A Kónya házaspár 1988-ban költözött Szentendrére, Barcsay Jenő halála után. Hat év kellett hozzá, hogy engedélyt kapjanak a ház felújítására, de az soha nem volt kérdés, hogy a műtermet teljes egészében meghagyják, így tisztelegve az emléke előtt. A beszélgetésre eljött Feledy Balázs művészeti író, a Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítvány kuratóriumi elnöke is, aki a Képzőművészeti Főiskolán (ma egyetem – szerk.) Barcsay Jenő kollégája volt. Így közösen idéztük fel a Barcsay Jenőhöz kapcsolódó személyes emlékeket.
– Milyen rokonsági kapcsolatban állnak Barcsay Jenővel?
– Kónya Márta: (továbbiakban K.M.) Az egyik nővére, Barcsay Mariska volt az én nagymamám. Így édesanyám volt az első unokahúga, én pedig másodunokahúga vagyok. Jenő bácsi édesanyja tíz gyermeket szült, de csak négyen érték meg a felnőttkort, a legkisebb fiútestvérük sajnos meghalt huszonnégy éves korában tüdőbetegségben. Így végül hárman maradtak, a nagymamám, Jenő bácsi és a húguk Barcsay Erzsébet.
– Hogyan emlékszik a gyerekkorából Barcsay Jenőre?
– K. M.: Tizennégy éves voltam, amikor megismerhettem, mert korábban nem jöhetett haza Erdélybe. Emlékszem az 1956-os események után jött haza az édesanyját és a rokonságot meglátogatni. Sokat mesélt arról, hogyan élte meg a forradalmat, de mivel ez nem kislánynak való téma, a szüleim addig elküldtek, hogy szedjek epret. Én azonban olyan kíváncsi voltam, hogy nagyon igyekeztem az eperszedéssel. Arra is emlékszem, hogy Jenő bácsinak volt egy notesze, azt vitte magával mindenhová, lerajzolta a református templomot, az oszlopokat, mindent, amit látott és megérintette. Én pedig mentem utána, alig tudott tőlem szabadulni. Nagyon szerettem őt kiskorom óta.
– Úgy tudom, később gyakran meglátogatta Magyarországon.
– Igen, nyaranta előfordult, hogy ott laktam a budapesti lakásában, ami a Kodály köröndön volt. Sokat jártunk színházba, a Hattyú című darabot például Tolnay Klárival láttuk. A színházban sok tükör volt, Jenő bácsi nézte magát és megjegyezte: „milyen vén vagyok!” Így látta magát. Huszonhárom évesen már elkezdett bajuszt és szakállat növeszteni, a jellegzetes, professzoros külseje már a korai éveitől kialakult.
– Mit jelentett Barcsay Jenő számára Szentendre?
– K.M.: Szentendrét nagyon szerette. Emlékeztette az erdélyi dombokra, az erdélyi tájakra, azért állt közel hozzá, és természetesen a művészet miatt. Rengeteg művész élt itt, akik közül sokan a barátai voltak, mint például Balogh László, Deim Pál és Czóbel Béla. Az egyik kedvenc történetem Szentendréről, hogy Jenő bácsi mindig pont tizenkét órakor ment ebédelni a Görög kancsóba. Egy napon, amikor épp oda tartott, Czóbel Béla megállt mellette egy nagy, régi Mercédesszel, és mondta neki, hogy üljön be. Jenő bácsit soha nem foglalkoztatták az autók. Amikor beszállt a kocsiba Czóbel azt mondta: „Jaj Jenő, annyi minden van itt, azt se tudom, mi mire való.” Jenő bácsi miután ezt meghallotta, kitalált egy kifogást, hogy otthon felejtette a pénztárcáját, és inkább gyalog ment tovább.
– Hogyan emlékeznek rá professzorként?
– Feledy Balázs: (továbbiakban F.B.) 1978-tól dolgoztam a Képzőművészeti Egyetemen, akkor ő már nyugdíjas volt, ‘45-től, ’70-ig tanított. Ott lakott a közelben, pár száz méterre, és nagyon szívesen járt vissza. Sok oktató a nyugdíjazása után többet be sem tette a lábát az iskolába, Jenő bácsi azonban kivétel volt. Az is rendkívüli volt benne, hogy míg egy-egy festő vagy szobrász tanár csak a saját osztályában lévő diákjait tanította, ami maximum húsz-harminc diák, addig Jenő bácsi nem osztályt vezetett, hanem tantárgyat tanított, ezért az egész évfolyamot tanította. A diákjai igazi Mesternek tartották.
