A szülőotthon működésének egyik utolsó évében, Szentendrén születtem. A szüleim is szentendreiek, Izbégen nőttem fel, és a házunkat, amelyben ma a családommal élek, még a szüleim építették. Édesapám ebben az üzemben, ami akkor a Pest Megyei Fémipari Vállalathoz tartozott, mint szerszámkészítő dolgozott, anyukám pedig negyven évig volt asszisztens a szakorvosi rendelőintézetben.

Gyerekként Izbég volt a birodalmam. Az első emlékek is idekötnek – a patak, a Kisbán-ház, focipálya…

Eddigi életemből csupán nyolc év az, amit nem Szentendrén töltöttem. Egyetemre Győrbe jártam, közben szakmai csereprogrammal Indiában is eltöltöttem nyolc hónapot, majd Győrben kezdtem el dolgozni. Később egy barátommal alapítottunk egy reklámügynökséget. Amikor egyre többet kellett a partnerek miatt Budapestre járni, visszaköltöztem Szentendrére. Fészket építettem, felújítottam a szüleim házát, majd megérkeztek a fiókák is…

Kilenc év után úgy éreztem, elég volt a produkciós ügynökségből. Addigra rengeteg reklámterméket gyártottunk le – műanyagból, fából, papírból, de amikor lejártak a kampányok, ezeket kidobták, vagy jobb esetben beolvasztották és újrahasznosították. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor kiszámoltam, mennyi időt töltök naponta autóban, hogy bejussak Budapestre. Eldöntöttem, csak heti egyszer megyek be, és az így felszabadult napi két órát arra fordítom, hogy más projektötletek után nézek.

A sógorom 2012. február 28-án egy pákozdi műhelyben mutatta meg nekem ezt a szuperfinom, színezhető betont, mint anyagot. Márciusban céget alapítottunk szobrászati faldekorációs színezett finombeton lapok kézi gyártására, júniusban pedig már Londonban állítottunk ki. Abban biztosak voltunk, hogy a termék annyira drága, hogy Magyarországon nem érdemes nagyobb energiát fektetni az eladásába, a fókuszt a külföldi kereskedelmi vásárlókra helyeztük, ám itt sem a kivitelezőket, hanem az építészeket, belsőépítészeket kerestük meg. Az események nagyon hamar felpörögtek.

Számtalanszor ültünk fel a reggeli 6-os londoni gépre a 30 kilós gurulós bőröndünkkel, ami tele volt mintákkal és katalógusokkal, este 10-kor pedig jöttünk vissza. Sokféle kapcsolat született, és a dolgok beindultak. A csúcspont az volt, amikor 40-45 ember dolgozott itt, ebben a Szentlászlói úti üzemben. Magunk közt csirkekeltetőnek hívtuk, de ami kiment, az mind prémium, kézműves darab volt, és olyan helyeket díszít mind a mai napig, mint például a Las Vegas-i Ceasars Palace éjszakai bárjának a tetőterasza.

Aztán 2017 elején kihúzták a lábam alól a talajt. A cégtársakkal elváltak az útjaink, akik a cég összes tulajdonát furfangos módon átjátszották maguknak. Egyik pillanatról a másikra szűnt meg az e-mailem, a telefonom, és persze a kezdeti sokk után egyszerűbbnek tűnt, hogy nem jön napi 60 üzenet és nem nyomja a vállam 40 másik ember gondja, de nekem megint nem volt semmim, és kezdhettem mindent elölről.

A telepen maradhattam még egy évig, ezalatt számot vetettem, mi az a tudás és tapasztalat, amit eddig megszereztem, és mit tudok mindazzal itt, helyben kezdeni. Rengeteg olyan termékkezdemény került ki a kezünk alól az évek alatt, amiket tovább lehetett gondolni, és engem mindig is izgatott, hogy ha valami van, abból hogyan lehet hozzáadott értékkel még többet kihozni. Ilyenek egyébként a betonékszerek is, amiket a párom Kincses Zsanett készít. Ez egy viszonylag olcsó és könnyen formázható anyag, ezért végtelen és megunhatatlan.

Összeraktam egy gyártási folyamatot, receptestől, árastól, mindenestől, és három hónappal később, 2017 májusában megállapodtam egy indiai partnerrel, hogy Gudzsarátban – teljesen véletlenül abban az államban, ahol az egyetem alatt 2001- ben is jártam – alapítunk egy üzemet.

Mindeközben itthon is megtaláltak a munkák, Budapesten és Szentendrén is keresték a termékeinket, így lehet velük találkozni például a Szerb Egyházi Múzeum falán, vagy a Kucsera utcai társasházban.

Nemrég a telephelyet megvette a Belvárosi Építő Kft., tőlük bérlem a csarnokokat. Idővel megismertük egymást, az ő műemlék- felújítási profiljukba gyönyörűen belepasszol a LocArt-ban felhalmozott betontechnológiai tudás, így hát egyszer csak tőlük is érkeztek a projektek és megrendelések. Vagyis végeredményben minden történt magától. Ha valaki azt mondta volna, hogy ma a Magyar Királyi Pénzügyminisztérium épületéhez fogok mészkőöntvényeket gyártani, nem biztos, hogy elhiszem neki, sőt, talán még ódzkodok is. Annak viszont örülök, hogy amit 2017-ben elhatároztunk, miszerint a már megszerzett tudást lokálisan hasznosítjuk, eddig meg tudtuk valósítani.

Rengeteg helyen jártam a világban, és persze van köztük egy-két olyan, ahol el tudnék tölteni pár évet, de az otthonom Szentendre marad. Nincs rá okom, hogy ne itt éljek, a bázis mindig itt lesz – például apukám „műhelyében”, ahol még sűrűn beállok a gyártásba. Ráadásul a város természeti adottságai – a Pilis, a Duna – olyan energiákat mozgatnak, amelyek végül az alkotásban öltenek testet. Azt gondolom, hogy ennek gyümölcse a LocArt is, ahol kézzel készült, egyedi termékek születnek nap mint nap. Ugyanakkor egy másik értelemben az otthon szerintem egy állapotot is jelent, ami nem függ a külső körülményektől.

Ebből a szempontból ott vagyok otthon, ahol olyan emberek vesznek körül, akikkel jól érzem magam, ahol szeretet van. Ha viszont így nézzük, az embernek akár az egész bolygó is lehet az otthona.

(x)

Címlapfotó: Deim Balázs
A cikk megjelent a Szentendre és Vidéke 2022. június 8-i lapszámában.