Horváth Domonkos húszéves mechatronika hallgató, az autósportok nagy rajongója, de az űrkutatás iránt is érdeklődik. Tizennégy éves kora óta kerekesszékkel él, álmai megvalósításához saját tervezői képességei jelenthetik a kulcsot. Tanulmányairól, az akadálymentesítés lehetőségeiről és szentendrei élményeiről beszélgettünk.

Mechatronikai tanulmányokat végzel a BME-n. Pontosan mi az a mechatronika?

A mechanika és az elektronika szavak ötvözéséből keletkezett az elnevezés. Ez egy viszonylag új szakág. Japánban találták ki, a gépészetet, a villamosmérnök szakmát és az informatikát egyesíti. Főleg az autóiparban alkalmazzák, de mivel elég univerzális, bármilyen területen el tud vele helyezkedni az ember. Ezért is választottam ezt, mert nem igazán tudtam, mit szeretnék csinálni. „Minden mindegy” alapon beírtam első helyre a felvételinél, és felvettek.

Az űrmérnöki pálya is vonz.

Ez csak mellékes érdekesség. Múlt héten beszélgettem egy BME-s ismerősömmel, aki említette, hogy indul űrmérnök-szak a Műegyetemen 2022-től. Jó alternatívának tűnik, esetleg arra is el lehet indulni.

Szóval ezt nem most kell eldönteni.

Nem, sőt, arra a szintre el is kell jutni. Még alig kezdtem el a tanulmányaimat, második éve passziválok. Amikor letettem az érettségit 2019-ben, az egészségügyi hátterem éppen nagyon zűrös volt, és úgy döntöttem, kell egy kis szünet. Ez az időszak pont jó volt arra, hogy szintre hozzam a fizikatudásom. Nem igazán jártam be középiskolába, az első két évet teljesen otthon töltöttem. Aztán a maradék két évben már heti három-négy napot bent voltam, de csak azokon az órákon, amik érettségi tárgyak, és ezért a fizikatudásom nem volt magas szinten.

2020-ban elkezdtem az egyetemet, szeptemberben be is jártam, csak aztán beütött a COVID. Az egyetemen nagyon kedvesek voltak egyébként, augusztusban bejárták velem az épületeket, hogy megnézzük, melyik ajtókat kell esetleg kicserélni, hova kell rámpát rakni, melyik termekbe tudok bemenni. Aztán ez szeptemberben borult, mivel csak kevés jelenléti óra volt, és azokat is a nagy előadókban tartották, ahova meg lépcsőn kell felmenni. A BME-n különösen nehéz akadály mentesíteni, mivel a Műegyetem nagy része műemlék, nem szabad belenyúlni, liftet építeni.

Próbálkoztam bejárni, de már az első matekgyakorlatomon fény derült a problémákra. A híresen bonyolult szerkezetű K épületben volt az előadás. A felsőbb évesek, akikkel bejártam a helyet, mesélték, hogy játszottak ilyet: bementek a K épületbe, és aki először kitalált, az nyert. Szóval elindultam az alagsorba, kerestem egy működő liftet, és a folyosókon S-alakban cikázva végül megtaláltam a lépcsőt, ami az előadóba vezetett. Még a leghátsó sor is egy lépcsővel fentebb volt. Ráadásul pont olyan szélességű volt az ülőhely, hogy a székem nem fért el, egyik oldala mindig lelógott. Átültem a padba, ami előre dől, én ilyenkor folyamatosan csúszok lefele, percenként toltam fel magam. Ha kiékelem magam a lábammal, begörcsöl, és elkezdi rugdosni a padot. Szóval inkább tologattam magam. Ez még nagyon az elején volt az új rendszernek, az előadót nem lehetett normálisan hallani a maszktól, a mikrofon sem segített igazán. Végül kijelentette, hogy valóban nem túl jó a hang, de minden fenn lesz a táblán. Én meg ott ültem az utolsó sorban, ahonnan maximum távcsővel lehetett volna látni. Szóval nagyon „hasznos” óra volt. Aztán még bementem egy fizika-előadásra, de ott is kiderült, hogy esélyem sincs bejutni az előadóba, szóval akkor úgy döntöttem, ezt az évet is megpróbálom passzívan.

