A civil szervezet Kovács László utcai bázisán egy kutya szalad elém. A farkát csóváló ebbel ballagok át az önkéntes tűzoltók között a központba, ahol Balázs László mentőkutyás és Jámbor Ferenc műszaki mentő – aki nem mellesleg a Szentendrei Rendészeti Igazgatóság vezetője is – olyan elképesztő beszámolóját hallgattam meg, amit se a képek, se a videófelvételek nem adnak vissza. A nagy asztalhoz odajön megszaglászni Symba, a tavaly nyugdíjba vonult malinois, akit – ha nem tudnám, milyen teljesítményt tud a háta mögött – egészen átlagos kutyának gondolnék.
A mindent megváltoztató hajnal
Törökország Hatay tartományát és a szomszédos Szíriát február 6-án 7,8-as erősségű földrengés rázta meg. Az epicentrum Kahramanmarasban volt. A becslések szerint több mint negyvennégyezer ember vesztette életét Törökország délkeleti részén és Észak-Szíriában. A pontos számok még nem ismertek. A halálos áldozatok száma várhatóan emelkedni fog, mivel Törökországban mintegy háromszáznegyvenötezer lakás semmisült meg. Sem Törökország, sem Szíria nem közölte, hogy hány eltűntet tartanak számon. A keresések és mentések mostanra lezárultak, túlélőt találni csodaszámba menne. Szomorú mementóként a földrengések helyszínén önkéntesek piros lufikat kötnek az épületekre, így emlékezve a földrengés során meghalt többezer gyerekre.
Mire a világ felocsúdott, hogy mi is történt, és a hírek címlapon hozták az első fotókat, a mentőszervezetek nagy része már értesült arról, hogy mekkora tragédia történt. A modern technikának hála, a földrengéseket követően egy automatikus riasztási rendszer lép életbe, miután a mesterséges intelligencia lemodellezi, hogy okozott-e károkat, és ha igen, mekkorát a rengés. Balázs László telefonja már hajnalban csipogott, az események pedig napközben gyorsultak fel. Törökország nemzetközi segítséget kért, így a Hunor bevetési csoporton kívül, mely a Honvédség gépével repült el, több csapat is útnak indult, köszönhetően a Turkish Airlines nagyvonalúságának, akik ingyen repülőjegyeket biztosítottak a mentésben résztvevőknek. A gyors szervezés és csapatösszeállítás után délután öt órakor gördült ki a csapat a Kovács László utcából, a menetrendszerinti járat fél hétkor indult volna, de végül megvárta a csapatot. A légitársaság akkor szembesült igazán a feladattal, amikor megérkeztek a repülőtérre, hiszen nemcsak a húsz embert és négy kutyát kellett elrepíteni, hanem másfél tonnányi felszerelést is. És hogy miért volt annyi felszerelés? – mert a szabály szerint soha nem lehet a mentésre szoruló ország terhére lenni, ezért mindent itthonról kellett vinni. A kereskedelmi járaton örömmel fogadták a mentőcsapatot és a kutyákat, akik szintén a fedélzeten kaptak helyet.
Nincsenek véletlenek
A szerencsének köszönhetően a Budapest-Isztambul-Adana útvonalon a csapat tagjai megismerkedtek egy török nővel, aki utazási irodát üzemeltetett, és azért indult a szír határ mellett fekvő Hatayba, hogy önkéntes tolmácsként segítsen a mentőcsapatoknak. A magyarok nem voltak restek, és „lecsaptak” a kínálkozó lehetőségre, így miután Adanában sikerült buszt szerezni, huszonegyen utaztak tovább. A négyórás út során időnként felforrt a hűtővíz, így vizet és üzemanyagot is kellett szerezni, hisz a tragédia helyszínén benzinkutak sem maradtak.
