2021. 10. 27.

szerda

SZENTENDRE időjárás

Akinek a neve perzsául tavaszi virágot jelent – In memoriám Lola

2021. október 04., 14:00

Vannak különleges emberek, akik egy város emblémájává válnak, akiket a közösség maga fölé emel, mert az, ahogy tették dolgukat egy életen át, nevet és közmegbecsülést teremtett számukra. Ilyen volt Lola, korosztályom Lola nénije, aki maga volt a „Szentendre brand” és akit a közelmúltban, nyolcvankilenc éves korában, 2021. május 31-én szólított magához a Teremtő. 

A Lola név perzsául tavaszi virágot jelent. Illett rá e név, mert szavaival, időnként csípős humorával tavaszi pezsgést, hangulatot tudott teremteni maga körül még a zord hidegben is. S illett rá azért is, mert fiatalon igazi díva volt, a csinos Balogh lány után bomlott fél Szentendre férfi népe. De találó volt rá a név azért is, mert az 1954-ben alapított Görög utcai „Lola cuki” a csodás vanília, fahéj, csoki és eper fagylalt bódító illatával csábított el minden korosztályt az édes gyönyöröknek, a kicsiktől az aggastyánokig. De jöttek a pestiek is tavasztól őszig, akik hétvégeken azért ültek kielboatjukba és eveztek ki Szentendrére vagy utaztak ki a HÉV-vel, hogy a Lolánál fagyizzanak, vagy egyenek egy finom sütit.

Varga Gyula cukrásszal kötött második házasságában családi megélhetés okán állt be Lola a kis Görög utcai cukrászda pultja mögé. S bár a sütiket nem ő készítette, mégis ő lett az üzlete arca, emblémája. Hamar kiderült, hogy a jó minőségű krémesen, diplomatakockán, tortákon és a fagyin túl legalább ennyire fontos, hogy aki kínálja azokat, vonzó személyiség legyen. Ő pedig nem csak mindig vidám és jó humorú ember volt, de szinte mindenkit ismert és nevén szólított, nagy hódolója, Bárdy Györgytől kezdve a Teátrum összes színészén át a mellékszereplő színi növendékekig bezárólag. De fontos volt számára kétforintos fagyira a húszfilléreseket összekuporgató, sodródó sorsú srác is, látva vágyódó gyermekszemeit, neki grátisz még egy gombócot nyomott kétforintos fagyija tetejére.

Számunka, az ötvenes-hatvanas évek lurkóinak a Lola cuki volt a vágyak világa. Mert abban a szürke, melós-ruhás, víz-ízű-fagyis, cigaretta füsttől kátrányszagú torták világában ez a cukrászda az igazi édes illatokat és ízeket jelentette. Ebben az időben a Lola volt nekünk a pesti Auguszt, a Gerbaud és a szegedi Virág cukrászdákkal együtt a korabeli szájhagyomány Michelin guidejának három csillagos cukija. Felidézve magamban ezt az időt, elsőnek az eperfagyi illata villan elő agyam rejtekéből. Nem a korabeli bárgyú sláger, az „Eperfagyi, eperfagyi hű de finom” miatt, hanem mert Lola eperfagyija valóban fenséges volt. Amikor az ember ott várakozott a sorban a Görög utcában, mert a Lola előtt ebben az időben csak akkor nem állt sor, amikor Amstrong a Holdra lépett és amikor megjött a tótfalusi bácsi több rekesznyi frissen szedett Gorella eperrel, amely úgy lehelte magából észterét, az eper-illatot, hogy a nyál összefutott a szájban. Már tudtam, hogy ha törik, ha szakad délután visszajövök egy újabb fagyizásra, mert akkorra már a porcelántégelyben lesz az eperfagyi csoda. Persze akkor még mi parízeres-zsemlés, mackónadrágosok semmit sem tudtunk a terroir-ról meg a fine diningról. De azt sem tudtuk, hogy a Gorella eper cipkáját kiszakítani körömtépő kínszenvedés és húsz kilónyit megpucolni felér ötven körmössel, és azt sem tudtuk, hogy a tégelyből a fagyis kanállal ezer gombócot tölcsérre rakni száznál több fekvőtámaszt jelent. Mi azt hittük, hogy fagyi csak élvezetes dolog lehet, azt nem, hogy ez kőkemény fizikai munka is. Maszek cukrászdákban dolgozni pedig különösen az volt, hiszen abban az időben jószerivel csak a fagyi-gép volt az egyetlen cukrászati gép, mert gépek csak az állami cukrászüzemeknek jutottak, ha jutottak oda is egyáltalán. Arra sem gondoltunk soha, hogy bármennyire is jól keres a maszek cukrász, a fagyis kanál bilincs is, mert a szezonban nincs nyaralás, mint más normális családoknál. Pedig ekkor már ott volt a három srác – Laci, Kati és Évi is. És bármennyire is jól ment a cukrászda Loláéknak, az első kocsira csak húsz év után jutott, akkor tudta megvenni álmai autóját, egy VW bogárt, pedig időközben kisajátították és megvették a Kovács Margit Múzeum részére házukat is.