– Úgy tűnik, nagyon szerették és tisztelték a tanítványai.
– F.B.: Igen, olyannyira, hogy a legnevesebb művészek is feltüntették az életrajzukban, hogy Barcsay Jenő tanította őket. Több diákja később maga is tanár lett a főiskolán, vagy vezette az intézményt. Csak hogy néhányat említsünk közülük: Gerzson Pál, Sváby Lajos, Szabados Árpád, Farkas Ádám, Kőnig Frigyes.
Ő is szerette a diákjait, fantasztikus memóriája volt, mindenkire emlékezett. Nagy szeretettel beszélt a korábbi növendékeiről, sokszor emlegette közös történeteiket. Például amikor egy alkalommal a diákok megviccelték, és a kedvenc botját levágták rövidebbre, Jenő bácsi amikor másnap megérkezett, csak annyit mondott: „Kedves diákok, jelentem, az éjjel megnőttem.”
– Úgy tudom, hogy ebben az időszakban, a nyugdíjas éveiben kezdte írni az önéletrajzát, Munkán, sorsom, emlékeim címmel.
– F.B.: Igen, a nyolcvanas évek elején, részben diktálta, részben leírta, vannak benne kézírásos részek is. Bejött a főiskolára és itt is leírta, ami eszébe jutott. Hatalmas anyag lett belőle, és egy későbbi nagy szerkesztői munka eredménye lett a könyv. Számára fontos és tudatos volt, hogy a munkásságát az utókorra hagyja.
– Az is tudatos döntés volt, hogy soha nem alapított saját családot?
– K.M.: A művészet sokkal jobban érdekelte, és teljesen kitöltötte az életét. Csak akkor tudott festeni, ha egyedül volt. Jó példa erre, hogy élete utolsó éveiben a testvére, Barcsay Erzsébet hozzáköltözött, hogy segítsen neki. Attól a naptól kezdve ő már nem tudott festeni, mert már nem volt az ő magányában. Egyfolytában agyalt, gondolkodott, hogy mit hogyan kellene.
– Akkor is alkotott, amikor éppen nem a vászon előtt ült.
– K.M.: Bizony! Sosem felejtem el, ültem a lakásában a Kodály köröndön, és mondta, hogy milyen szépen besüt a nap. Valóban szép árnyékok voltak. Jenő bácsi ült a kályha mellett a fotelben, és mondta nekem: „Jaj, ez milyen szép kép volna, ahogy ezek az árnyak beszűrődnek.” Így festett ő egyfolytában, a képzeletében, még nyolcvanéves kora után is, amikor már fizikailag nem tudott festeni.
– Barcsay Jenő halála óta áldozatos munkával ápolják az emlékezetét és a hagyatékát. 1988-ban indult el a Barcsay-díj története is.
– Kónya Ferenc: (továbbiakban K.F.) Barcsay Erzsébet 1988-ban tett egy közhasznú felajánlást Barcsay-jutalomra és Barcsay-díjra. Barcsay-jutalomban részesültek az akkori képzőművészeti főiskolások kiemelkedő munkájukért. A Barcsay-díjat pedig pályakezdő, harmincöt év alatti festőművészek kapták meg. Mindkét felajánlás kezelője az akkori főiskola volt.
2006-ban a feleségemmel együtt, mint jogutódok, létrehoztuk a Barcsay Jenő Képzőművészeti Alapítványt, amelynek fő tevékenysége a díj odaítélése. Már öt országból jelentkeztek magyar anyanyelvű fiatal művészek a díjra. Az elmúlt években nagyon sok pályázat került a kuratórium elé, legutóbb például nyolcvanöt, ami rekordnak mondható. Akik elnyerik a díjat, egy életen keresztül büszkék rá, feltüntetik az életrajzukban.
– A díjak odaítélése mellett az alapítványnak még sok fontos tevékenysége van, mint például a vándorkiállítás szervezése és a Barcsay-könyvcsomagok kiosztása.
