Deim Pál nemcsak festőként ismert és számontartott személyiség szűkebb pátriájában, hanem olyan városvédőként is, aki igyekszik ébren tartani a hely szellemét, aki a legapróbb részletektől a nagy várospolitikai kérdésekig bezárólag szókimondó bírálataival folyton folyvást megpiszkálja a lokálpatriotizmus parazsát, ha kell, mások helyett is, hogy meg ne szűnjön égni.

Több, mint egy fél évszázadra nyúlik vissza városvédő tevékenységének kezdete. Az ötvenes évek közepén járunk, amikor Horler Miklós anyagot gyűjt készülő Szentendre könyvéhez. Városi sétáin Deim Pál a kísérője. A kapcsolat mindkét fél számára gyümölcsöző, kölcsönösen sokat tanulnak egymástól: Horler hasznosítja Deim helyismeretét, a fiatal Deim pedig sokat tanult Horlertől.

Ez így nem egészen pontos, mert ő jobban ismerte Szentendrét, mint én. Jártuk a várost, megmutatta a finomságokat, az apróságokat, mindazt, ami érték. Akkor nem volt védett a város, most meg már mindegy, hogy védett, vagy sem, rombolják szét. (Az érzékenyebb városatyák el is mehetnek, ha nem bírják ezt a dumát).
Biztos vannak, akik még emlékeznek Sziráki Ferire. Politikai tiszt volt itt a laktanyában, ahol én mint civil rajzoló dolgoztam, oktató táblákat rajzoltam. Onnan ismertük egymást. ’56-ban nem viselkedett „túl rendesen” és kirúgták. Azt mondták, nem küldik börtönbe, hanem Szentendrére teszik polgármesternek, ezért cserébe meg kellett figyelnie bizonyos embereket. Besúgónak kellett lennie. Később be is vallotta, annak is, akiről jelentett. Nehéz helyzet volt. Amikor Szentendrén is megalakult a Műemléki Albizottság, meghívott engem is, és biztatott, hogy szólaljak fel. Abban az időben minden vasárnap délelőtt volt egy összejövetel, amin részt vett a polgármester, a főépítész, pénzügyesek stb., a lakosság pedig kérdezhetett, amit akart. Egyszer felszólaltam, de utána azt mondták: jó, hogy felszólaltál, de nem ezt kellett volna mondani. Így kezdődött. Aztán egyre jobban belelendültem, egyesek szerint szemtelen lettem. De hát gondoltam, ezt a várost meg kellene menteni.
Amit én Szentendréről tudok, azt mind építészektől tanultam. De vissza már nem tudom adni, mert a mostaniak azt mondják, hogy a hülye festő, mit dumál bele az építészetbe.

1978-ban a főtéri házak színesre festését Balogh László festőművésszel közösen tervezhették meg. A helyi legendárium úgy őrzi ezt a történetet, hogy akkoriban nem lévén számítógépes színkeverés, Deim Pál és Balogh László Szentendre főterén vödrökben keverték a festéket, és próbálták ki a falon. Ezt a lehetőséget sikernek könyveli el?

Az is csak fél siker volt, mert meg lehet ugyan tervezni a színeket papíron, de igazából felfestve lehet látni, hogy mit kéne még korrigálni. Korrigálásra már nem került sor, és folytatása sem lett a dolognak.
Az ablakok, az is egy óriási történet. Azt írta az egyik építész, hogy nem kell ismételni, átvenni a meglévő ablakokat, elég, ha csak az üveg négyzetméterét veszik figyelembe. Magát az ablakot bárhova lehet tenni, osztás nélkül is. Baromság! Műemléki területen osztás nélküli ablak! Ez olyan, mintha kinyomnám valakinek a szemét és utána azt mondanám: de jóképű lettél! A nagy öregek után már szörnyű utánpótlás volt a műemlékeseknél.

A hetvenes évek a város arculatának átalakulása szempontjából megrázó évtized volt, akkor épült a 11-es út, a nagyposta, a múzeum új szárnya, a megyei művelődési központ és könyvtár, a legtöbb lakótelep, akkor épült át a régi művésztelep, hogy csak a legjelentősebbeket említsem. 