Szerinted mi a magyar űrkutatás jövője?

Egy ilyen kicsi országnak ekkora konkurencia mellett nem érdemes ebbe nagy forrásokat fektetni, mert jelentős előrelépést nem fogunk tudni elérni. Az űrversenybe semmiképp sem tudunk beszállni.

Egyre többször hallani, hogy az űrkutatásnak nemzetközi szinten sincs értelme, mivel inkább a klímaváltozás mérsékelésére kellene fordítani az űrkutatásba fektetett pénzt.

Teljesen igazuk van. Viszont a klímaváltozást együttes erővel az egész emberiségnek kellene megoldania. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy ez nem fog teljes mértékben sikerülni. Úgy gondolom, hogy a közeljövőben valamilyen klímakatasztrófa biztosan be fog következni. Ha még időben tudunk valamit csinálni, akkor talán kisebb mértékű lesz. Viszont annak látom értelmét, hogy új, élhető bolygókat keresünk, mert hamarosan szükségünk lehet rájuk. De ettől még elsősorban azt kéne megvédeni, ami van. Ilyen szempontból igazuk van azoknak, akik szerint az űrkutatásra fordított pénzt inkább a környezetvédelembe kellene forgatni. Ezzel a hozzáállással az a probléma, hogy az űrkutatásba fektetett pénz tényleg felhasználásra kerül, miközben a környezetvédelem nem teljesen pénzfüggő. Ameddig nem kezdenek el egyre többen környezettudatosan élni, addig a pénz nem tud mindent megoldani.

Ennek fényében még mindig vonz az űr, vagy inkább a Földön maradnál?

Igazság szerint maradnék, bár a NASA-nak van egy nagyon izgalmas projektje. Bármilyen mérnöki diplomával rendelkező személy jelentkezhet asztronautának, akár mozgáskorlátozottként is.

Akkor te lennél a következő magyar űrhajós?

Elképzelhető, bár diploma is kéne hozzá. A felhívásban az is benne van, hogy ha az alkalmassági tesztet nem is sikerül megugrani, akkor egyéb pozíciók is nyitottak. Ez karrier szempontjából mindenképp érdekes lehetőség, viszont engem mérnöki szempontból leginkább az autósport vonz. Azon a területen látom a legtöbb kihívást. Ha minden összejön, találkozunk a Forma 1-ben.

Milyen lehetőségei vannak egy magyar mérnökhallgatónak, aki nemzetközi szinten szeretne elhelyezkedni?

Viszonylag sok. A Műegyetemnek is, ha jól tudom, van kifejezetten forma-autó csapata, akik részt vesznek nemzetközi versenyeken. Az egészben az a legérdekesebb, hogy az űrkutatás és az autósport nem áll annyira távol egymástól. Például repülőmérnök-hallgatóknak Wéber Gábor tartott előadást áramlástanból a BME-n. Itt kifejezetten arról volt szó, hogy a Forma 1-es autók hogyan használják ki a légáramlatokat arra, hogy leszorítóerőt generáljanak.

Szentendrén képzeled el a jövőt?

A közeljövőt mindenképp. Nagyon szeretem Szentendrét, bár amióta kerekesszékes vagyok, akadálymentesítés szempontjából akadnak problémák. Én például egy domb tetején lakom, lefelé jönni nagyon vicces, de felfelé már problémásabb. A belvárosban meg ott a macskakő. Viszont eddig sosem volt akkora problémám ebből, hogy azt mondtam volna, nem érdemes emiatt maradni. Ha a haverokkal összejövünk, a pestiek jönnek ki ide, nem fordítva. És azt is érdekes megfigyelni, hogy a szentendrei éjszakai élet alakjai mennyire segítőkészek. Nagyon jó élményeim vannak ilyen szempontból.

