– Budapestről Szentendrére a feleségem, Emese kedvéért költöztem, akinek a családja ott élt, és azóta is a környéken lakik – idézi fel a kezdeti időket Mocskonyi Péter Bramsz. – Szigetmonostorra 2000-ben költöztünk ki, amikor családot alapítottunk. Itt pedig – mivel mi ebben hiszünk, és ehhez értünk – azonnal elkezdtünk azon gondolkodni, hogyan tudnánk aktívabb zenei életet teremteni. Kiss Károly igazgató úr felkérésére a feleségem bekapcsolódott a művészeti iskola munkájába, elindítva a néptánc tanszakot, melyhez rövidesen kapcsolódott a népi hegedű tanszak elindulása is.
A táncra a felnőttek körében is akkora igény mutatkozott, hogy a faluban 2001 őszén felnőtt néptánccsoport is alakult, mely azóta is igen népszerű: 16-70 éves korig vannak tagjai nemcsak Szigetmonostorról, hanem az egész szigetről. Az együttes alapításának évfordulóját idén áprilisban egy nagyszabású műsorral is megünnepelték.
– A táncegyüttes kapcsán szembesültünk azzal, hogy az egész Dunakanyarnak nincs saját népzenekara – meséli Bramsz. – Mi akkoriban Pestre jártunk be muzsikálni, ha pedig itt volt szükség élőzenére, pesti zenészeket hívtak. Úgy éreztük, hogy itt az ideje, hogy változtassunk ezen. Szó szót követett, végül sógorommal, Nagy Koppány prímással, Kovács Géza brácsással és a szintén Szentendrén élő dudás-cimbalmos Nagy Zoltánnal megalakítottuk a Dunazug Zenekart. Szentendrén, Leányfalun és a Dunakanyar más településein is évekig muzsikáltunk és rendszeresen táncházakat is tartottunk. Azóta Tímár Sára és az általa hívott zenészek vették át a stafétát.
A szigeti táncházakat pedig kezdetben Waszlavik Gazember László és Nagy Koppány kísérte a Szigeti Veszedelem nevű zenekarral, amit az idők során megörököltük tőlük, és ma már ezen a néven tevékenykednek a szigeten élő népzenészek.
A zenekar története szorosan összefonódott és fonódik a zeneiskola történetével is, ahol időközben olyan elismert népzenészek kezdtek tanítani, mint Ökrös Csaba a Honvéd Művészegyüttesből, Takács Ádám, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes prímása és a Csík Zenekar egykori tagjai, Vass Lóránt Lóri, az utóbbi években pedig Mészáros Tibor, akik szintén bekapcsolódtak a zenekar életébe is. Rajtuk kívül időközben a szigeten telepedett le többek között ifj. Csoóri Sándor Sündi, Zimber Ferenc, a Magyar Állami Népi Együttes cimbalmosa és felesége, Csoóri Julcsi énekes is, akik szintén örömmel csatlakoztak a csapathoz, van, aki állandó zenekari tagként, mások egy-egy produkció erejéig.
A népzenészek mellett pedig a komolyzenészekkel is állandó a zenekar kapcsolata, elsősorban Oravecz György zongoraművésszel, aki szintén a szigeten él.
– Nagyreményű, tehetséges zongoraművészként indultam, büszke voltam arra, hogy a tanáraim közül többen egyenesen Liszt reinkarnációjának tekintettek. Fiatalon azt képzeltem, hogy próbatermek és hangversenytermek között töltöm majd az életemet – veszi át a szót Oravecz György. – Ezen a jövőképen az első repedést az hozta, hogy Kocsis Zoltán tanítványa lettem, aki kifejezetten ellenezte a „felhőn ücsörgést”, ő maga is sok mindent kipróbált, olyan produkciókba is szívesen bekapcsolódott, amelyekben a tehetségéhez képest szerény szerepet kapott, ha a koncepció valamiért felkeltette az érdeklődését. Aztán úgy alakult, hogy adminisztratív okokból szükségem volt arra, hogy tanítást is vállaljak. Ez először kalandnak indult, amiről jókat lehet majd sztorizgatni. Sümegre jártam le heti két napra, ami kellően izgalmas és vadregényes kiegészítője volt a művészéletnek. Csak aztán úgy alakult, hogy Monostoron is tanítani hívtak. És a többi már történelem. Az első időkben még szolfézst is tartottam, ráadásul nem ritkán olyanoknak is, akiket csak a létszám miatt küldtek, és azt tapasztaltam, hogy a gyerekek valahogy mégis szeretik az óráimat. A zeneiskolai élet nagyon hamar kivirágzott, és virágzik a mai napig. Most például az egykori diákjainkból verbuválunk nagyzenekart, úgy tűnik elég nagy rá az igény. Meglátjuk, de én nagyon lelkes vagyok. Úgyhogy ezen a helyen eldőlt: ha rajtam múlik, én biztosan egész életemben tanár is leszek a folyamatos, aktív muzsikálás mellett, többek között az itteni barátaimmal is.