Aki elsőnek ér oda, az állítja fel az irányítási pontot
A jól kidolgozott nemzetközi rendszer segíti a mentésben résztvevő csapatokat, hogy szervezetten, a legnagyobb hatékonysággal tudjanak dolgozni. A megérkezés utáni egyik első feladat, hogy irányítási pontot állítsanak fel, amely centrumként és hídként működik a mentésben résztvevők számára. A hollandok nyerték meg a lehetőséget a központállításra. Hozzájuk befutottak be a kérések, igények, és a szervezés is rajtuk keresztül folyt. Kocsi nélkül azonban mit sem ér egy mentőcsapat. Némi leleményességgel sikerült egy profi buszsofőrt szerezni, aki úgy ismerte a várost, mint a tenyerét, és az ottlét alatt a csapat tagja lett – együtt evett, ivott, lélegzett velük.
Az utálatos busz
„Miért utálnak minket a helyiek?” – tették fel maguknak a csapattagok a kérdést, mert minden alkalommal, amikor elindultak, kövek koppantak az ablakon. A helyi kézilabda csapat logóját és egy sportoló fotóját viselő busz titkát sokáig nem értették, ráadásul kiszálláskor mindenki örömmel üdvözölte a „magyarisztániakat” – ahogy helyben nevezték a magyarokat. Nem sokkal később derült ki a különös viselkedés oka. A férfi, aki a fotón van, nem más, mint az összedőlt város polgármestere, akit érthető módon nem szívleltek a helyiek.
Hanyag építés, sorstragédiák
A dobozszerkezetű házak kártyavárként omlottak össze. A széleken vasbetonnal erősített épületek téglafalai a földrengések hatására pillanatok alatt omlottak le, maguk alá temetve az embereket. A tapasztalatok szerint az első hetvenkét órában lehet a legeredményesebben túlélőket találni, a magyarok pedig a harminchatodik órában csatlakoztak a mentéshez. A világ minden tájáról érkező száztizennyolc csapat vállvetve harcolt és kereste a túlélőket.
Sokkos emberek pizsamában
Hatayban az embereket hajnalban érte a földrengés, így szinte mindenki aludt. Azok a szerencsések, akik ki tudtak menekülni, egy szál pizsamában az utcán várták a mentőcsapatokat, rettegve attól, hogy szeretteik a romok alatt élnek-e vagy meghaltak. A csapat megérkezését követően mindenki lecsapott rájuk, ami érthető, de pont a hatékonyság miatt nem lehetett az eredeti céltól eltávolodni. Így a kutyák és az emberek a számukra kijelölt helyszínt kutatták át, kordonokkal zárva le az adott területet. Jámbor Ferenc elmesélte, hogy az első helyen azonnal jelzett a kutya, így neki lehetett állni a mentésnek, majd a további átvizsgálások eredményét más csapatoknak továbbadva mentették a túlélőket.
„Ha megjelölöd a helyet, ahol lehet túlélő, és tovább mész, az öngyilkosság. A tömeg azonnal szétszedne, hogy látszólag magára hagyod az áldozatot, így ezt mi sem tettük meg. Elmondtuk a helyieknek, hogy ugatni fognak a kutyák itt is, ott is, ezzel ne foglalkozzanak (a kutyák ugatással jeleznek, ha élő embert találnak – szerk.)”.
„A kutatás során volt, hogy mi megtaláltuk a túlélőt, egy másik csapat pedig átvette a bontási munkákat, és kiszabadította az áldozatokat. Ennek eredményeképp tizenhét jelzést adtunk le, és négy embert mentettünk ki a romok alól. Ebben több órányi munkánk volt, és az is megesett, hogy bár az elején tudtak kommunikálni, mire megtaláltuk a sérültet, meghalt” – tette hozzá Balázs László.
„Az eljárásrend alapján kétfelé osztottuk a csapatot, hogy legyen idő pihenni, de a feladatok mennyisége miatt az eredeti négyórás váltást hatra, majd nyolcra toltuk ki, hogy egyre többet tudjunk dolgozni. A buszban aludtunk egy-két órát, és mentünk vissza, de igyekeztünk az embereinket lefektetni, mert ha valaki nem pihen eleget, nagy eséllyel megsérülhet, vagy hibázhat” – részletezte Jámbor Ferenc.
