Pistyur Imre 70 éves lesz a közeljövőben. Határkövet jelent az életében ez a jeles születésnap?
Gyerekkoromban, Csobánkán, a szomszédunk egy nagyon öreg bácsi volt – 70 éves! Most, hogy már én is elérem ezt a kort, nem tűnik olyan soknak. Még legalább 30 évnyi tervem van, persze ha még erőm és ötletem is lesz ahhoz, hogy használjak a világnak. Az irány, a stílus marad, nem változtatok.
Mennyire volt meghatározó a csobánkai gyermekkor?
Mindenképpen döntő volt az életem alakulásában, hiszen sokan foglalkoztak itt kővel. Mindig szerettem nézni, hogyan formálják ezt a kemény anyagot. Apám pék volt, én magamtól kezdtem el faragni a patakban vagy az udvaron talált köveket egy vésővel – más szerszámom nem volt. Később sikerült jó eszközöket szereznem. Az első „absztrakt” szobraim mindenkinek tetszettek, a siker folytatásra buzdított. Csobánka azért is fontos szerepet kapott az életemben, mert az ott élő festőművészekkel, Szalóky Sándorral és Szegvári Károllyal sokat beszélgettem a művészetről – ők új világot nyitottak meg előttem.
Mikortól él Szentendrén?
1969-ben kerültem ide és kezdettől fogva részt vettem a Szentendrei Képzőművész Kör foglalkozásain és kiállításain, melyeket Pirk János, majd Markó Sándor és Bálint Ildikó vezettek. A kör fiatal tagjai: Kabo, Gavrilovits Sándor, Gaál József, Pál János Ervin, Kovács László (Putu) azóta ismert művészekké váltak. A szobrászkodás mellett festettem is, később lettem „csak” szobrász. Henry Moore kiállítása a Műcsarnokban elementáris hatást gyakorolt rám – évekig alig faragtam, meg akartam találni a saját arcomat. 1995-ben összeismerkedtem Deim Pállal. Megmutattam neki az akkoriban készített kis faszobraimat. „Bolond vagy, hogy ezeket nem kőből faragod” – mondta. Amikor elkezdtem építkezni, találtam a telken köveket, sőt még egy itt hagyott vésőt is – jelnek véltem. A feleségem is biztatott. A szobraim egyre inkább sikert arattak. A kétezres évek elején egymást követték a kiállításaim – Budán a Várszínházban, Pesten az Aulich Art Galériában, Szentendrén a Régi Művésztelepi Galériában, a MűvészetMalomban, majd a Skanzenben – a művészeti közélet ekkor vett végre tudomást rólam. A sikerek és az elismerések arra bíztattak, hogy most már kizárólag a szobrászattal foglalkozzak és megszerezzem a legnagyobb szakmai elismerést, a Munkácsy-díjat. 2011 meghozta nekem ezt a rangos díjat. Számos közönségdíjat is kaptam, mint például a szombathelyi Ars Pannonica fődíját, a szegedi Reök Palota díját, amelyek igen fontosak számomra.
Hangsúlyozottan autodidakta művész, alkotásai sajátos, egyedi világot képviselnek. Hogyan fogadta a szakma, a kollégák? Egy kollégája a Munkácsy-díj alkalmával így gratulált: „kaptál egy puszit az örökkévalóságtól”…
Valóban, a szakma ekkor kezdett elfogadni. Sokat köszönhetek Szakolczay Lajosnak, aki mert vállalni engem, míg a többi művészettörténész nem tudott hová helyezni.
Becslése szerint közel ezer szobrot faragott eddig. Az időtlen, természetes közvetlenséget, derűt sugárzó, gyakorta groteszk figurák mindegyike személyiségjegyekkel bír. Milyen tartalmat hordoznak?
Hívő ember vagyok. Nagyon foglalkoztat a Biblia, ami meghatározza a gondolkodásomat. Szobraim, amelyek legalább annyira ősiek, mint maiak, szimbólumok hordozói, a fő bűnök és erények megtestesítői.
Plasztikái nemcsak jelentős kiállítási terekben, hanem olyan szokatlan, meghökkentő közegben is sok látogatót vonzottak, mint a Vizes Nyolcas uszoda medencéje.
A művészet alkotói egyre inkább eltávolodnak az emberektől. Úgy gondoltam, nem árt, ha közelebb hozom hozzájuk. Emiatt rendeztem tárlatot a V8 működő úszómedencéjében, de rendszeresen tartottam szobrászbemutatókat a Dumtsa korzón, ahol megmutattam az érdeklődőknek a mesterség alapfogásait, kipróbálhatták, hogyan kell szobrot faragni.
Magányos alkotó vagy együtt dolgozik kollégákkal?
Mindig barlanglakó, medve-típus voltam, egyedül szeretek dolgozni. Csak rövid ideig tartoztam csoportosuláshoz, nem nekem való. Tizenvalahány éve járok viszont Hajdúnánásra alkotótelepre, amelyet nagyon kedvelek.
Gyakran sétálunk a kutyámmal a házuk előtt. Egyik napról a másikra eltűnt a kapujuk előtti közismert „tárlat”, hová lett?
Ezen a helyen másfél évtizeden át szerencsét hozó, útjelző kövek álltak, hogy figyelmeztessék az erre járókat az itt lévő árokra. Mindenki kedvelte. Kivéve a közterület felügyelőket, akik rendeletekre hivatkozva akartak miattuk büntetni, emiatt kénytelen voltam behordani ezeket az udvarunkra.
Szegényebb lett a művészetek városának utcaképe. Hol láthatók Szentendrén a sajátos, egyedi világot képviselő Pistyur-szobrok?
Közgyűjteményben sajnos nincs egy se. A városban azonban található kettő: a Szent Flórián a Városházával szemben, a Szent Kristóf pedig a Skanzen vasútállomása előtt. A Daru piacon állt egykor a Dodola, amit négy hónap után elloptak, sajnos. Azóta sem került meg. A közeljövőben azonban felállításra kerül ugyanitt a Dalmátok angyala szobrom – ez az én születésnapi adományom a városomnak.
Pistyur Imre születésnapi ajándéka a Pistyur 70 című kiállítás is, amely a MANK Galériában kerül megrendezésre. A június 15-én nyíló, a gazdag életművet, a kezdetektől napjainkig bemutató tárlaton jellegzetes szobrai mellett a kevéssé ismert, meglepően más hangulatot árasztó festményei is szerepelnek.
Rappai Zsuzsa
Az írás a Szentendre és Vidéke 2023. június 7-i lapszámában jelent meg.
Fotók: Deim Balázs
