Ugrás a tartalomhoz

Mióta segítünk, nem nézzük folyton a háborús híreket

– Pázsáluszta –  mondja a kisfiú, amikor megköszönöm, hogy beengedett a kapun. A Vissza a vadonba területén vagyunk, mostantól itt tartják minden vasárnap délután az ukrán családok találkozóját. A gyerekek a kismotorokon gurulnak, kutyákat simogatnak, hintáznak, a felnőttek beszélgetnek a közösségi tereken.

Magas szőke nő terelget egy másik kisfiút,  és amikor szóba elegyedünk, elárulja, hogy Damirnak hívják, öt éves, és a neve első szótagja azt jelenti, hogy igen, a második meg azt, hogy béke. Angolul kérdezi, értem-e, hogy a fia neve a béke igenlését jelenti, és zöld szeme körül picit megremegnek az apró ráncok. Júlia és Damir hosszú utazás után érkezett meg Magyarországra, Borbély Balázs, a Vadon vezetője adott nekik ideiglenes szállást.

Ülünk a lócákon, süt ránk a márciusi nap, teát kortyolgatunk, angol, ukrán és magyar szavak keverednek és egy apokaliptikus világ képe kezd el kirajzolódni.

Júlia arca ifjú és tiszta, üzleti analitikus a szakmája, és most a menekülés idején is dolgozik online, de a fizetése vagy megérkezik, vagy nem. Ebből segíti, ha tudja, a szüleit, akik ott maradtak Ukrajnában, egész pontosan az azóta lebombázott Harkovban.

Aznap, amikor elhatározta, hogy nekiindul az orosz határ mellől az 1700 kilométeres útnak, felrobbant mellettük egy benzinkút. Az ablakból nézett ki épp, és az üvegszilánkok beterítették a lakást. A szirénák, akár egy második világháborús filmben, megszólaltak. Annyira félt akkor, olyan sokkhatás alá került, hogy nem emlékezett arra sem, mit mondott az előző pillanatban.

“Vonattal akartunk utazni – meséli –  de akkora tömeg volt az állomáson, hogy nem tudtunk feljutni egyik szerelvényre sem. Benzin már nem volt, ezért elmentem egy közeli városkába, ahol még tudtam kannákba tankolni.  A többsávos autópályán óriási volt a dugó, mindenki menekült, az emberek agresszívek lettek és rendkívül idegesek. Akinek kifogyott az autójából a benzin, az otthagyta az út szélén és gyalog indult tovább. Órákig vezettem, megállás nélkül. Egy kisvárosban, barátok barátainál aludtunk, és másnap mentünk tovább evés nélkül. ”

Testvérháború

“Nem hittem soha, hogy ez megtörténhet,­ néhány hete még a város hatalmas parkjaiban sétálgattunk, – emlékezik – mert Harkovban gyönyörű parkok vannak, és mesés a folyópart, az emberek kiözönlenek oda tavasszal. Éltem Oroszországban is, sőt vannak orosz rokonaim, őket a testvéreimnek tekintem. Hívtak minket magukhoz, amikor megkezdődött a háború, menjünk át, de képtelen voltam megtenni – rezdül meg a hangja, és keresi a helyes szót, hogy miért érezte ezt lehetetlennek, de nem tudja angolul. A telefon fordító programját hívja segítségül, mutatja a szót, azt, hogy „áruló”, annak érezte volna magát. Nem tudtam volna ezt megtenni Ukrajnával” – mondja és könnyel telik meg a szeme.

Julia és Damir (Fotó: Rist Lilla)

De itt és most éppen minden jól van, Damir rohangál a focipályán, kerget egy labdát, alig érjük utol, hogy készüljön kettőjükről egy közös kép. Az édesanyja átöleli, azt mondja, őt féltette nagyon, ezért kellett eljönniük, de ott maradtak a szülei, és a bábuska. Nekik talán ma is menniük kell, le a pincébe, ha megszólalnak a szirénák.

A Vadonban viszont csend van, a patakparti erdősávból friss, tavaszi illat árad, és Borbély Balázs mutatja, mennyi adomány érkezett, mennyi sütemény van itt, a konyha egészen megtelt. A nők és a gyerekek körbeülik az asztalt, és egymással beszélgetnek. Balázzsal a tornaterembe is bekukucskálunk, most még nincs itt senki, de hamarosan legalább tízen érkeznek meg éjszakára. A Migration Aid-del állnak kapcsolatban, ők küldik a menekülteket hozzájuk. Most épp egy olyan családnak próbálnak szállást találni, akik három kutyával érkeztek. Megy a telefonálgatás, állandó a készenlét.

