Tyekvicska Árpád, a Ferenczy Múzeum egykori munkatársa állította össze városunk I. világháborús hőseinek névsorát, ami megtalálható a 2019-ben felavatott emlékművön, illetve részletesen bemutat És nem vesz rajtuk erőt a halál című könyvében. A történésszel a hősök emléknapja alkalmából beszélgettünk.

Nem ez az első alkalom, hogy áldozati névsort állított össze. Miért kaptak munkásságában ekkora szerepet az ilyen kutatások?

Így hozta az élet. A Nógrád Megyei Levéltárnak előbb munkatársa, majd vezetője voltam. Egy ilyen intézménynek többek közt az is a feladata, hogy felkutassa, feltárja és bemutassa azokat a történelmi csomópontokat, amelyek mindannyiunk számára örök tanulságul szolgálhatnak. A holokauszt például nagyon erősen érintette a megye lakosságát, mintegy ötezer fős áldozati névsor lett annak a kutatásnak az eredménye. Az ilyesfajta munkák során a történetek kibomlanak, és a tragédia élővé, átélhetővé válik.

Hogyan találta meg a szentendrei I. világháborús hősök felkutatásának feladata?

A Ferenczy Múzeumi Centrum muzeológiai osztályának vezetője voltam, amikor az akkori városvezetés azt szorgalmazta, hogy a 2016-ban felállított Turul-szobor kapjon egy valódi funkciót, és ez a helyszín szolgáljon emlékül az I. világháború katonahőseinek. Az én feladatom lett, hogy gyűjtsem össze az áldozatok névsorát, aminek alapjául szolgált egy 2000-ben megjelent kis könyvecske Szentendre 1914–1918 közötti történéseiről és a hadikórház működéséről Dietz Ferenc és Dietz László kiadásában, Pethő Zsoltné Németh Erika szerkesztésében. De a történész egy nagyon furcsa szerzet és nem szereti, ha egy dolgot nagyon egyszerűen is meg lehet oldani, inkább elkezd maga is bogarászni. Ez viszont óhatatlanul oda vezetett, hogy annyira elmélyedtem a dolgokban, hogy egyre újabb és érdekesebb információkat fedeztem fel, a kutatásom pedig egyre szélesebb lett. Hozzá kell tennem, borzasztóan érdekelt, hogy milyen történetek húzódnak meg a nevek mögött, így aztán minden lehetséges forrást felkutattam és tanulmányoztam. Így lett a végeredmény több, mint egy egyszerű névsor.

Ki volt Tyekvicska Mihály, akinek a könyvét ajánlotta?

A nagyapám bátyja, négy fiútestvér közül a legidősebb. 1895-ben született, a világháború kitörésekor tizenkilenc éves volt. A családi történet szerint eredetileg az apját, az én dédapámat akarták elvinni katonának. Kisbirtokos gazda lévén, ha őt elviszik, az egész gazdasága összeomlott volna. Így történt, hogy a nagyfiú vonult be helyette, aki viszont a fronton életét vesztette. Halála hatalmas tragédiát okozott a családunkban, borzasztó volt azzal a tudattal tovább élni, hogy az apa helyett a fiú halt meg. A történetet nagyapámtól ismerem, aztán később, már felnőtt fejjel elkezdtem kutatni a halálának körülményei után. Nagyapám úgy tudta, hogy bátyja Erdélyben vesztette életét, de amikor megnyíltak a levéltárak forrásai, a keresésem sorra kudarcba fulladt. Aztán egy nem várt pillanatban, teljesen véletlenül bukkantam a nyomára. Az osztrák nemzeti könyvtár veszteséglistáit tanulmányoztam, amikor szembe jött velem a neve, ebben a formában: Tekwichka. Aznap délutánra már a halotti anyakönyvét is meg tudtam szerezni, s mint kiderült, a család rosszul tudta, apám nagybátyja az olasz fronton halt meg 1917-ben. Ezzel szinte megelevenedett, valósággá vált a sokat hallott családi történet. 

Ki minősült a könyv szerkesztésében hősnek?

Bonyodalmas kérdés! Nincs erre egzakt fogalom. Persze születtek már a háború alatt is olyan törvények, amelyek ezt definiálták, például a legismertebb az 1917-es, amely úgy fogalmazott, hogy méltó emléken kell megörökíteni mindazoknak nevét, akik „a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel.” A mai magyar katonai szóhasználatban katonahős az, aki fegyverrel a kezében, kötelességteljesítés közben, a hazáért áldozza életét. Számomra azonban a hős, mint minőség ennél tágabb fogalmat jelentett, ezért, ha ok-okozati összefüggés állt fenn a katonai szolgálat és a halál között, akkor az adott személy felkerült a katonahősök listájára. Megjegyzem, nagy ebben a történész felelőssége, mint egy bíró dönt, és persze tévedhet is. Minden egyes esetet mérlegelni kellett. Meghúztam továbbá egy határt is, a halál időpontját tekintve 1921-ig végeztem a vizsgálatot. 

A listán kétszázöt név szerepel.

