A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum különleges adottságait kihasználva egyedülálló kezdeményezés keretében segíti a demenciával élőket. A 2020 novemberében Egészségértési díjat nyert programról Bokonics-Kramlik Mártát, a Skanzen munkatársát és a múltidéző foglalkozások megalkotóját kérdeztük.

A múltidéző foglalkozás azoknak nyújt segítséget, akik emlékezetvesztéssel, vagyis a demencia valamely típusával küzdenek. A 2014-ben indult mintaprogram, melynek kidolgozásában négy külföldi skanzen és három egyetem vett részt, azt a célt szolgálja, hogy a demenciával élő emberek életminősége javuljon. Továbbá a Skanzen célkitűzései között szerepel, hogy a program bekerüljön az egészségügyi ellátó rendszerbe, és széles körben ismerté váljon.

A demencia nem konkrét betegséget jelöl, hanem gyűjtőfogalom, melynek legalább 100 fajtája van. A demencia alá tartozik az ismert Alzheimer-kór és a Parkinson-kór is. Jellemző tünetei a gondolkodás károsodása, a rövidtávú memória romlása, a személyiségváltozás. Korai szakaszában még előfordulhat betegségtudat, később ez egyre valószínűtlenebb. A páciensek Magyarországon általában középsúlyos fázisban fordulnak orvoshoz, mert környezetük és ők maguk a hétköznapi tünetekre sokszor nem figyelnek fel.

Vissza a múltba

A cím szó szerint értendő: a fiatalkort megidéző környezet, az 50-70-es éveket bemutató lakásbelső mellett a foglalkozásvezetők is az adott kor ruháit viselik, ebben fogadják az érkezőket. A kisalföldi tájegységben berendezett szoba egy katolikus család otthonába invitálja a látogatókat. A berendezés, a tárgyak mind a régi kort idézik fel, segítve az emlékezést. 

Látogatóban

A vendégségbe érkezők az asztal körül foglalnak helyet és beszélgetnek – mint amikor az ember látogatóba érkezik. A tárgyakon keresztül mesélnek arról, amiket átéltek, megisznak egy teát vagy szörpöt, miközben visszapörgetik az idő kerekét. A karácsonyi ünnepkört és a nyarat felidéző program során előkerülnek a régi receptek, díszek, az ajándékok, a szaloncukros doboz – mindaz, ami az adott korra jellemző. A látogatás kilenc óra körül kezdődik, akkor érkeznek meg a vendégek. A foglalkozások általában másfél-két óra hosszúak, de a szervezők alkalmazkodnak a résztvevők kapacitásához. A páciensek száma alkalmanként négy-hat fő, a múzeumi foglalkozásvezetőkön kívül a gondozók, családtagok is aktívan bekapcsolódnak a programba.

A program ötletgazdája és lelke Bokonics-Kramlik Márta megbízott ismeretátadási osztályvezető és múzeumpedagógus, akit a kezdeményezés módszereiről és céljairól kérdeztünk. „Azt fontos tudni, hogy a demenciával a rövid távú memória sérül: van, akinek egy-két napra vesznek el az emlékei, másnak viszont évek tűnnek el. De a gyerekkori és fiatalkori emlékek rögzülnek. Ezek visszaidézése jó érzéssel tölti el az embereket. Ha jól érzi magát valaki, endorfin, vagyis boldogsághormon termelődik, ami neurotranszmitterekkel segít stimulálni más agyi részeket. A pozitív emlékek serkentik az agy más területeit is, a beszédkészségre és a mozgáskészségre is hatással lehetnek.”A program a korai stádiumban lévő demenseknél biztosítja a legnagyobb sikert, de a Skanzenbe érkező középsúlyos állapotúaknál is jó eredményeket értek el vele. „Ha a páciens itt kap egy pozitív töltést, az hatással lesz rá – de hogy mennyi időre, az állapotfüggő. Van, akinél pár óráig vagy napig hat az élmény, van, akinél akár fél évig is. Nemcsak a demenciával élők vesznek részt a foglalkozásokon, hanem a gondozóik is, akik lehetnek családtagok vagy ápolók. Nagyon jó érzés nekünk, hogy látják: azok az emberek, akik az otthonban csak ülnek, és nem csinálnak semmit, nálunk megnyílnak, beszélnek, sütnek, főznek, táncolnak.” 

Az ápolók, gondozók bár nagyon leterheltek, nyitottak a programra. Sokan igyekeznek az egyes elemeket adaptálni és más körülmények között is használni. Ennek azért van jelentősége, mert sokaknak a Skanzen messze van, és az utazás nagyon megterheli az idős embereket. A tanultakat otthon tudják folytatni. „Ezért tartunk tanácsadást is, amikor szakembereknek és hozzátartozóknak adjuk át a tapasztalatainkat, módszertani elveinket, hogy máshol is meg lehessen valósítani a programot.” A látogatók általában egyszer jönnek el az alkalomra, de egy Szentendre-közeli idősek otthona már 2014 óta részt vesz a programban, és időnként régi páciensek is újra érkeznek. Sokszor az induláskor dől el, ki tud részt venni az eseményen, és ki fáradt, beteg, vagy nincs kedve éppen. „Érkezett csoport Egerből is, ők egy alkalommal vállalták az utat, és kifejezett cél volt, hogy a gondozók megismerjék a programot. Azóta ott is tartanak foglalkozásokat” – meséli Márta.

Nehéz elfogadni, de a demencia hatással van az érzelmi kifejezésre, ezért a páciensek nem feltétlenül valós érzéseiket mutatják ki. Előfordulhat, hogy valaki sír, de közben boldog, férfiak esetében pedig a betegség sok esetben agresszióval jár. A férfiak és nők eltérő halandósági mutatói miatt az idősek körében magasabb a nők aránya. Ennek megfelelően a múzeumi foglalkozásokon is kevesebb férfi vesz részt. „Még mindig azt érzem, hogy kevesen tudnak a betegségről, későn fedezik fel, és amikor már baj van, kevesen tudják, mit lehet tenni. Mi itt vagyunk, van kapacitásunk is, de a szentendrei helyszín korlátozó, hiába csábító a lehetőség. A tervek között szerepel, hogy minél több helyre jusson el a program, múzeumok, tájházak kapcsolódjanak be, illetve a hozzátartozók mellett igyekszünk egyre több egészségügyi és szociális szakmában dolgozóval is megismertetni a programot.”

Zimre Zsuzsa

Megjelent a Szentendre és Vidéke 2021/1. számában.