Ugrás a tartalomhoz

Jászai Mari és Rakodczay Pál esete

Gazdag ez a város, nagyon! Kár, hogy sok értéke még mindig – képletesen szólva – félretett helyen porosodik. Pedig milyen jó alkalom lett volna az idei év, amikor a város első okleveles említésének ezeréves évfordulóját és a negyven éve turisták ezreit idecsábító Teátrumát ünnepli, előrukkolni egy eddig soha-nem-volt színháztörténeti kiállítással, hogy egy átfogó helytörténeti kiállításról ne is beszéljek. (Ez utóbbi megvalósul jövőre, ha az égi és földi erők is mellé állnak).

Talán sokan nem is gondolnák, hogy a 19. század második felétől napjainkig folyamatosan éltek itt a város, esetenként az ország határain kívül is ismert színészek, operaénekesek. Színházzal igaz sohasem büszkélkedhetett a festők városa, a színpadnak csak alkalmi helyek adódtak, mint például a városháza dísztermében, avagy kocsmák, iskolák és különböző egyletek közösségi helyiségeiben.

Az első professzionális színházteremet a hetvenes évek közepén – ahogy ez akkoriban szokás volt -, a megyei művelődési ház és könyvtár épületében alakították ki. Mostani írásommal azonban ennél sokkal régebbi időkbe csábítom vissza a kedves olvasót, néhány Szentendrére került színész emlékének felidézésével. Szerencsére nem kell teljes homályban tapogatózva keresgélni, hiszen Pethő Németh Erika könyvtáros-helytörténész és Szánthó Imre festő-, grafikusművész sok mindent összegyűjtöttek, lejegyeztek, és ezáltal megmentettek az utókor számára.

Rakodczay Pál színész-színházigazgató és színházi szakíró életének mindössze utolsó néhány éve kapcsolódik Szentendréhez, de ez a kevés idő is elég volt ahhoz, hogy regényes pályájának fennmaradjon egy szentendrei epizódja is.

Rakodczay Pál és Jászai Mari utolsó találkozásának történetére egy ötven évvel ezelőtti újságcikkben bukkantam rá. Az eredetileg tanítói hivatást gyakorló Rakodczay a színpad és Shakespeare művei iránt oly nagy és leküzdhetetlen vonzalmat érzett, hogy elhagyta a katedrát és beállt színésznek. Történt mindez az 1800-as évek második felében. Termete, hangja azonban nem igen tették alkalmassá őt Shakespeare férfi főszerepek eljátszására. A Lear király, élete megvalósult nagy szerep-álma sem hozta meg a folytatáshoz vezető sikert. Anyai öröksége révén azonban az 1890-es évek elején saját színtársulatot alapított, amivel járta az országot, rendezett és maga is játszott. A klasszikus szerzők, élükön Shakespeare műveinek gyakori színre állításával nagy népszerűséget szerzett magának. Az Ember tragédiáját közel ötvenszer tűzte műsorra. Nagy gondot fordított a díszletek és kosztümök hitelességére. Az anyai örökség egy évtizedig tudta fenntartani Rakodczay színtársulatát. A pénz elfogytával 1900-ban otthagyta a színpadot, szegényen és csalódottan visszavonulni kényszerült. Ezt követően költözött Szentendrére, az Alsó-Izbégi útra. Rövid ideig még tanított, aztán az is abbamaradt.

Az idős színész megbetegedett, és kénytelen volt értékes könyvtárától megválni. Görög, latin, német, angol, francia, olasz színháztörténeti művek sorakoztak a könyvespolcokon, Rakodczay ugyanis eredetiben olvasta Sophoklész tragédiáit éppúgy, mint Goethe és Shakespeare műveit. Az értékes könyvtár eladott darabjaival egy pesti könyvkereskedőnél találkozott össze Bárdos Artúr neves színigazgató. Így jutott tudomására, hogy Rakodczay Szentendrén él, betegen és rossz anyagi körülmények között. Bárdos tüstént felhívta Jászai Marit: „Azonnal megyünk és meglátogatjuk – mondta Bárdosnak az akkor már hetvenes éveiben járó híres színésznő. – Nekem igazgatóm volt, nem egyszer játszottam a társulatában vidéken. Szent ember az, Shakespeare szerelmese.” A találkozás a szegényes szentendrei lakásban mindkét fél számára egyszerre volt örömteli és könnyfakasztóan szomorú. Bárdos vissza akarta adni a könyveket, de Rakodczay nem engedte. Megnyugvással töltötte el az a tudat, hogy jó helyre kerültek. Nem sokkal ezután pár száz korona érkezett postán. Bárdos Artúr gyűjtést szervezett a színészek között idős, beteg társuk élete utolsó hónapjainak megkönnyítésére. Szentendrén sokáig emlegették, hogy Rakodczay Pált, utolsó kívánsága szerint Lear király jelmezében temették el 1921 júniusában.

