belül. A műterembe ritkán és nagy áhítattal léptünk be, valahogy úgy éreztük, hogy nem illik zavarni alkotás közben. Ő egy nagyon kedves, a családjára nagyon odafigyelő, közvetlen ember volt, jókat lehetett vele beszélgetni. Mégis az, hogy ő szobrász, és hogy ilyen hitvallással szinte csak annak él, az nagyon kihatott a családi életünkre.

Hamar megmutatkozott mindkettőtöknél a művészi véna? 

Cs. R.: Rejtegetve azért. Czakó Margit szövőszakkörébe járt anyukám, és én elkísértem egyszer-kétszer. Nagyon tetszett a hangulata, ahogy ott ültek az asszonyok a kis szövőkeretek előtt, és szőtték a kárpitjaikat, közben beszélgettek, jókedvük volt, nevettek, és magának a szövésnek ez az ősi mivolta nagyon megfogott. Én akkor ott határoztam el konkrétan azt, hogy ezzel akarok foglalkozni. Ez lett a tanult szakmám is, szövöttanyag–szőnyeg tervezőként végeztem az Iparművészeti Főiskolán, majd később a MOME-n textilművészként. A mai napig foglalkozom gyári textiltervezéssel, kézi szövéssel, de elkalandoztam más izgalmas területekre is: harminc éve foglalkozom tűzzománcozással, több mint tíz éve üveg rogyasztással. Autonóm alkotásaimban gyakran alkalmazom együtt ezeket a technikákat.

R. S.: Nálam ez lassabban történt. A kapcsolatom a hímzéssel fiatal felnőttkoromban kezdődött: a gyerekeimnek hímeztem verseskönyvet, kis tárgyakat, de ezek teljesen más szándékkal születtek, mint a későbbi munkáim. Engem nem az anyag vagy a technika motivált, hanem inkább egy nagyon erős kifejezési vágy. Arra ’használom’ a munkát, hogy nagyon személyes témákat vigyek bele, olyan, mint egy naplóírás, amivel önmagamat is gyógyítom. Nagyon nehéz fiatal éveim voltak, kicsi gyerekek mellett beteg volt a férjem és huszonévesen meg is halt. Akkor ez a tevékenység kapaszkodó volt, és azóta is megmaradt, hogy a témáim mindig nagyon személyes élethelyzetekből indulnak ki.

Nekem az jutott eszembe a műveidről, mintha kidolgoznád magadból ezeket az érzéseket.

R. S.: Igen, és a textil, mint anyag nekem azért fontos, mert ezzel a személyes témákat egy kicsit el tudom távolítani, egy kicsit idézőjelbe tudom tenni, hogy ne legyen annyira direkt. Egyébként a Richter nevet is – a férjem után – ezért vettem fel, mert kicsit rejtőzködve, önmagamat valóban megméretve szerettem volna érvényesülni a szakmában.

Egymás művészetéhez hogyan viszonyultok? 

Cs. R.: Csodálva. Nagy rácsodálkozással és nagy elismeréssel. Jó, hogy nagyon különböző. Ugyanakkor sok párhuzam is akad a kettőnk munkái között, de ezt korábban soha nem fogalmaztuk meg. 

Hogyan készültetek a közös kiállításra? Milyen szempontok alapján tudtátok a kettőtök munkáit összeegyeztetni egy azonos térben? 

Cs. R.: Szinte zavarba jöttünk, hogy a munkáink hogyan fognak egymással működni. És szándékosan úgy válogattunk, hogy legyen valamilyen kapcsolat. Én például olyan munkáimat hoztam, amelyekben nincsenek erős színkontrasztok, hogy harmonizáljanak Sára visszafogottabb színvilágával. Próbáltunk arra hangsúlyt fektetni, ami közös az alkotásainkban. Ilyen többek között az, hogy többféle anyagot, kisebb tárgyat építünk be egy-egy munkánkba, még ha nagyon más módon is.

-Réka, több interaktív képed is van, ami egyben kiállítási tárgy, egyben élő játék. Ezeknek milyen a fogadtatása?