Igazi sokk volt számára és válaszút elé került, amikor a Görög utcai fagyizót, ahol a tárgyak hozzánőttek és az üzlettel szemben lévő görög udvar képe is mint valami nyomat már örökre agyába vésődött, egy fél élet munkájának helyszínét el kellett hagynia. Megcsaltnak érzete magát, a szentendreiek sem érették miért kellett elhagynia régi üzletét. S bár a történtek nagyon megviselték, végül mégis magára talált és a Dumtsa Jenő utcában 1977-ben, most már a cégérén is Lola névvel, megnyitotta saját új cukrászdáját. 

De ekkor már egy másik világ volt Szentendrén. Berobbant a tömegturizmus korszaka. A hetvenes évekre Szentendre óvárosa gyökeresen megváltozott. Sorra nyíltak a kis múzeumok, butikok, ajándékboltok és ezzel párhozamosan eltűnt a fodrászat és kozmetika, a fotós, a hentes, a zöldséges, a cipész és más, a városlakók mindennapi életet szolgáló üzletek. Szentendrét elárasztotta a kétes értékű szuvenír. Ezzel párhuzamosan pedig, mintha menekülne előle, fogyatkozott az óvárosban az állandó lakosok száma. Egyre kevesebben köszöntek egymásnak, mert vagy új lakók, vagy turisták voltak, akik nem ismerték egymást. Szentendre közössége töredezni kezdett és egyre inkább a lakók egy helyre összegyűlt emberhalmaza lett csupán. A Kovács Margit Múzeum Magyarország második leglátogatottabb múzeuma lett. Özönlött Szentendrére a kirándulók hada. Téesz és gyári buszok tucatjai állták végig a Somogyi-Bacsó partot és volt olyan nap, amikor akár ötven nyugatnémet csoport is érkezett Szentendrére. Naponta vijjogott fel a rendőr-Mercedes, mert külföldi államfő, király vagy pártvezető érkezett. 

Bár üzlete jól ment, hiszen őt is elárasztották a kirándulók, Lola mégis megmaradt a helyiek azon kevés törzshelyének, ahol még azt érezhették a szentendreiek, hogy nem kitaszított idegenek saját városukban. Ahova Deim Pali és Balogh Laci, Hőgye Sanyi bácsi, Zatyi, vagy Róth Manci néni, Falk Béla és Katona doktor úr betértek egy-egy kávéra vagy fagyira és még volt miről szót váltani. S amikor a Dumtsa Jenő utca sétáló utca lett és asztalokat lehetett kitenni az üzletek elé, a törzsvendég kör ugyanúgy megmaradt. Aki hozzájuk ma belép, nem csak azért köszön, mert ezt így illik, hanem azért is, mert biztosan találkozik egy régi szentendreivel, aki iskola-, munkatársa vagy valamikor szomszédja volt. Egymással fociztak a Derecskei forgónál vagy együtt töltötték a nyarakat mint srácok a Postáson, vagy a Pap-szigeti strandon. Mert a Lola cuki mindig több volt mint csupán üzlet, mert mindig valami ki nem mondott közösségi küldetése is volt. Itt Luj Lacinak mindig járt fagyi, mint ahogy Katiék kötelességüknek érezték azt is, hogy Hajléktalan Gyurinak méltó temetést rendezzenek.

Most elment közülünk egy szentendrei hölgy a felhők fölé, egy közülünk, aki különb volt sokunknál. Nem azért, mert lehet, hogy gazdagabb volt és többet keresett mint mi, és nem azért, mert celebek és híres emberek jól ismerték őt. Városától soha nem kapott elismerést, Pro Urbe vagy díszpolgári kitüntetés, mégis úgy tette a dolgát, hogy Szentendrének jelképe lehetett. Arcát sokáig megőrizzük a homlokunk mögött és megőrzi őt a közemlékezet is. 

Isten veled Lola néni, legyen számodra könnyű a föld!

 

Benkovits György

Megjelent a Szentendre és Vidéke 2021/10. számában.