Nem csak az embereknek kell a pihenés
A kutyák is elfáradnak, nem csak az emberek. Az átlagos számítás szerint amennyit dolgozik egy eb, annak a dupláját kell pihennie, hogy újra bevethető legyen, de három-négy napos keresés után már kifáradnak, akármennyit is pihennek. Ennek oka az, hogy nekik a pakolás pillanatától megváltozik a bioritmusuk, és mire el kell kezdeni dolgozni a romon, ők már akár több napon is túl vannak, hisz kikerülnek a komfortzónájukból. Máshol alszanak, máskor esznek, más ingerek érik őket.
Ha nagy a baj, ott a csapat
Bár azt ritkán kérdezzük meg, ki segít a segítőknek, egy ilyen tragédia még a nagyon rutinosakra is hat és hathat. Az, hogy ki, hogyan küzd meg ezzel, más kérdés, de az biztos, hogy a csapattagok ilyenkor támogatóként is jelen vannak egymás életében. „Mindenki máshogy dolgoz fel egy ilyet, de a csapatszellem sokat tud segíteni, egymásnak adjuk az energiát, támogatjuk egymást. Az első három napról tudtuk, hogy menni fog, mert már volt róla gyakorlati tapasztalatunk, de nem tudtuk pontosan, hogy meddig fog tartani. Látom, hogy van két-három ember, akiket megviselt, velük beszélgetünk, de van professzionális segítség is” – mesélte Balázs László.
Megváltozott a hangulat
A földrengés után ruhadobozok jelentek meg az utcán, ahonnan mindenki azt vitt, amit szeretett volna. Az értékeik nélkül, egy szál ruhában menekülő embereknek az éjszakai mínusz hat fokos hidegben minden segítség jól jött. A házakból kiszedett, égethető anyagokat használták fel arra, hogy tüzeket gyújtsanak és melegedjenek. Az asszonyok összegyűjtötték a gyerekeket, és csapatban várták, hogy jöjjön a segítség. A kezdeti sokkos napok után elindult az elégedetlenség, nagyon sokan napokig az utcán ragadtak, a börtönök is megsérültek, kötekedő, férfiakból álló tömeg mozgott a városban. A holtpont után volt olyan, hogy a levegőbe lőve tudta csak a karhatalom megfékezni az embereket, mert az indulatok egyre jobban elszabadultak. A magyar csapat távozása előtt még megtanította a helyieknek, hogyan lehet az elhunytak felett úgy bontani az épületszerkezetet, hogy épségben maradjanak, és a holttestek kimentése minél humánusabb legyen.
Már majdnem véget ért a beszámoló, amikor érkezett a fantasztikus hír, hogy Alit, a tizenöt éves fiút, akit élet és halál közt találtak meg a mentőalakulatok, sikerült kimenteni, és ugyan egyik lábát elveszítette, neki szerencséje volt.
A mentőszolgálat önkéntesei azóta visszaszerezték a repülőtéren elkeveredett csomagjaikat, átnézték, mit kell kipótolni, javítani vagy miből kell újat venni, és máris készen állnak az újabb bevetésre, ahol a tapasztalatokat felhasználva, még jobban, hatékonyabban tudnak menteni. Mert ők azok, akikre mindig szükség lesz.
Zimre Zsuzsa
Ha támogatná a Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat munkáját, többféleképpen is megteheti.
Ha felajánlaná adója 1%-át, akkor a szervezet adószámát kell beírni a bevallásba: 18711509-1-13.
Amennyiben utalna, azt a Pannon Mentőkutyás Alapítvány Pest Megyei Kutató-Mentő Szolgálat néven a CIB Bank 10700718-43073504-51100005 számlára teheti meg.
Ha pedig online adománnyal szeretné támogatni a munkájukat, a www.kutato-mento.hu/adomany/ oldalon van rá lehetőség.
Az írás a Szentendre és Vidéke 2023. március 8-i lapszámában jelent meg.
Fotók: Budai Bálint
