Faluhelyen, kisvárosokban, így Szentendrén is a kocsma a közösségi élet fontos helyszíne volt, ahol az információk kicserélődtek, ahol bálokat, mulatságokat rendeztek, nem ritkán még színielőadásokat is, itt gyűltek össze hétvégeken táncolni a fiatalok, Izbégen például a falu első emberét, még a bírót is a kocsmában választották meg. Fontos hely volt tehát a kocsma, nem véletlen, hogy működését már a régmúlt időkben is – vagy akkor sokkal inkább – helyi rendleletek szabályozták. 1899-ben Szentendrén olyan rendelet volt érvényben, ami kimondta, hogy: „Kocsmák, sörházak és pálinkamérések templomoktól, iskoláktól, korházaktól és középületektől…melyekre ezen üzletek közelsége zavarólag hatna, 100 méter távolságon belül nem nyithatók. Egyházi ünnepélyek és körmenetek közelében és idejében az italmérési üzletekben tilos a vallási érzületet botránkoztató zaj.” A kocsmák és sörházak nyáron reggel 5-től éjjel 11-ig, télen reggel 6-10-ig tarthattak nyitva. A zenélést délután 4 órától este 11-ig engedélyezte a város vezetése. A pálinkamérés idejét is korlátozták kora reggeli órákra, amikor az emberek munkába indultak ki a határba a földekre, a szőlőkbe. A nem kívánatos jelenségek, borhamísítás, verekedés, bicskázás ellen igyekezett a hatóság szigorúan fellépni, több kevesebb sikerrel persze.1899 augusztusában „néhány mesterlegény és kocsis mulatott Szentendrén egy Duna melletti kocsmában. A két Palka testvéren erőt vett a kötődés és a híres verekedő Paulovics Vitál borát kihörpintették.” Szó szót követett, előkerültek a bicskák, melyeket „ a feltörő nap sugaraiban”, azaz már hajnalban Paulovics és Zveiber Pál „hatalmasan megmártogattak a borukat kiivó Palka testvérek testében.”
Egy korabeli újságcikk egy új főszolgabírói rendeletről számol be, aminek hátterét így foglalja össze: „Vidékünkön, de általában dívó szokás volt, hogy egész kicsiny, fejletlen gyermekek lepték el az egyes kocsmák lócáit, iddogattak vagy kártyáztak az öregekkel. Most ennek a dolognak végre-valahára a nyakára hánytak. Szigorú rendeletben utasítja most a főszolgabírói hivatal az egyes vendéglő és kocsma tulajdonosokat, hogy helyiségeikben 15 évnél fiatalabb leány vagy fiú gyermeket meg nem tűrhetnek.”
A harmincas évekből visszatekintő emlékezet szerint a hat-hétezer lakosú Szentendrén húsz, huszonöt kocsma volt, és mindegyik megélt. Igaz, nemcsak ebből. A legtöbbjük gazdálkodott, volt valamennyi földje, állata, vagy valamilyen mesterség mellett tartotta fenn a kocsmát is. A legpraktikusabb párosításnak számított, amikor a kocsmáros egyben hentes is volt, így az éhes-szomjas betérőnek, miután a bolt egyik helyiségében frissen sült hurkával, kolbásszal, csevabcsicsával jóllakott, nem kellett messzire mennie, csak a szomszéd helyiségbe, hogy szomját máris olthassa. A Duna-parton, a hajóállomásnál állt a későbbi Zöldfa helyén a Beheim-féle nagyvendéglő, sok családi ünnep helyszíne. Alacsony épület lévén, áradáskor gyakran a Duna az ablakon is bement a házba, de „a bor nem lett tőle vizes”.
„A Szamárhegy lábánál, pincéivel messze bekúszva a hegy alá szolgálta vendégeit az Ősbudavár, az öreg Crinagorác János bácsi felügyelete mellett. A régi művészteleppel szemben a sarkon volt a Csendeske, a Szerb utcában pedig az Ősbudavár, ahová nyáron a művésztelepről gyakran szívesen eljárogattunk” – olvashatjuk Onódi Béla festőművész visszaemlékezései között.
A Duna-parton a hetipiac és a járási vásárok eladó és vásárló közönsége, ha megéhezett, jó üzletet kötött, vagy egy rég nem látott cimborával beszélgetni vágyott, választhatott, hogy melyik kocsmát tüntesse ki fogyasztásával. Betérhettek a Csernus kocsmába, a mai Görög kancsó elődjébe, vagy Taller Nándi, Kalafut János ugyancsak Duna-parti vendéglőjébe, ahol ízes falatokkal és jó szentendrei borral várták a vendégeket.