“Nálunk is lakik egy család, és jó átélni, hogy segíthetek – mondja Balázs. – De még ennél is hatalmasabb élmény látni, ahogy a közösség összefog és egy emberként mozdul meg. A Göllner Mária Regionális Waldorf Gimnázium és a Pilisszentlászlói Kékvölgy Waldorf Iskola szülői közössége teremtette meg a segítségnyújtás alapjait. Ezeket a vasárnapi találkozókat viszont én találtam ki, most rendeztük meg másodjára, de minden vasárnap délután megtartjuk majd, mindaddig, amíg szükség lesz rá. Azért éreztem ennek a szükségét, mert nagyon nehéz lehet a menekült családok helyzete, hiszen hiába van szállás, élelem, ha nincs kivel megbeszélni, mit éltek át, min mentek keresztül, ha a gyerekek nem rohangálhatnak, nem játszhatnak közösségben. Mi itt épp ezt adhatjuk, helyet, és programokat. Mellettünk az erdő, a patak, a természet a legalkalmasabb arra, hogy ezek a gyerekek újra nyugalmat találjanak, hogy csökkenhessen az átélt a szorongásuk.”

Szétszakított családok

Mert a félelem még mindenkiben benne él, ott a remegő hangokban, a száj körüli vibrálásokban, a gyerekekben, akik összerezzennek egy erősebb zajra.

Veronika két kislányával menekült el Dnyipropetrovszkból, egy végtelen napon át utaztak vonattal és busszal, és most egy pomázi család szentendrei lakásában élnek. Veronika 32 éves és kozmetikai termékek készítésével foglalkozik – békeidőben. Azt mondja, senki nem akart eljönni Ukrajnából, de aztán elkezdődtek a bombázások, nem maradhattak. Jana, a nagyobbik lány szomorú, sajnálja a barátnőit, akiket otthon kellett hagynia. De Mása, a kicsi csak gurul a játékmotorokon és mosolyog rám, mintha minden rendben lenne.

Veronika, Jana és Mása (Fotó: Rist Lilla)

Pedig nincs minden rendben, az apukájuk otthon maradt, ahogy a nagymamák, ők is mennek az óvóhelyre, ha megérkeznek a bombázók. “Amint megjön a repülőjegy, Görögországba utazunk – meséli Veronika – az édesanyámhoz. Ő küldi a jegyre a pénzt, mert nekünk most már nincs semmink, jóformán csak az, ami rajtunk van. Nem lesz könnyű találkozás, mert az édesanyámat négy éves korom óta nem láttam. De nincs más választásunk. “Eljöttek otthonról egy szál hátizsákkal, nincs semmijük” – mondja Judit is, aki ideiglenesen elszállásolta őket. Azt mondja, nem nagyon gondolkodtak a párjával, hogy segítsenek-e, ott állt üresen a szentendrei lakásuk, beregisztráltak, és azóta Veronikáék már nem az első család, akin segítettek. Épp tegnap tettek fel a vonatra egy anyát a gyerekével, mentek tovább Bécsbe a békés élet reményében, anélkül hogy tudnák, hol és hogyan alszanak másnap. “Azt nem mértem fel előre, hogy ha megérkeznek hozzánk, akkor nem elég a lakás, étel és ruha is kell, de szerencsére a családsegítő szolgálat megold minden ilyen jellegű problémát, lisztet adnak, konzerveket, élemet, ruhát, mindent, amire szükség lehet. Nekünk is könnyebb, ha segíthetünk, már nem nézzük folyton a híreket, talán mert azt éljük át, nem vagyunk teljesen tehetetlenek. ”

Rist Lilla

Ha itt helyben szeretne segíteni!

Támogathatja a találkozókat szervező VISSZA A VADONBA GY. ÉS SZ. SE-t, a 10103874-80093900-01005007 számlaszámon, azzal, hogy amennyiben a Vissza a vadonba nem tudja az ukrán menekültekre költeni az adományt, akkor hátrányos helyzetű gyerekek táboroztatására fogják fordítani.

Szentendre városa is fogad támogatást. A Szentendréért Közalapítvány számlaszáma: 11742087-20073857 IBAN szám: HU50 1174 2087 2007 3857 0000 0000. A közlemény rovatban kérik feltüntetni: Felajánlás az ukrajnai menekültek megsegítésére.

A Szentendrén és környékén élők nem pénzbeli adományait a Dunakanyari Család-és Gyermekjóléti Intézmény (Szentendre, Szentlászlói út 89.) és a Szentendrei Kulturális Központ, Dunaparti Művelődési Ház, Barlang (Szentendre, Duna korzó 18.) fogadja. Az adományokat munkanapokon 8 és 16 óra között adhatják le.

 

 

További cikkeink a témában