A főszereplő, Bársony Kriszta személyét magadból merítetted? 

A majdnem tökéletes boldogság receptje című darabot én írtam, az előadást én játszom, de Bársony Kriszta nem egészen én vagyok. Az a sok ismeret és tudás ihlette, amire az elmúlt hosszú évek során rájöttem saját magammal kapcsolatban. Hogy mennyire fontosnak tartom az önismereti munkát, mert elképesztő változásokat tapasztaltam ennek hatására az életemben. Arra gondoltam, hogy ezt a sok-sok tapasztalatot úgy adom át, hogy azt Bársony Kriszta, a történet főszereplője meséli el, az ő történetén keresztül élhetjük át ezt a gyönyörű utazást.

Nagyon különlegessé tette az előadást a közvetlen kapcsolat a közönséggel. 

Én abban a színházban hiszek, ahol megszűnik az a bizonyos negyedik fal. Ez azt jelenti, hogy a színpadot három valóságos fal veszi körül és van egy negyedik, láthatatlan fal a színpad és a nézőtér között, ami persze nincs ott, de a nézők is, a színészek is úgy tesznek, mintha ott lenne. Én ezt a falat szeretem lebontani, fontos számomra, hogy a nézőknek meséljek, hogy partnerekké váljanak, hogy a szemükbe nézzek, az a tapasztalatom, hogy erre a közvetlenségre mindannyiunknak szükségünk van. Úgy gondolom, hogy ebben a nagyon kavargó, kaotikus, bizonytalan világban a legfontosabbak az emberi kapcsolatok, minden, ami összeköt minket, amiben felismerhetjük azt, hogy nem vagyunk egyedül. 

Az előadás után sok érzés kavarog az emberben, de mégsem letörten megy haza. 

Valóban ez egy nagyon ébresztő történet. Látom, érzékelem a nézőkön, megosztják velem előadás után, hogy olyan információkhoz jutnak az életükkel, saját magukkal kapcsolatban, ami releváns számukra. Rengeteg nehéz, tragikus dolog történik körülöttünk, és vágytam rá, hogy a nézőknek úgy adjam át ezt a történetet, a nehéz tapasztalásokkal együtt, hogy azt érezzék, felemelem őket, repülnek előadás után, az érzelmi skála minden bugyrát bejárhatják, a visítva együtt nevetéstől az együtt síráson keresztül. 

Csak ez éppen nem a nehézségeknek a sírása, hanem egy katarzis. 

Örömből sírni az ugyanolyan fontos! Ez a sírás a felszabadulás sírása, a magam felé fordulás sírása, a „de jó, valaki meglátott, meghallott, megértett sírása”, az „Istenem, mióta nem kapcsolódom magamhoz” sírása, a „de jó, hogy nem vagyok ebben egyedül” és a „van megoldás” sírása. Ezen az estén nagy felismerések történnek. Sok néző jön oda hozzám az előadás után, hogy ez az ő élete, ez az ő története.

Idegeneket is össze tud hozni ez a darab? 

Az előadás rendhagyó abból a szempontból, hogy én már az előadás előtt a nézőkkel vagyok az előtérben, beszélgetek velük, mert lényeges számomra, hogy azt keressem, ami összeköt, nem azt, ami elválaszt. És a nézők láthatják azt is, hogy én sem vagyok érinthetetlen. Ugyanolyan esendő ember vagyok, mint bárki más. És egy történetet fogok elmesélni, ami remélhetőleg rengeteg muníciót, erőt, szeretetet, hitet, figyelmet és kapcsolódás élményt ad. Szerencsésnek tartom magam, mert szeretem az embereket. Alapvetően hiszek az emberi jóságban, hiszek abban, hogy mindenki képes a változásra. És ez az előadás azt hiszem tud adni eszközöket az embereknek, hogy legyen bátorságuk elgondolkodni azon, hogy mi történne, ha változtatnának az életükön. Együtt tapasztalunk meg valami jelentőset, amit nem magányosan, hanem közösségben, biztonságban tudunk megélni. 

Több civil szereplő is van a színpadon. Mindig vannak jelentkezők? 

Senkinél nem szoktam erőltetni, hogy feljöjjön a színpadra, de valahogy mindig kialakul a bizalom a nézőben, akit színpadra hívok. Még ha fél is valaki, feloldódik, mert érzi, hogy biztonságban van. Senki sem kerülhet kínos helyzetbe, mert játszótársakká válunk, mindenkire vigyázok és a jelenet vége mindig úgy alakul, hogy az illető hatalmas sikert élhet át, ovációval ünneplik a többiek. Az ország különböző pontjain játszom ezt az előadást, és az emberek mindenhol megérzik, hogy jó részesévé válni ennek a történetnek.  

