Szentendrei Történetek c. rovatunkban olyan helyi embereket szeretnénk bemutatni, akik bár lehet nem részesültek kitüntetésekben, de munkájukkal, szorgalmukkal, kedvességükkel, jócselekedeteikkel vagy csupán egy elmesélni való történettel érdemessé váltak a közösség figyelmére.  

Nem kell ahhoz térképet vennünk a kezünkbe, hogy a piaci napokon odataláljunk a vásártéren arra a helyre, ahova a frissen sült kolbász illata csalogat. Ott pedig Vörös Laci, Erika és Horváth Kati fogadnak bennünket végtelen kedvességgel, humorral és nem mellesleg további csábító falatokkal. A történetüket Laci meséli el. 

„A szabadság és függetlenség iránti vágy már kisgyerekként is erős volt bennem. Anyukám mindenkinek elmeséli, hogy engem csak a legelső nap kísérhettek le a lakótelepről a Vasúti villasori óvodába, másnaptól már ragaszkodtam hozzá, hogy egyedül járjak. Úgyhogy én már óvodába is egyedül jártam – anyukám meg mindig pár méterrel mögöttem… Később az iskolában pedig az volt velem a probléma, hogy nem tudtam megülni egy helyben. Nem voltam annyira rossz tanuló, de a magaviseletemmel mindig bajok voltak. Emlékszem, ha szülői értekezlet volt, én és a bátyám már este hatkor elálmosodtunk, gyorsan megfürödtünk és ágyba bújtunk. Aztán persze felkeltettek… Ha valami történt, abban én biztosan benne voltam, az ellenőrzőm állandóan tele volt írva – nem dicséretekkel. Ugyanakkor az is igaz, és ezt apu is tudta, ha bármilyen fizikai munkában, vagy sportvetélkedőben kellett részt venni, én elsőként ott voltam. Szabadidőnkben a haverokkal bandáztam. Nemhogy mobil nem volt, a telefon sem a lakásban, de megbeszéltük, hogy reggel nyolckor hol találkozunk, és sötétedésig kint voltunk. Ilyenkor a szokásos, ártatlan csínytevésekkel töltöttük az időt. 

A pályaválasztásomat egy dolog határozta meg: az autóvezetés iránti vágyam. Amióta csak az eszemet tudom, én vezetni szerettem volna. A szüleim azonban azt mondták, hogy addig nem szerezhetek jogosítványt, amíg nincs egy szakma a kezemben. Így lettem központi fűtés- és csőhálózat szerelő. Mivel azonban sportlövő is voltam a katonai főiskolán, és abban az időben nem létezett olyan, hogy „sport állás”, igazából csak papíron dolgoztam szerelőként, a munkahelyemen való minimális tartózkodások után én rendszeresen lőni jártam – egészen a katonaságig. A leszerelésem után, 1990-ben kamionozni kezdtem, 1992-ben megnősültem, egy évvel később megszületett a fiunk, Belián. 1994-től 2016-ig buszsofőrként dolgoztam. A vezetés élményében természetesen nem csalódtam – olyankor nem foglalkozom semmivel, nem érdekel semmi, egy olyasfajta szabadságot élek meg, amikor csak egy a cél, hogy menjek, a világot pedig kizárom. 

Mivel örököltem anyai ágról a szerb felmenőim kereskedő vérét, a vezetés mellett állandóan üzleteltem is. Amikor pedig úgy döntöttem, hogy eleget láttam a világból, jött egy lehetőség, és bort kezdtünk árulni. Először adventi vásárokra jártunk, majd üzletet nyitottunk a piac mellett. Amikor azt mondtam a lányoknak (a feleségemnek Erikának és Horváth Katinak, a keresztanyjának, aki szintén velünk dolgozik az üzletben), hogy én lacikonyhát is szeretnék itt csinálni, azt mondták, ember nem fog bejönni ide enni. Én mégis ragaszkodtam hozzá, egyrészt, mert gyerekkori álmom volt, hogy egy nap nekem is legyen lacikonyhám, másrészt, mert azt gondoltam, hogy egy piacon kell, hogy legyen egy pecsenyés. (Én magam is, valahányszor úton voltam és megéheztem, a helyi piacra, vagy egy kifőzdébe mentem, mert azt gondoltam, ott kapok autentikus és házias ízeket.)

Ma már azt mondják, igazam volt, mert ők is látják, nagy sikere van az ételeinknek, de persze az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a feleségem ízlése – amivel berendezte az üzletet – és vendégszeretete is kellett ahhoz, hogy szívesen jöjjenek hozzánk a vendégek. Ráadásul azt is észrevettük, hogy ide nemcsak enni ülnek be az emberek, hanem beszélgetni is. A munkám során jó pár helyen jártam, de egy étteremben mindenki a saját kis asztaltársaságával van elfoglalva. Szerintem sokkal emberközelibb és szerethetőbb egy olyan hely, ahol beszélgetések indulnak el a vendégek között. Hozzánk sokféle ember betér, cégvezető, ügyvéd, orvos, állattenyésztő, kőműves, de itt bent mindenki átlagember lesz. Sokan hozzák magukkal a történetüket, legyen az boldog vagy szomorú. Mi pedig sokszor csak ülünk és hallgatjuk őket. Egyszerre van itt nyugalom és nyüzsgés. S ha lehet, ezúton is szeretnénk megköszönni vendégeinknek, hogy a pandémia alatt is kitartottak mellettünk, jöttek akkor is, amikor nem lehetett helyben fogyasztani és elvitelre kérték a sültjeinket. Nekünk ez nagyon sokat jelent.

Rengeteg ötletem lenne még újításokra, de úgy tűnik, hogy azokat a lányok már tényleg nem engedik. Bármi is lesz, az biztos, hogy soha nem fogok tudni egyhelyben megülni, és az is, hogy Szentendréről sem fogok elköltözni. A fesztiválok miatt számos helyen megfordultam már az országban is, és mindig mindent Szentendréhez viszonyítottam. Nem tudok olyan helyet mondani, amit erre a városra „cserélnék”, mert nem találtam olyat, ahol egyszerre ennyi szépség lenne jelen, mint itt. Mindez a szépség és a gyökereim ide kötnek. Nekem Szentendre a minden.”

Címlapkép: Vörös Laci, Vörös Erika és Horváth Kati

Fotó: Bellai László

További Szentendrei Történetek ITT!