Cs. R.: Interaktív kép-játéknak nevezem őket, mert meglévő logikai-stratégiai táblajátékokat fogalmazok át, emelek egy új szintre. Ezekkel az a célom, hogy a néző, a befogadó ne csak szemlélje a művet, hanem annak aktív részese legyen azzal, hogy konkrétan megfogható közelségbe kerül vele. A játéktáblákat és a mozgatható bábukat úgy alkottam meg, hogy alapállásban önálló képként is működjenek, de ha valaki játszik rajtuk, akkor a bábuk elmozdításával megváltoztatja a kép alkotóelemeinek arányait színben és formában is, ezzel folyamatosan megújuló kompozíciót hozva létre. 

A közös kiállításotok címadója a „Határaimon belül és kívül” című képed, ami elképesztően aprólékos munka lehetett. 

Cs. R.: A Szombathelyi Textilbiennáléra készült, egy tematikus kiállításra, a hívószó a Tűréshatár, vagy tű-rés-határ, ki hogyan értelmezi. Ennél a művemnél azt a technikát fejlesztettem tovább, amit korábban a kép-játékoknál is alkalmaztam. Egy felületkezelt fatáblába ütöttem bele több mint tízezer cipőtalp szöget, a szögek többségére beütés előtt üveggyöngyöt tűztem. A vizuális terv megszületése után pontosan föl kellett szerkesztenem minden szög helyét, ezután indulhatott a több hónapig tartó kivitelező munka. Ez kicsit hasonlít a szövéshez, sok idő kell hozzá, monoton is, de nekem ez örömöt okoz, alkotás közben sokat tudok meditálni. 

Sára, számomra az egyik legmegdöbbentőbb műved az, amelyiken konkrét kifakult fekete-fehér temetői portrék láthatóak a textilen.

R. S.: A sírokon levő porcelánképek roncsolódnak az időjárás viszontagságaitól, ezeknek a fotóit nyomtatom selyemre, ebből áll össze a kiállításon szereplő Sorsminta című kép. Ezzel a kifakulással formai és jelentésbeli párhuzamba hozhatóak az ecoprint technikával készült növényi lenyomatok is, összevarrva eggyé válik a felület. Az elhalványuló emberi arcok és a sejtelmes növényi nyomatok úgy válnak eggyé, ahogy az elmúlásban az egész természet. A kép egyben hordozza az emlékezést, és azt is, ahogy az emlékek idővel megfakulnak, elhalványulnak.

Hogy jött a temetői portrék ötlete?

R. S.: Már korábbi munkáimban is használtam hasonlót. Leginkább az fogott meg bennük, ahogy a napsütéstől, a fagytól nem egyszerűen kifakulnak, hanem furcsán foltosak lesznek, aminek jelentése és szépsége is van. És a tekintetük ettől szuggesztívvé válik. Persze attól is, hogy ezek jelentőséggel bíró arcképek, hiszen a családtagok egyetlen képként választották ki őket a szeretteikről.

Előfordult, hogy egy családtag a művedről felismert valakit?

R. S.: Nem jellemző. Azzal, hogy ismeretlen emberek arcát véletlenszerűen használom, éppen általánosítani szeretném az emberi sorsokra vonatkozó jelentést. De pont most januárban Solymáron történt, hogy az ottani kiállításra készített képen – ahol a környékbeli temetőkben fényképeztem az arcképeket – volt egy portré, amit felismertek a látogatók, és még személyes helyi vonatkozása is volt az illetőnek. Ez egy kedves véletlen.

Milyen érzés, amikor egy alkotás elkészül? Eufória, hogy valami nagy dolog született vagy inkább szomorúság, hogy véget ért?

R. S.: Jó érzés, amikor készen van egy munka, amikor az elgondolás láthatóvá válik, vagy amikor a részletekből összeáll a végső kép. De azzal, hogy elkészült egyben el is távolodik. Amíg csinálom, addig nagyon nagy izgalommal vagyok benne a témában. Sokszor éjjel fölébredek, hogy valami kicsi részletet máshogy kellett volna megoldani. De ahogy elkészült, elviszem egy kiállításra, és érzelmileg távolabbra kerül.

Cs. R.: Én később is benne vagyok a munkáimban, nálunk például a ház fala tele van a saját alkotásaimmal, később is nagyon szeretek közöttük lenni. 

 

Gergály Judith 

Fotók: Szentendrei Lakástárlat