Például?

Az egyik legviccesebb történetem egy barátom születésnapján esett meg. Lejöttünk a Duna-partra iszogatni, és eléggé berúgtunk. A többieknek ment az utolsó HÉV, hát gondoltam, kísérjük el őket, ameddig lehet. Elindultunk az állomásra, az aluljárón terveztünk átjutni. Az alkoholtól felbátorodva kitaláltam, hogy majd a biciklilejárón legurulok két keréken, ami egyébként lehet, hogy működhetett volna, mentem már le hosszabb, meredekebb szakaszon is. Viszont nem tudtam, hogy a biciklilejáró szűkül. Fent még elfértem, de mint kiderült, lent pont nem. Végül keresztben értem le a legaljára, és két métert repülve landoltam a földön. A barátaim eléggé kétségbeestek, mondván, félnek így visszaadni a szüleimnek, de végül nagyon kedvesen visszasegítettek a székbe.

Hogyan lehetne szerinted akadálymentesebbé tenni a várost, számodra mi lenne fontos?

A HÉV- aluljáró például elég problémás, de az szerintem esélytelen. Ahhoz, hogy hivatalosan akadálymentes legyen egy szakasz, 5%-os lejtőnek kell lennie. Ez a legtöbb helyen nincs így. A legjobb példáját ennek szintén Szentendrén láttam, a Sóbarlangnál. Ott a lépcső mellett van a feljáró, gyakorlatilag a lépcső egy része lebetonozva. Ez egy körülbelül 45%-os rámpa, ami lefelé még működik, de felfelé már nem igazán. Szentendre viszonylag jól van akadálymentesítve a lehetőségekhez képest, a Duna-korzón például gond nélkül végig lehet haladni. A járdáknál padka van, ami nem előnyös, de ha a megfelelő helyen van az ember, azon is fel lehet menni. Attól függ, ki mennyire bátor a székkel.

Hogyan kerültél kerekesszékbe?

Tizenhárom évesen diagnosztizáltak Devic-szindrómával. (A Devic-szindróma egy rendkívül ritka autoimmun betegség, ami a központi idegrendszert érinti. A test immunrendszere a gerincvelőt támadja. Tünetei a látóideg- és gerincvelő-gyulladás, ami vaksággal vagy a végtagok bénulásával járhat. A betegség általában idősebb nőket érint, a tünetek legtöbbször nem válnak súlyosabbá átmeneti látásromlásnál és sántításnál.) Eleinte emésztési problémának hitt tünetekkel kerültem a kórházba, onnan a neurológiára küldtek tovább. Itt telenyomtak mindenféle kábítószerrel, nem is igazán emlékszem erre az időszakra, viszont a következő vizsgálatra már nem voltam képes egyedül eljutni. A mentősök letudták annyival, hogy fáradt vagyok. Azon az éjszakán már a mosdóba se tudtam kimenni, ezért az intenzívre kerültem. Itt vettek mintát a gerincvelőmből, és ezzel derült fény az egészre.

Az én esetem egy borzasztóan agresszív példája a betegségnek. Csontvelő transzplantációval kezeltek, ami egy elég rizikós eljárás, hat hetet kell steril szobában tölteni utána. Ez alapvetően elég rettenetes élmény, de szerencsére a László kórházban jól főztek, ez sokat segített a hangulatomon. Mikor hazakerültem, akkor kezdődött a rehabilitáció. A transzplantációval a betegséget gyakorlatilag meggyógyították, utána már csak a megmaradt tüneteket kellett kezelni.

Ez mennyi ideig tartott?