– K.F.: Barcsay születésének 110. évében útjára indítottuk a Barcsay Mester és tanítványai (Balogh László, Deim Pál, Konok Tamás) című, szitanyomatokból álló vándorkiállítást. Eddig már ötvenegy kiállítást szerveztünk, határainkon túlra is mint Erdély, Felvidék, Délvidék, Bécs, Prága, Zágráb, Ljubljana. Az idén hat helyen (Kecskemét, Pesterzsébet, Szigetszentmiklós, Szigetmonostor, Nagyenyed, Marosvásárhely) folytatódik a vándorkiállítás. 2003 óta pedig Barcsay könyvcsomagot ajándékozunk és adunk át személyesen határon túli magyar tanintézeteknek és könyvtáraknak.
– Elhangzott a Képzőművészeti Egyetem kiállítás megnyitóján, hogy Barcsay Jenő szülőfalujában mellszobrot avatnak.
– K.F.: Erdélyben, a mezőségi Katona községben Barcsay Jenő szülőházán az emléktábla sajnos hibás román felirattal került kihelyezésre. Az épület új tulajdonosa azóta kidobta az emléktáblát és megtiltotta, hogy magyar nyelven bármilyen tábla legyen kitéve. Ezért a katolikus egyház udvarán fogjuk felállítani Jenő bácsi mellszobrát.
– Sokat küzdöttek az újpesti uszodában lévő gigantikus Barcsay-mozaikokért is.
– K.F.: A két, egyenként 10,7 x 2,7 méteres Barcsay-mozaikot az utolsó pillanatban sikerült megmenteni. A bontásnál nagyon izgultunk, nehogy megsérüljenek, és új helyet is kellett nekik keresni. Végül a restaurálás után a Csillaghegyi Árpád Forrásfürdőbe kerültek. Ide is egy emléktáblát fogunk állítani.
– Hogyan értékeli az alapítvány eddigi munkáját, és milyen terveik vannak még a jövőben?
– K. F.: Nagy öröm számunkra, hogy mi lehetünk Barcsay Jenő jogörökösei, ami nagy felelősség, és csak odaadással, tisztelettel lehet végezni. Ameddig tudjuk, csináljuk, és reméljük, hogy az utánunk jövő fiatalság átveszi és folytatja majd ezt a nemes feladatot, akár már modernebb eszközökkel is. Barcsay megérdemli, hogy megőrizzük és átadjuk a munkásságát az utókornak. Mindannyiunk büszkesége, hogy Barcsay Mestert az egész világon ismerik. Reméljük, hogy a Barcsay Múzeumot mihamarabb felújítják, és Jenő bácsi képei újra láthatók lesznek Szentendrén az eredeti helyükön.
Interjú: Gergály Judith
Fotók: Isza Ferenc
A Barcsay Múzeum fénykora és hanyatlása
Czóbel Béla mellett Barcsay Jenőt volt az a szentendrei festőművész, akinek munkásságából még életében állandó, gyűjteményes kiállítás, „múzeum” nyílt a városban. Sokáig keresték a megfelelő épületet, végül a barokk és klasszicista ház egyesítéséből létrejött Dumtsa Jenő utca 10. szám alatti polgárházat választották ki 1978-ban, ami ugyan rossz állapotban volt, de rendbe tették, és még a pincében is volt kiállítás. A rendszerváltás után viszont egyre kevesebb forráshoz jutott a fenntartó, nem tudták elvégezni a szükséges karbantartási, fejlesztési munkálatokat. Szigetelés nem volt az épületen, a Duna közelsége miatt a kiállítótermek levegője párás volt, emiatt a képek kezdtek felpúposodni. Hiába telepítettek ventilátorokat, páraelszívókat, nem sikerült a problémát megszüntetni. Különösen a pince levegője volt problémás, ezért először azt zárták le. A víz megjelent az első szinten is, az ottani képek is elkezdtek nyirkosodni. Próbálták rendbe tenni az épületet, átalakítani, lefesteni, de ez sem szüntette meg a problémát. Így az önkormányzatnak nem volt más választása, mint bezárni a múzeumot. Később megpróbálták az épületet más célra hasznosítani, s olyan tárgyakat állítottak ki, amelyeknek nem árt a nyirkosság.
A Ferenczy Múzeum Barcsay gyűjteményének azóta kis töredéke „albérletben” a főtéri Kmetty Múzeumban nyert elhelyezést, ami a jogörökös Kónya-házaspár szerint nem méltó sem Barcsay Jenő nevéhez, munkásságához, sem a városhoz.
