A Szentendrei Arcképek című sorozatunkban egy-egy témát  járunk körül úgy, hogy az érintetteket szólítjuk meg. Elsőként olyan jó példával elöljáró helyieket kérdeztünk, akik civilként közösséget építenek – legyen annak célja akár az önművelés, vagy a rászorulókon való segítés.

A Közösségépítők keretében arra keressük a választ, hogy portréink alanyainak miért fontos az embertársaikkal való kapcsolódás, a másoknak való segítségnyújtás.

„1993 óta élek rövidebb vidéki egyetemi kitérővel Szentendrén. Mindig lenyűgözött ez a kisváros, a mesébe illő hangulatú patakparttal, a nyüzsgő belvárossal, a Duna-parti éttermeivel. Több pontján éltem a városnak, sokféle embert ismertem meg, de valahogy mindig azt éreztem, hiányzik valami ahhoz, hogy befogadjanak, ne csak egy betelepült pesti legyek. Közben családom lett, a fiam itt járt óvodába, iskolába, még gimnáziumba is.
Szerettem volna tenni a közösségért valamit. Pár éve már volt egy kísérletem, a fásítási projekttel, de ez valamiért nem volt sikeres. Két éve, a Covid első napjaiban úgy éreztem, hogy itt az idő cselekedni, mert a felmerülő szervezési és jótékonysági igények valahogy megszólítottak. Azt éreztem, hogy az egyetlen helyes mód, ahogy erre a helyzetre reagálni lehet, a „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” elv alapján az, ha a saját közvetlen környezetemben kezdek valami értelmes közösségi aktivitásba. Informatikai tanácsadó céget vezetek, projekteket szervezek, így a munkám sok szempontból jó alapot adott ehhez. A helyi mentőállomás, mely az egész régiót ellátja, mintegy 60.000 ember ellátásért felel, gyorsan szívügyemmé vált: vettünk nekik közösségi gyűjtésből pl. ózongenerátort, magasnyomású mosót, ülőgarnitúrát. Megszerveztük két hónapra az ebédellátásukat. A városban élő időseknek vittünk maszkot, egészségügyi intézményekben szerveztük meg az ózongenerátoros fertőtlenítést, az online tanítás idején számos gyereknek szereztünk notebookot.
Valamilyen különös bizalommal vettek körül a helyiek, bármilyen ötletem volt, csak kiírtam a Szentendre Blogol Facebook oldalon, és mellém álltak. Nem alapítottam egyesületet, nem éreztem ennek szükségét. Így is működött a dolog. Tavaly kaptam egy kedves civil díjat is, a Szeretünk Szentendre csoporttól az önkéntes munkámért. Rengeteg pozitív tapasztalatom van a városban élő emberekkel kapcsolatban, bárhova megyek, kérdezik, mi lesz a következő ötlet, szóljak, és szívesen beszállnak. Hiszek abban, hogy az igazán boldog élethez vezető út fontos eleme a spontán civil összefogásokból létrejövő akciók, mely megadja a közösséghez való tartozás élményét. A Covid sok szempontból hatással volt az életünkre. Meglepő módon nekem végre megadta az érzést, hogy végre igazán otthon érzem magam Szentendrén, egy vagyok a városért cselekvő, aktív polgárok közül.”

Címlapfotó: Deim Balázs