A színigazgató-színész kiváló színházi szakíróként is elismerést szerzett magának. Megfigyelései, elemzései, kritikái ma is értéket képviselnek. Kiterjedt és nagy színháztörténeti tartalommal bíró levelezést hagyott hátra maga után.

Ha már írásommal a város színháztörténeti emlékei között lapozgatok, Szőke Lajosról is meg kell emlékezem, annál is inkább, mert unokája, a fentebb már említett Szánthó Imre sok adatot, epizódot őrzött meg vele kapcsolatosan. Így arra is ő hívta fel a figyelmet, hogy 1969-ben, a Szentendrei Teátrum első és fergeteges sikerű évében volt Szőke Lajos születésének századik évfordulója.

Rakodczay Pállal és sok más színésszel ellentétben, akik csak pár évig éltek, laktak Szentendrén, Szőke Lajos harminc évet töltött el itt, az első egy-két évben nyaralóként, attól kezdve mint állandó lakos.

Nem meglepő tehát, hogy meglehetősen nagy ismertségnek és népszerűségnek örvendett a helyi lakosság körében, amihez az is hozzájárult, hogy „évtizedekig ő volt a városka jótékonysági előadásainak rendezője a reformátusoknál, a katolikusoknál és a munkáskörben is.”

De ki is volt ő valójában? Bemutatásához a legilletékesebbet, Szánthó Imrét hívom ismét segítségül: „Ki volt ő, a szentendreiek kedves emlékű Szőke bácsija, a mindig elegáns, alacsony termetű öregúr? Színész, rendező, kardalos, dali társulati mindenes, bonviván, haragos atya, táncoskomikus és énekes. Kolozsvár, Arad, Pozsony, Sopron, Temesvár, Újvidék, Kassa, majd a Feld-színpad, a Vígszínház, a Nagy Endre Kabaré és a Nemzeti Színház deszkáin játszott.” Ez utóbbi aranygyűrűvel jutalmazta huszonöt éves hűségéért a népszerű karakterszínészt, aki kellemes énekhangjával, tánctudásával, hegedűjátékával sok sikert aratott. Hegedűtudása némileg vissza is ütött, mert attól kezdve, hogy ez kiderült, minden epizodista cigányszerepet rá osztottak, ugyanakkor együtt szerepelt a világot jelentő deszkákon Jászai Marival, Bajor Gizivel és korának más színész hírességeivel.

Szentendrei népszerűsége sem pusztán abból fakad, hogy hosszú időn keresztül volt, 1928-tól 1957-ig, haláláig a város polgára. Sokkal inkább abból, amilyen polgára volt. „Számtalan műkedvelő előadást rendezett – akár tűzoltók, az iparos fiatalok, akár a város ’stanglis kútjainak javára’ tartandó jótékonysági előadás megrendezésére a Polgári Kör felkérte -, szíves-örömest vállalta. Pontosan járt a próbákra, vesződve-buzdítva, szívvel-lélekkel ’színházat’ csinált. Nyaranta a városháza dísztermében játszó vidéki színtársulatokat atyaian patronálta.”

Ha a helyszűke nem lenne fő ellenségem, szívesen mesélnék még Szőke Lajos kedves szentendrei színészbarátjáról Szathmáry Lajosról, ’a színészek kedvenc Szatyijáról’; az 1916-ban Szentendrén elhunyt Szathmáry Károlyról és feleségéről; az ugyancsak szentendrei kötődésű színésznőről, Pajor Emíliáról; vagy a gyerekszínészként Bajor Gizi mellett is fellépő Dezsőfi Ferencről, egyik későbbi polgármesterünkről, a helyi amatőr színjátszás szervezőjéről.

Török Katalin

A cikk eredetileg a Szentendre és Vidéke, 2009. szeptemberi számában jelent meg. 

 

Címlapkép: Fő (Marx) tér, nyári Szentendrei Teátrum, jobbra a a Blagovesztenszka görögkeleti templom – 1970 Urbán Tamás/Fortepan

 

 

További cikkeink a témában

Kiemelt kép a Történelem Szentendre utcáin című bejegyzéshez

Történelem Szentendre utcáin

Gyárfás Katalin tanárnő a diákjaival közösen kutatta a szentendrei zsidó közösség múltját. Munkájáról és a Zachor Alapítvány működéséről kérdeztük.