Középkori falvai közül az a négy vészelte át a török hódoltságot, amelyek ma is megtalálhatók: az eredetileg református magyar népességű Kisoroszi, Tótfalu, Pócsmegyer és Szigetmonostor (Surány Pócsmegyer mellett, Horány Szigetmonostor mellett a 20. században kialakult üdülőtelep).
Kisoroszi
Az északi szigetcsúcson fekvő falu elnevezése a történelmi időkben betöltött szerepére utal. Pápai Páriz Ferenc 18. századi szótára még őrzi az orosz szó egy másik jelentését, az ajtónállót. Az itt élők tartoztak ugyanis a visegrádi várnak ajtónállókat adni – Györffy György történész szerint. De tartja magát az a nézet is, ami Kisoroszi nevét a sziget korai birtokosaiból, a Rosd nemzetségből vezeti le.
A természeti szépségekben, vadregényes környezetben bővelkedő Kisoroszit már a múlt század első felében felfedezték a vízi és a nomád élet szerelmesei. Közöttük is élen járt Baktay Ervin orientalista, India-kutató, Körösi Csoma Sándor ázsiai tartózkodási helyeinek kutatója. Az 1920-as években barátaival itt alapították meg az első magyarországi indián törzset, így nem mindennapi hobbynak emléket állító Baktay-emlékhely Kisoroszi egyik múltidéző nevezetessége lett.
Szeberényi Lehel író, aki lehet mondani krónikása volt a Duna-jobbparti vidéknek, fél évszázaddal ezelőtt, 1977-ben Éden a Dunán című könyvével a Kisorosziban, „Európa legszebb táborhelyén” eltöltött nyári sátorozásaiknak állít emléket, miközben érzékletesen bemutatja magát a falut is. „Kisoroszi: egyetlen főutca, némileg még a falu hangulatával, no meg derékszögben rá egy inkább-tér utca, széles hepehupás libaparadicsom. A többi csupa romantikus zegzug, az egykori hajós-halász falu hamisítatlan levegője. Ahogy a vizek elől a szűk kis magaslatra torlódott. Házacskák, fél-házacskák hegyén-hátán szorongva, meredeken a víz felett. Görbe kis közök, vízmosások inkább, macskaköves sikátorok. Mindez falatnyi, tenyérnyi. S alattuk ma is (alig látni másutt már ilyet) tucatnyi öreg ladik leng a Duna fövenyes szélvizén.”
A történeti időkben a négy szigeti falu közül egyedül Kisoroszi nem foglalkozott szőlőműveléssel. Pócsmegyer és Szigetmonostor szőlői a Duna túlpartján lévő Leányfalu-pusztán voltak, Tótfalu szőlői az ugyancsak ezen az oldalon található Tahi- és Váradpusztán. Mindkét hely szőlőhegyei a budai borvidékkel azonos minőségű borkultúrával gazdagították ezen szigeti falvak megélhetését a 19. század végi országos filoxéra vészig, oly annyira, hogy saját a szükségletükön felüli borukkal megérte felhajózni még Komáromba, Győrbe is.
Tahi és Tótfalu
A sziget legszélesebb részén fekvő Tótfalut és a hozzá tartozó pusztát, a Duna jobb partjának erdők borította dombjain elterülő Tahit már a 13-14. századi oklevelek is megemlítik. Tahitótfalu névvel csak 1900 óta nevezzük az egyesített anyatelepülést és hajdani pusztáját.
Tahi napsütötte lankáit évszázadokon keresztül nagy kiterjedésű szőlőültetvények borították. Az egykor virágzó szőlő- és borkultúrát a 15. századi részeket is tartalmazó hatalmas, téglából épített dézsmapince és az egykori pincesor megmaradt részei tanúsítják. 1857-ben az első magyarországi gazdasági kiállításon a Tahiból származó borok is díjat nyertek. Aztán jött az országos méretűvé terebélyesedett szőlővész, a filoxéra, ami a Dunakanyarban 1880 tavaszán éppen itt ütötte fel a fejét. A rövid pár év alatt kipusztult szőlő után ekkor kezdtek el a helyiek földieper termesztésével foglalkozni. A kezdeti időkben a Budapestre szállító kora nyári kofahajók egyik fő rakománya a tahitótfalui eper lett.
Pollack Mihály, a magyar klasszicista építészet élenjáró alakja az 1810-es években Tahiban a pincesoron megvett egy régi présházat, majd miután saját tervei szerint átalakította, évtizedeken keresztül sokat és szívesen időzött benne. 1855-ben bekövetkezett halála után a helyi katolikus temetőben temették el. Síremléke, amit egy másik híres építész, Ybl Miklós tervezett, több mint másfél évszázada őrzi Tahi nevezetes lakójának emlékét, akárcsak a tiszteletére létesített emlékszoba.