A városban elszórva még sok eredeti hangulatú kocsma-vendéglőt lehetett találni, mint pl. a Szamárhegyen a Kisanyik-kocsmát, a telepalapító festők egyik kedvenc törzshelyét, vagy a Daru piacon a Kovalszky-féle vendéglőt, aminek emlékét Hamvas Béla felesége, Kemény Katalin ízes visszaemlékezésében így örökített meg: „…visszatérve a még a koalíció előtti szentendrei nyarakra…alkonyattájt a Művésztelep és a töpörödött házak kapui megnyíltak, s a festők kis elemózsiás csomagjaikkal igyekeztek fel a Dézsma utcán Erzsi néni falusias Daru piaci kocsmájába. A derűs együttlétet az elég karcos bor inkább segítette, semmint zavarta. Az elvi különbségeket a tréfálkozás, gyakran éneklés elmosta. Együtt iddogáltak idősebb konzervatív festők, Ilosvai Varga, Diener Dénes és mások, a Gödöllőről odaszármazott Remseyék és a fiatalabbak, a ritkán megszólaló Korniss szép és kritikus feleségével, Smolka Ágnessel, Gedő Ilka a Bíró családdal, az Ámos utáni gyászát és festői virágkorát akkor élő Anna Margit…”
Alsó-Izbégi úton kifelé haladva először Schindler Matyi bácsi jó bort tartó ivójával találkozott az arra járó. A szentendreiek előtt nevezetes volt e hely , mert minden évben itt tartották húshagyó kedden este a batyubált, és innen széledtek szét a városba a „maszkák”. A Deim-féle nyári vendéglő a Bükkös-patak partján állt árnyas diófák alatt, „a kert végében dolgozgató kis patakmalom csöndes kotyogása” mellett. Folytatva az utat Izbég felé ért el az ember a Gielitzer nyári vendéglőbe. Valóságos fogalom volt a maga idejében ez a komfort nélküli, csak hideg kosztot, sört és bort tartó vadregényes hely. Az evezősök nagyon kedvelték. „Minden evezős tudta Pesten, ki az a Gielitzer és hol van.”
A főtéri Schenk-vendéglőt 1896-ban vette meg Husvik Vazul, ő nyitott itt – kezdetben három – szobával szállodát, a Koronát. A kávéházat és vendéglőt is működtető „Húzsvig” lett a város legnagyobb vendégfogadó helye, ami a Husvikok idején élte fénykorát. „Emma nénit az egész város ismerte. A honoraciorok szerettek idejárni, egyfelől mert a városháza közel volt, másrészt mert Emma néni elkényeztette őket. Ismerte vendégei gusztusát, szeszélyeit, és ezeket tiszteletben tartotta…Itt borozgatott Vászó bácsi (Husvik Vazul) a görögkeletiek közszeretetben álló esperese”. Szombathy Viktor író 1924-ben hajóval érkezett Szentendrére. A hatvan évvel későbbi írásában így emlékszik vissza a főtéri vendéglőre: „A mai Béke étterem helyén – ha jól emlékszem a névre, akkor Korona Szálló volt – piros terítékes kis vendéglő állott, ajtaja előtt vászontetővel födött terasz, a teraszon pedig néhány pihenő, söröző öreg polgár. Kiflit nyomogattak a sörbe, mint a vénasszonyok a kávéba és ezt a sörös kiflit uzsonnázták. A langyos sörbe merítgetett kiflik és a sörhabos bajszok látványa kissé hátborzongató volt, de nem tudtam a szemem levenni róluk.”.
Az utcáról nyíló nagytermében biliárdasztal, esténként cigányzenekar gondoskodott a vendégek szórakozásáról.
A „Huzsvik” a város első számú helye volt abban is, hogy helyet adott a báloknak, szüreti mulatságoknak, sok és jelentős társadalmi eseménynek, egyesületi összejövetelnek. Onódi Béla is törzsvendég volt itt a téli hónapokban, mert sakk szenvedélyének Szentendrén csak itt hódolhatott. Úgyhogy a „Húzsvig” nem is igen sorolható a helyi kocsmák közé, legfeljebb mint „díszvendéget” kiemelve közülük.
Török Katalin, társadalomtörténeti kutató, helytörténész, művészeti író. 1970 óta él Szentendrén. 1990 és 1992 között a Szentendre és Vidéke felelős szerkesztője, majd 1997-től rendszeres szerzője helytörténeti, közéleti és művészeti témakörökben. 2003-ban Szentendre Város Közművelődési Díjban, 2010-ben Pest megye Közművelődési Díjban, 2016-ban Pro Urbe Szentendre díjban részesült. Az Érdekességek az 1000 éves Szentendre múltjából című rovata 2009-ben jelent meg rendszeresen a Szentendre és Vidékében, melyet weboldalunkon idén újra közlünk. Török Katalin jelen pillanatban is a Szentendre és Vidéke munkatársa.
Címlapkép: A Beheim vendéglő a Duna-parton
Megjelent a Szentendre és Vidéke, 2009. július 10-i számában.
