2021. 12. 07.

kedd

SZENTENDRE időjárás

István király, dalmátok és a filoxéra – Szentendre bortörténelme

2021. október 18., 14:10

Szentendrét a föld alatt máig behálózzák a XVIII-XIX. században épített borospincék, de számos más, a várost egykor gazdaggá tevő, a szőlőművelést idéző emlék is fellelhető még. Ezek közül való a szerb szőlősgazdák XVIII. századi ortodox keresztje és a katolikus hitű borászok védőszentje, Szent Orbán tiszteletére 1913-ban, a régi helyébe felállított kereszt.

Számos arra utaló jel van, hogy Szentendre területén már a rómaiak is termesztettek szőlőt, de mégis Szent István királyig kellett várni, míg a szőlőtermesztés kiteljesedett. 1009-ben ugyanis István a várost a veszprémi püspökségnek adományozta, s ettől kezdve szerzetesek oktatták a lakosságot a szőlőművelésre.

Idegenektől új tudás

A török hódoltság alatt a szőlőművelés ezen a vidéken is visszaesett, majd a XVII. század végén szerbek és dalmátok érkeztek a településre, akik vörösbor készítési tudásukat is magukkal hozták. A Szamárhegyen mindent beborítottak a szőlőindák és tért hódítottak az új borkészítési eljárások. A szentendreiek gróf Zichy Péter, a terület földesura részére évi 200 budai mérő bort szolgáltattak be évente. 

A szőlőtermesztésre alkalmas földeknek és az adókedvezménynek köszönhetően nagy lendületet vett a szőlőtelepítés és művelés. Petyinától Orlovácig mindenhol szőlőtőkék álltak. Az 1700-as évek közepére 600-700 hektáron termett a szőlő, a település pedig hamarosan a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye legtöbb borát adta. A borok egy részét exportálták, mert jó áron lehetett értékesíteni. Ám a sok szőlő sem indokolja, miért volt negyvenkilenc kádárműhely a településen, vagy mégis? A megoldás a technológiában rejlik: a bort szalmán töppesztett szőlőre öntött óborral készítették. Ehhez sok hordóra volt szükség, de megérte, a szentendrei bor méltán lett híres országhatáron kívül is. 

Pusztító járvány

A jóllétnek a Tahitótfaluban 1880 júniusában felfedezett filoxéra járvány vetett véget, ami a szőlő teljes pusztulásához vezetett. Bár tettek rá kísérletet, de nem sikerült újra betelepíteni szőlővel a járvány sújtotta régiót. 

A szőlőtőkéket felváltotta a barack, a piszke és a cseresznye. A piszke, vagy úribb nevén az egres termelése több mint ezer holdon folyt, a hazai piac 75 %-t a település adta. Németország a benne lévő magas pektintartalom miatt vásárolta fel, a magyar háziasszonyok pedig lekvártól a szószig hasznosították. 

Idővel a piszkének is majdnem ugyanolyan sanyarú sorsa lett, mint a szőlőnek. Az amerikai lisztharmat támadta meg a növényeket, hatalmas összeget áldoztak arra, hogy a bokrok megmeneküljenek. Egyik legképletesebb emlékem a szentendrei Daru-piac volt, körülbelül tizenöt évvel ezelőtt. Ma is magam előtt látom; felbolygatott méhkashoz volt hasonló, kisebbfajta zendülés ment itten végbe a piszke miatt. Ez az alacsony, kis tüskés bokrokon termő, szinte jelentéktelen gyümölcs akkoriban helyi jellegű népfelkelést okozott Szentendrén. A lakosság a szó szoros értelmében megfutamította a felvásárló kereskedőket és a konzervgyárak ügynökeit, akik különböző furfanggal és trükkel ki akarták csalni kezükből a kenyerüket: a piszkét, vagy más néven az egrest.” – olvashatjuk a Látóhatár 1963-as évfolyamában. 

Szűcs József, a szőlőnemesítő 

A pomázi születésű és sajátos gondolkodású Szűcs József egy 540 négyszögöles telket vásárolt Szentendre határában, hogy ott piszkét termeljen. A keletkező bevételből új területet vásárolt, és megtanulta a zöldoltást. Így kezdett el csemegeszőlő nemesítéssel foglalkozni. Az autodidakta módon kitanult szakmát jól elsajátította. Az államosítás során a szőlőjét elvették, munkát a távoli Tarcalon és Villányban kínáltak neki. Később a Szőlészeti Kutató Intézet állományába helyezték, így a nemesítést folytathatta. Az általa nemesített fajták között található a kettős hasznosítású Izbégi muskotály és Piroska, a Mócsai Mariska, a Kőhegyi láng, a Kőhegyi zamatos, a Kőhegy gyöngye, de mára már egyik sem szerepel a Nemzeti Fajtalistán. Szűcs József emlékét és nevét egy utca őrzi Izbégen, de a szőlőinek mára nyoma sincs. 

A „második aranykor” 1966-ban kezdődött, amikor a Mathiász TSZ 32,8 hektáron telepített szőlőt, ami ugyan nem lett frenetikus siker, a Kőhegyi hárs nevű borszőlő hibridet számos állami gazdaságban szaporították. A remek éveket a lecsengés fázisa követte, a szőlőket a rendszerváltás környékén kivágták.