És azóta van egy kétszázhatodik. A könyv megjelenése után bukkantam rá Inotay Kálmánra a Magyar Nemzeti Levéltár I. világháborús adatbázisában. Érdekes módon, Ürmös Lóránt 1997-ben cikket is írt róla a Magyar Nemzetbe, „Mit csinált Inotay Kálmán az üzletében?” címmel. Mint kiderült Inotay virilis polgára volt a városnak, kereskedő lévén az egyik legnagyobb adófizető. Üzlete a Dumtsa Jenő utca 2. szám alatt állt, és igen haladó gondolkodású ember lehetett, mert a kor minden eszközével élt, hogy hirdesse üzletét. Így maradt hátra egy képeslap, amelyen üzlettársával Fetter Viktorral áll a boltja előtt. Azért nem találtam rá korábban, mert nem Szentendrén temették el. Egy budapesti hadikórházban hunyt el, a halálát is a fővárosban anyakönyvezték és holttestét Zomborba, a szülőhelyére szállították. Bízom benne, hogy hamarosan az ő nevével is kiegészül majd az emlékmű névsora. 

Jogszabály rendelte el már 1917-ben, hogy minden városnak méltó módon kell megemlékeznie hősi halottairól, majd ezt egy 1924-es törvénycikk megerősítette, sőt, május utolsó vasárnapját a hősök nemzeti ünnepévé avatta. Szentendre ennek csak száz évvel később, 2019-ben tett eleget. Mit gondol, miért fontos emlékművet állítani? 

Azt gondolom, tisztes dolog az előző városvezetéstől, és mindenekelőtt Gyürk Dorottya korábbi kulturális alpolgármester részéről, hogy száz év eltelte után is pótolni igyekezett azt a hiányt, ami alapvetően a két világháború közötti időszakról maradt ránk, hiszen akkor lehetett volna még személyes élményekre alapozva egy teljes listát összeállítani. Ugyanakkor ez a „megkésettség” azt is mutatja számomra, hogy az ügy nem vész el, és bár idővel elszakad a hús-vér emberektől, de a közösség számára megmarad a történeti tanulsága, s ez válik dominánssá. 

Hogy miért fontos emlékművet állítani? Mert egy közösség csak akkor tudja magát megérteni, ha ismeri a múltját. Ennek a tragédiának, a háborúnak és az emlékének ismerete hozzátartozik a város történetéhez. Továbbá fontos azt is tudni, hogy mi a háború, mert csak így szerezhet immunitást a társadalom ezzel a borzalommal szemben. Másrészt pedig kegyeleti okokból – a közösségnek emlékeznie kell, ugyanúgy ahogyan az egyén kijár a temetőbe, a városlakókat az emlékmű emlékezteti olyan dolgokra, amelyek tanulságul szolgálnak számára. Nem mellesleg a hazaszeretet is valahol itt kezdődik – hogy tudjuk, kik a hazánk hősei. És nem is feltétlenül abban az értelemben, hogy ezek az emberek szántszándékkal azzal indultak rohamra, hogy hősökké váljanak. Ők hősök ugyan, de egyben áldozatok is, mert az I. világháború alapvetően egy értelmetlen, valódi nemzeti célok nélküli háború volt. De akkor, amikor a haza fegyverbe szólította őket, mentek és egyszerűen a sorsukkal váltak hősökké, s ez igaz ma is – a sorsunk bennünket is hősökké tehet. 

Az ön számára ki a hős?

Az én személyes hősöm Tyekvicska Mihály, egy legéndi parasztgyerek, aki nem volt iskolázott, talán a négy elemit elvégezte, de óriási dolgokat biztosan nem tudott a világról. Mégis elment az apja helyett a háborúba, teljesítette a kötelességét, és fiatal élete tragikus véget ért.

Milyen tanulságul szolgálhatnak a ma emberének a könyvében szereplő rövid életrajzok?

Hogy a háború mindig közel van, de emberi döntéseken múlik, hogy végül kitör-e. A világháborúkra való emlékezés sokat segít abban, hogy egy társadalom megismerje a háború borzalmas oldalát. A tananyagokban sem lehet az a cél, hogy csupán a hősi, győzedelmes csatákra emlékezzünk, a nagy vereségekre pedig nem. Sokkal fontosabb megértetni, hogy mi a háború, hogy mivel jár a háború, mert ha az embernek nincs veszélyérzete, könnyebben és meggondolatlanabbul vállal konfliktust. Jól mutatja ezt az első napok lelkesedése 1914-ben. A háború kitörésének hírére-örömére tüntetések voltak az egész országban. Szentendrén a katolikus legényegylet nemzeti zászlókkal vonult ki, és „kutya Szerbiát” kiáltottak, a Lázár keresztet pedig bedobták a Dunába. Ők ugyanis olyan hazafias, hősi kultuszt éltető nevelést kaptak, ami nem adta meg számukra a háborúval szembeni immunitást. Aztán ahogy érkeztek a gyásztáviratok és a sebesültek, a lelkesedés alábbhagyott. Akkor szembesültek igazán a háborúval, akkor ismerték meg az igazi arcát.

Gálfi Sarolta

Tyekvicska Árpád: És nem vesz rajtuk erőt a halál. Szentendre első világháborús katonahősei című könyvét a Hamvas Béla Pest Megyei Könyvtár adta ki 2020-ban. Felelős kiadója Werner Ákos. A 2020. november 25-i könyvbemutató megtekinthető a PMK YouTube csatornáján.

Megjelent a Szentendre és Vidéke 2021/8. számában.