Pócsmegyer és Leányfalu
A pócsmegyeriek a szántóföldi növénytermesztés, állattartás és szőlőművelés mellett vízi szállítással és hajóvontatással is foglalkoztak, így bizonyára dolgoztak a szentendrei kereskedők megbízására is. Szászy István, a pócsmegyeri református lelkész fia 1908-ban megjelent könyvének, a Pest megyei anekdótáknak szereplői az egykor volt megyeriek és szigetbéliek, amint azt az utolsó pócsmegyeri kofahajó és a Daru János esetét elbeszélő történet is megörökítette: „Azelőtt a szigetbeli falukból rendes hajó, úgynevezett kofa-hajó járt a fővárosba s az bonyolította le a gyümölcs- és egyéb áruforgalmat, hetenként egyszer, vagy a szükségeshez képest többször közlekedvén. Lefelé a víz vitte. Fölfelé vagy ló, vagy – az utóbbi időkben – gőzhajó vontatta. Az utolsó ilyen hajó Pócsmegyeren Daru János tulajdona volt. Mikor elkészült, ékes piros betűkkel írták rá hátul, hogy: ’Darú János pócsmegyeri hajója’. A felirat ilyetén megfogalmazása sok galibát okozott szegény Daru Jánosnak. Ha ez a pócsmegyeri, akkor lennie kell tótfalusinak, meg monostorinak is, különben mi értelme a jelzőnek – okoskodtak azok, akiknek ez semmibe se került. Daru János belátta, átfestette. Most meg az lett a baj, hogy Pesten kikötve, hiába keresték a pócsmegyeri hajót, nem találták. És ez így ment tovább, de egyik változat se állta meg a helyét.”
Szeberényi Lehel mintegy hetven évvel később ugyancsak személyes élményeit vetette papírra: „Ez a Pócsmegyer tündéri falucska. A négy szigeti falu legbájosabbika. Úgy tűnik, a Dunától elzártan megállt ott az idő, meg sem érintette rohanó korunk. Hangulatos falucskának látszik a maga ősi állapotában, ahol a régi falusi élet békésen szunyókál, még a tizenhetedik században épült kemencékkel a házak falában.” Író elődje, Móricz Zsigmond első ízben 1936-ban egy „ezeréves” csónakon vitette át magát Leányfaluról a kis szigeti faluba. S érthető, hogy országjáró, riportra éhes szemének még inkább feltűnt, ami negyven évvel később kollégájának is. Érdemes itt megjegyezni, hogy Leányfalu első üdülőtulajdonosai a 20. század elején színészek és operaénekesek voltak. Móricz Zsigmondot pl. Rózsahegyi Kálmán, a neves színész csalta ide.
Szigetmonostor
Kisoroszihoz és Pócsmegyerhez hasonlóan Szigetmonostor is nevében hordozza történelmi múltjának egy meghatározó emlékét, a 13. században épült, később több szerzetesrend által is birtokolt monostorát. Az így keletkezett falunév pedig hét évszázaddal később a Ferenczy Múzeumban őrzött egyik ikonikus műalkotás címeként is dacolhat már az idő múlásával az alábbi történet szerint:
Az 1930-as évek közepén két fiatal festő, Korniss Dezső és Vajda Lajos nagy ívű művészeti programot tűzött ki maga elé, aminek szerves része volt az ún. motívum-gyűjtés. Ennek során történt meg az alábbi eset Korniss Dezsővel. Csónakkal átment a szigetre és besétált Szigetmonostorra. A kis falunak a rá gyakorolt hatását „Hű, Ázsia, Ázsia!” felkiáltással fogalmazta meg – későbbi visszaemlékezése szerint. Csodálatos csend, nyugalom és egyszerű formák fogadták. „Mindjárt a falu elején megdöbbentett egy kis ház fehérre meszelt frontja. A vakító-fehér felületen a pici ablakot fekete vagy megfeketedett vas, ill. bádoglap borította, amit napvédőként használtak, s az empire motívumokkal volt kilyuggatva. Az ablak fölött, a sima fehér falon egy csodálatos kagylóforma agyag-stukkóból. Ezeket maguk a parasztok, vagy paraszt-iparosok csinálhatták.” Nagy felfedezését elújságolta Vajdának, s ettől kezdve együtt és módszeresen dolgoztak. Kiválasztottak egy utcát, leültek egy ház elé és megbeszélték, hogy ki milyen szempontból fogja feldolgozni az előttük levő motívumot, pl. egyikük a ház szerkezetét, másikuk inkább a rajta levő részleteket. Ebből a motívum gyűjtő munkából született meg 1935-ben Vajda Lajos Szigetmonostori ablak című festménye. Így vált a Szentendrei-sziget déli részén fekvő Szigetmonostor a 20. századi magyar és ezen belül a szentendrei festészet két kiemelkedő festőjének megihletőjévé.
Török Katalin
