Krasznahorkai László és Deim Pál egy művésztársaságban ismerkedett meg. Ezután gyakran összefutottak a városban, és mivel Krasznahorkai egy időben a Bükkös-patak partján fekvő Virág utcában, a festő szülőházának szomszédságában élt, ott is rendszerint találkoztak. Az író jól ismerte Deim Pál filozófiai kérdéseket feszegető művészetét, aki akkor elismert, rendszerellenes művésznek számított, és a helyi művészeti élet központi figurája volt. Bár alapvetően a hagyományos művészeti műfajok érdekelték, Deim támogatta a Vajda Lajos Stúdió fiatal, autodidakta művészeit, akik happeningekkel, performenszekkel, koncertekkel színesítették az addig többnyire festészetéről ismert kisváros művészeti életét. A csoport egyes tagjaival Krasznahorkai többször együttműködött felolvasóesteken, könyvbemutatókon (Bukta Imre, feLugossy László, Szirtes János), és a Tarr Béla által megfilmesített Werkmeister harmóniák híres kozmosz-jelenetében is feltűnt néhány képzőművész (Lois Viktor, feLugossy László).
Egy alkalommal, amikor 1984-ben összetalálkoztak, Krasznahorkai megkérte Deim Pált, hogy az egyik művét felhasználhassa első könyvének borítójaként. Deim Pál meghívta a fiatal írót műtermébe, hogy válasszon egy alkotást, és Krasznahorkai az I.N.R.I. (1983) című tusrajzot kérte el. Deim Pál ekkor még nem ismerte a regény szövegét – amely csupán egy régi stílusú írógépen legépelt változatban létezett – és tartott attól, hogy a Magvető cenzúráján nem megy át a kép. A szerkesztő, Balassa-Zsámboki Mária azonban támogatta a borítótervet. Meglepő módon a Magvető 1985-ben kiadta a Sátántangót – igaz, bizonyos korlátozásokkal, a legkisebb, ötezres példányszámban – és a borítóval sem volt probléma.
Krasznahorkai elvitte a könyv egyik példányát Deim Pálnak köszönetképp, és ettől kezdve gyakran ellátogatott hozzá műtermébe az Új Művésztelepen, illetve szívesen látta születésnapi összejövetelein: Csobánkán, Pilisszentlászlón. Az ötven-hatvan fős összejöveteleken írók, képzőművészek, zenészek és mások vettek részt (többek között Bukta Imre, Deim Pál, Esterházy Péter, Kertész Imre, Konrád György, feLugossy László, Mészöly Miklós, Polcz Alaine, Szörényi László, Vígh Mihály), ám a rendszerváltás után keletkező politikai törésvonalak mentén egyre inkább polarizálódott a társaság és sokan leforgácsolódtak. Mindemellett Krasznahorkai 1987-ben Nyugat-Berlinben töltött egy évet, majd 1989 után gyakran változtatta lakóhelyét, így találkozásaik megritkultak.
Az 1989-ben megjelent Az ellenállás melankóliája című regény borítójára a Lehajló bábu (1986) című festményt választotta az író, az 1992-ben publikált Az urgai fogoly címlapján pedig a Golgota (1989) című aranyozott fa plasztika képe szerepel. Bár a könyvek világához nem kifejezetten állnak közel a művek, a két alkotó közötti viszony és annak tágabb, kultúrtörténeti dimenziója szempontjából jelentőséget nyernek. Krasznahorkai így fogalmazott ezzel kapcsolatban: „Nem annyira a könyvekhez állt közel, hanem hozzám, és ilyen módon a könyvekhez is. Szerettem a Palit, és a puritanizmust, ami a művészetében megvalósult. Tiszteltem az erkölcsi alapállását, nagy festőnek és jó embernek tartottam, és ez számított.” A kettejük közötti szellemi kapcsolaton túl mindez azt is érzékelteti, milyen fontos szerepet töltött be a sokszínű szentendrei művészeti közeg az író életében.
A Ferenczy Múzeumi Centrum Minduntalan – Krasznahorkai László prózavilága című kiállítása (2025. június 15. – 2026. január 4.) az író jellegzetes motívumai, témái, illetve Tarr Bélával és másokkal való együttműködései mellett a szentendrei művészeti szcénához fűződő kapcsolatába is betekintést enged.
Deim Réka