– Ahogy látszik, évek óta több ez a zenészcsapat, mint egy sima kísérőzenekar, hiszen kifejezetten minőségi zenét játszik, nagyon sokféle műfajban – folytatja Bramsz. Ráadásul időközben a zeneiskolából is kinőtt egy olyan fiatal zenészgeneráció, akik szívesen járnak vissza az iskola vagy a faluház programjaira, például énekesként Molnár Réka, zenészként pedig a fiunk, Dörgő, akihez barátai is csatlakoznak időnként énekesként, új színt hozva az eredeti formációba. Ráadásul időközben felnőtt egy újabb zenész generáció, a fiunk és az ő barátai, Fáy Lukács és Vaskó-Fehérváry Regő.
Úgy gondoltuk, hogy ebből a sokszínűségből több is kinőhet, mint a megszokott háttérzene, ami persze szintén nem lebecsülendő zenei szolgálat. Ezzel egyidőben a táncegyüttesben is felbukkantak olyan lelkes tagok, akik a tánc mellett egyéb művészeti ágakban is jeleskednek. Feleségem, aki a művészeti iskola vezetése után a szentendrei Ferences Gimnáziumban kezdett irodalmat tanítani, boldogan lett katalizátora a sokszínűségünkből kinövő költészet napi esteknek. A program minden évben tartalmaz verseket, énekelt verseket, valamint zenei, táncos és színházi elemeket. Rendszerint két-három teltházas előadást tartunk belőle. A költészet napi műsorhoz zeneszerzőként csatlakozott Fehérváry Lilla is, aki zenésztársai hatására szeretett bele a szigetbe, és lett végül maga is szigetmonostori lakos.
– Alapvetően alkalmazott zeneszerző vagyok, színházaknak dolgozom, ahol zenei rendezést is vállalok, illetve bábelőadásokhoz írok zenét” meséli Fehérváry Lilla. – Játszottam úgynevezett utcaszínházakban is, de ma már itt is elsősorban zenei rendezést vállalok. Gyerekprogramjaimon viszont én vagyok a „hoppmester”: zenét szerzek, éneklek, mesélek, játszok – és persze velem van a csodás zenekar is. Emese felkérésére nagyjából tizenöt éve szerzek zenét a falu költészetnapi műsoraihoz, ami óriási megtiszteltetés. Tavaly augusztus óta pedig életvitelszerűen is itt élek, afféle „gyüttmentként”, aki nagyon szereti ezt a helyet. Pedig városban nőttem fel, de biztos voltam benne, hogy ha a gyerekeim felnőnek, ide költözöm. Ez most lett aktuális, és nagyon boldog vagyok itt. Fantasztikus hely, nagyon kedvelem az itteni embereket, nagyon hasonlóan élünk, gondolkodunk mindannyian. Egyébként a zenekar brácsása, Vass Lóri volt a párom az élete utolsó négy évében. Eredetileg vele terveztük a kiköltözést, aztán úgy alakult, hogy egyedül jöttem. Megörököltem tőle az álmot, és megörököltem a zenekart is, akivel mindig nagy megtiszteltetés együtt játszani. Egytől egyig minden tagja kiváló zenész. Tényleg egy csoda.
– Nagyon szeretem én is, ahogy a közös munka alakul, és a szigetet is persze – veszi át a szót Oravecz György”. – Valaki hoz egy ötletet, a srácok például megjelennek valami zenei átirattal, mindenki beleteszi a magáét, ahogy összeterelődünk, és egyszercsak megszületik belőle valami nagyon színes, izgalmas, egyedi produkció. Nyolc éve lakom a szigeten, de valójában jó harminc éve, amióta bekapcsolódtam a tanításba és a közös muzsikálásba, az otthonomnak érzem. Nagyon szeretem Monostort és a monostoriakat, és remélem, hogy ez kölcsönös.
Mindkét gondolathoz egyetértően kapcsolódik Bramsz is:
– Könnyű megszokni, hogy Pesthez képest Szentendrén mennyivel békésebb, személyesebb az élet, de mostanra már Szentendrét érezzük túl zajosnak és sűrűnek a szigethez képest. A gyalogos komppal tíz perc alatt bent vagyunk a város közepén, de a nap végén ugyanígy tíz perc alatt a saját védett közegünkben lehetek. És ez nagyon jó így. És persze a zene a tánc és a közösség is óriási szerepet játszik abban, hogy ennyire jól érezzük magunkat a mindennapjainkban.
Karlócai Bea