Tudjuk, hogy nem áll távol tőled az improvizáció. Lehet mondani, hogy ez az előadás mindenhol kicsit más? Más szereplők, más nézők, más energiák? 

Azért írtuk az előadás plakátjára, hogy nyomokban improvizációt tartalmaz, mert természetesen van egy kötött szöveg, amit minden alkalommal elmesélek, de az elbeszélést többször megszakítom a nézőkkel való interakcióval, és igen, itt mindig van improvizáció, hiszen minden estén más partnert választok egy-egy jelenethez, ettől mindig picit más lesz a szituáció hangulata is. Az improvizáció felszabadító műfaj, semmiképp sem hagynám ki!

A majdnem tökéletes boldogság receptje könyvben is megjelent. Mi volt először, a darab vagy a könyv? 

Először a színdarab született meg és csak utána keresett meg az Athenaeum Kiadó azzal, hogy könyvet készítenének belőle, ami számomra hatalmas megtiszteltetés. Nem gondoltam volna, hogy ez a történet ilyen utat jár be, és hogy egy ilyen jelentős kiadó is fontosnak tartja, hogy könyv szülessen belőle.

Miben más a könyv és az előadás? 

Az első pillanattól egyértelmű volt számomra, hogy bár a könyv tartalmazni fogja magát a színdarabot, a téma – a társfüggés, a kapcsolatfüggés és a függő gondolkodás – szakmai megszólalást is igényel. Rendi Marit kértem fel, aki az egyik legavatottabb szakértője ennek a területnek, hogy beszélgessünk a darab témájáról. Így született meg a könyvben olvasható beszélgetés, amely a darabot kiegészíti. 

A szakértővel adtok kapaszkodókat azokhoz a problémákhoz, amelyek a darabban is előjönnek? 

A történet egy függő személyiség kialakulását mutatja be. Akik látták a darabot, gyakran mondják, hogy még vinnének magukkal mondatokat, gondolatokat, mert hazafelé újabb és újabb felismerések jutnak eszükbe. A könyv lehetőséget ad arra, hogy ezekhez visszatérjenek, újra olvassák, és mélyebben is elidőzzenek bennük. Emellett Rendi Mari szakmai nézőpontból bontja ki a felmerülő kérdéseket, és tovább árnyalja, kiegészíti a darabban megjelenő témákat. Egy könyv persze nem végzi el helyettünk a belső munkát, de erős ébresztő lehet, segíthet ráismerni saját elakadásainkra, segíthet felismerni, hogy mi történik velünk.

 Szerinted van különbség a függés és a függőség között? 

Sokáig azt gondoltam, hogy függő az, aki túlzásba viszi az alkohol, vagy a tudatmódosító szerek használatát. De ezek valójában eszközök: arra szolgálnak, hogy valaki oldja a belső feszültségét. Az én „szerem” nem az alkohol vagy a drog volt, hanem az emberi kapcsolatok, például a saját fiam. Bár ő máshogy reagált az én működésemre, mint Bársony Kriszta fia a darabban, de mindenképp erős élmény volt szembesülni azzal, hogy az állandó aggódásom mennyire fojtogatóvá vált számára. Egyébként gyakorlatilag nincs olyan, amire ne lehetne ráfüggeni: az evésre, a munkára, a vásárlásra, a telefonpörgetésre. Sokszor hallom: „mennyit dolgozik, milyen tisztességes ember!” Számomra a függő gondolkodás ott kezdődik, ahol nem merek határt húzni, nem merek nemet mondani. Amikor nem választok, hanem kényszeresen cselekszem – és ha ez nem sikerül, feszültség és hiányérzet jelenik meg.

Ez az első darab, amit írtál?

Igen. Soha nem szerettem írni, de ez a történet ahogy megszületett bennem, egyre erősebben formálódott, és életemben először öröm volt leírni. És azután színdarab lett belőle. Aztán pedig könyv, Karácsony Ágnes szerkesztői munkájának is köszönhetően. 

Úgy tudom, hogy erősen kötődsz a Dunakanyarhoz. Mit jelent neked Szentendre? 

Sok szállal kötődöm a Dunakanyarhoz: Dömösön éltem tizenhét évig, Visegrádon jártam általános iskolába. A középiskola választásánál Szentendre és Esztergom közül végül ez utóbbi mellett döntöttem, de Szentendre különösen közel áll a szívemhez. Gyakran kitekerek biciklivel a Duna-partra, csak hogy egy kicsit kiszakadjak a hétköznapokból. Egy finom ebéd, a csendes utcák, a kis házak, a nyugodt hangulat – és máris egy másik világban érzem magam. Olyan, mintha egy rövid nyaralásra mennék.

 

Interjú: Gergály Judith 

Fotók: Gálos Mihály Samu