A transzplantáció után egy-másfél év, ameddig az immunrendszer visszaépül annyira, hogy társaságba lehessen menni. A Barcsayba jártam, ott nyolcadikos hagyomány a Bolond-nap, ahol a diákok tanárparódiákat adnak elő, vetélkedők vannak, összegyűlik az összes felsős évfolyam. Én hetekig tartó egyeztetés után, külön orvosi engedéllyel mehettem oda, nem érhettem hozzá senkihez, de ott lehettem a színpad szélén egy maszkban, és végig tudtam nézni az előadást (meg átvehettem a legokosabb fiúnak járó díjat – nevet). 

A betegséged jelenleg gyógyítható Magyarországon?

Gyógyítható, nálam ezt meg is csinálták. A többi hazai esetben eddig nem volt szükség beavatkozásra, mivel a tünetek minimális nehézségeket jelentettek a betegeknek. Sőt, ez volt az első eset az egész világon, hogy ezt a betegséget ilyen módon kezelték. A rehabilitáció viszont necces. Pont érettségi előtt volt egy beszélgetésem, amikor leült velem a főorvosnő, a gyógytornászom és a pszichológus. A főorvosnő tulajdonképpen rettentő kínosan kimondta, hogy ők velem már nem tudnak mit kezdeni, és kell a hely az új betegeknek. Tulajdonképpen ezért passziváltam az első évemet, kellett egy kis idő ezt feldolgozni. Addig minden nap mentem gyógytornázni, utána csak lógtam a levegőben. Most heti kétszer van gyógytornám, emellett pilatesezek.

Ezekkel a tapasztalatokkal magad mögött félsz a COVID-tól?

Egyáltalán nem. Érdekes, hogy bármilyen betegség vagy haláleset mennyire hidegen hagyja az embert egy ilyen élmény után. Például a nénikém nemrég rákos volt, és ameddig a rokonság nagy része a várható reakciót produkálta, én majdnem hogy „legyintettem” az egészre, mondván, majd felgyógyul. Így is lett szerencsére, sőt, ő is hasonlóan reagált. Nagyon példamutató mentalitással és kitartással lábalt ki belőle, és szerintem még örült is neki, hogy én nem pánikoltam. De nagyon furcsa emberileg átélni ezt a változást.

A COVID sem hozott olyan nagy törést az életembe. A bezártsághoz és a sterilitáshoz régebbről hozzá voltam szokva, így nekem nem volt annyira megterhelő az egész. Furcsa is volt látni a barátaimon, hogy őket mennyire megviselte. Bár az én esetemből tanulva ők is könnyebben alkalmazkodtak, tudva, hogy van ennél rosszabb élethelyzet is.

Mik a jövőbeli terveid?

Nagy álmom az autóversenyzés. Nyilván van rá megoldás – például Lewis Hamilton testvére egy sokkal súlyosabb izombetegségben szenved, de ő is versenyez egy túraautó-bajnokságban egy speciálisan átalakított géppel. Annyi a különbség, hogy ő a lábát valamennyire tudja használni. Én csak automata-váltós autót tudok vezetni, ez a legtöbb autósportban hátrány – és nem mellesleg szabálytalan lenne.

A mechatronikai tanulmányaidat itt tudnád hasznosítani?

Igen. Ez az esszenciája a dolognak: megtervezni a szerkezetet, a gépészeti, informatikai részeket. Én magamnak is tudnék csinálni eszközöket a jövőben, ez lehet a megoldás.

Szóval a mechatronika iránti érdeklődésed kicsit az önsegítésre vezethető vissza.

Engem mindig is nagyon érdekelt a gépészet. A tudomány és a történelem állt közel hozzám. Egyébként is ebbe az irányba indultam volna, ez nem köthető az önsegítéshez. Csak magam miatt nem kezdtem volna el, viszont a kellemeset a hasznossal összekötve pont jól jön.

 

Vas Julianna

Megjelent a Szentendre és Vidéke 2021/9. számában.