Ugrás a tartalomhoz

Szentendrei Arcképek – Sipos Betti

A Szentendrei Arcképek című sorozatunkban egy-egy témát járunk körül úgy, hogy az érintetteket szólítjuk meg. Elsőként olyan jó példával elöljáró helyieket kérdeztünk, akik civilként közösséget építenek – legyen annak célja akár az önművelés, vagy a rászorulókon való segítés.

A Közösségépítők keretében arra keressük a választ, hogy portréink alanyainak miért fontos az embertársaikkal való kapcsolódás, a másoknak való segítségnyújtás.

Sipos Betti újságíró, szerkesztő-riporter családjával – kisfiával és Sárik Péter jazz-zongoraművésszel – alig két éve költözött Szentendrére. Ahogy ő fogalmaz: egy nyírségi lány hova máshova vágyna, mint a jó levegőre, vidékre, egy nyugis családi házba? Mozgalmas munkája mellett civilként is aktív, évek óta segíti egy kárpátaljai egyesület munkáját.

Évek óta támogatod a kárpátaljai KEGYES Egyesület munkáját, amely kórházban hagyott, “elfelejtett” csecsemők, kisgyerekek gondját viseli. Hogyan kezdődött?

Ábel, a kisfiam még kisbaba volt, tehát rendkívül érzékeny voltam a gyermektémákra, amikor rábukkantam egy videóra, amelyben az látszott, hogy a kárpátaljai kórházakban rendkívül rossz körülmények között, elhanyagolva léteznek akár két éven át is a szülés után otthagyott, árva-, vagy olyan gyerekek, akiknek szülei mélyszegénységben élnek. De a felvételen az is látszott, hogy vannak jó szándékú emberek, akik segíteni szeretnének rajtuk. Kinyomoztam, ki készítette a videót és megkerestem. Ő Sipos József tiszteletes, aki idén Kopp-Skrabski-díjat kapott a szociális munkájáért, a hihetetlen erőfeszítéseiért. Vele vettem fel a kapcsolatot, és ez a kapcsolat már évek óta tart.

Ukrajnában háború zajlik, a kárpátaljaiak is nehéz helyzetbe kerültek az odaáramló menekültek és az árak növekedése, a boltok üressége miatt. Most is gyűjtést hirdettél.

Újfehértón, a szülővárosomban a polgármester, Hosszú József azonnal lépett, elkezdte a gyűjtést, amikor kitört a háború. Gyorsan csatlakoztam én is, beszálltam a kommunikációs munkába. Hihetetlenül sokan reagáltak, Szentendréről is érkezett adomány, például a kisfiam több ovistársának szülei is segítettek, de pl. Székelyföldről is többen utaltak. Majd amikor összegyűlt egy kisteherautóra való élelmiszer, gyógyszer, egy sofőr segítségével át is vittük Kárpátaljára, Sipos tiszteleteshez.

Nehéz volt a határon átjutni?

Nagyon precíz, bonyolult papírmunka előzte meg a határátlépést. Ugyanakkor Sipos tiszteletes is elénk jött, beszállt az autónkba, hogy tolmácsoljon, segítsen intézkedni. Eleve Ukrajna nem uniós ország, oda nem lehet csak úgy “kiugrani”, pláne nem egy kisbusznyi adománnyal. Több történetet hallottunk, hogy elkobozták a határon a szállítmány, vagy nem oda jutott, ahová szánták, így volt, aki számára erős vállalásnak tűnt, hogy a háború kitörése után pár nappal mi már visszük is, de szerencsére sikerrel jártunk. Az ukrán határőrök alaposan átvizsgálták a rakományt, megbontották a dobozokat, leellenőrizték a papírjainkat, és bevallom, ezalatt rendkívül izgultunk, hogy vajon átjutunk-e. Kommunikációsként a közösségi hálón tudósítottam az adományozókat, hogyan állunk, és egész Újfehértó velünk izgult.

Azt látom, hogy ha baj van, szükség merül fel, te azonnal szervezel, lépsz, gyűjtesz. Miért?

Mélyen hiszem, hogy azoknak kell segíteni a bajba jutottakon, a gyengébbeken, a kiszolgáltatottakon, akik éppen erősek, akik olyan élethelyzetben vannak, hogy megtehetik. Van, aki pénzzel tud segíteni, van, aki tárgyi adománnyal, és van, aki a szabadidejével, a szakmai tudásával, vagy az energiájával. Számomra csak így értelmes az élet, nekem ez a normalitás. Ábelt, a kisfiamat is mindig belevonom pl. az adományok csomagolásába. Szeretném, ha mire felnő, az az élet lenne számára normális, amelyben senki nem fordítja el a fejét egy bajba jutott mellett, hanem odalép, és megkérdi, “Miben segíthetek?”.

Koltai Andrea
Fotó: Deim Balázs 

További cikkeink a témában