Vagy a patakmeder kibetonozása. Nagy cirkusz lett belőle, tiltakoztunk ellene. Egészen Izbégig meg akarták csinálni. Annyit sikerült elérni, hogy Balogh Laciéktól már nem csinálták meg. Akkor még volt a patakban legalább tízféle hal, békák, siklók, szóval egy természetes élőhely és kiváló játszóhely volt. Ezt hívják ma interaktív játszótérnek.
Ha már a pataknál tartunk, nagyon ellenzem, hogy a város saját pénzén ennyi virágot ültet, évente elköltenek rá vagy húsz milliót, többször lecserélik a méregdrága palántákat. Régen csak a polgármesteri hivatal ablakaiba vette a város a virágot. A lakosságot rá kell venni, hogy a házak ablakaiba, a kapuk elé, az üzletek, éttermek elé tegyenek ki leandert, muskátlit.

Régen a közterületekre nem ültettek virágot?

Nem. De ezek a mostaniak nem is illenek oda. Muskátli, leander és petúnia. Ezek illenek ide. Egyszer véletlenül petúniát ültettek a korzón a sétányra. Elszórta a magját és a következő évben a kövek közül mindenhol az nőtt ki. Virágzott, csodálatos volt. Kigyomlálták az utolsó szálig.

A Szentendre és Vidékében 1991/92-ben megjelent, Séta a városban című cikksorozatnak, amit a városvédők kiskátéjának nevez Máté György egyik írása, lett valami foganatja?

Igen, lett, dafke mást csinálnak. A mai építészet itt Szentendrén katyvasz építészet. Azért katyvasz, mert az építészek külföldről átveszik, hazahozzák az ottani poénokat. Műemléki poénok is vannak közöttük. Onnan ide lehet hozni, de ami itt volt, azt még véletlenül se szabad újra alkalmazni. Nem értem ezt a gondolkodást.

A Szentendre csak egy van szlogenné vált cikk-cím alatt tulajdonképpen mire akarta felhívni a figyelmet? Mire számított, mi fog történni azután?

Semmire, csak egyszerűen ki kellett mondanom azt, amiben száz százalékig hiszek, azt, hogy nem jól csinálják. Rossz helyzetben is vagyunk, mert közel van Budapest. A bukott pártembereket és hasonlókat berakták itt a hivatalokba, de nem értettek semmihez. Ezért buktak meg Pesten is. De az is rontja a helyzetet, hogy aki Szentendrén konyít valamihez, és érzéke is van, az lapít. A kollégák is, meg kell mondjam, inkább nem szólnak semmit.

Én meg olyan vagyok, hogy ha hatvanhétszer seggbe rúgtak, megaláztak, akkor is beleszólok. Amíg meg nem döglök, ez lesz a sorsom. Csak közben katasztrofális dolgok történnek. Tizenöt éve dolgozunk azon, hogy a Malomból a szentendrei festészet múzeuma legyen.

Hát nem lesz! Pályázatot írtak ki, nemsokára már építik az új megyei múzeumot.

A kettő nem zárja ki egymást.

A város se akarja, hogy a Malomból múzeum legyen. Az nem igaz, amit leírtak egyes vezetők, hogy azt se tudjuk, merre van az arra. Első perctől kezdve tudtuk, mit akarunk csinálni. A pénzt mi szereztük, mi lobbiztuk ki Thorma Nándin keresztül, aki a minisztériumban dolgozott akkor. Amikor meghallotta, mit tervezünk, azt mondta tudna segíteni, adjunk be egy pályázatot. Az akkori polgármester nem akarta aláírni, hogy vállaljuk az önrészt. Mi aláírtuk. Persze tudtuk, hogy nem fogjuk tudni megszerezni, de gondoltuk, majd csak történik valami. Kaptunk 90 milliót, akkor ez elég jó pénz volt. A városnak 60 milliót kellett volna két év alatt hozzátenni, de nem szavazták meg három évig. Az infláció miatt vagy 25 milliót vesztettünk. Amikor a minisztérium visszakérte a pénzt, akkor gyorsan megszavazta a testület. Így indult be a Malom felújítása.

Igen ám, de amikor már kész lett, berontottak a helyfoglalók, elsősorban a színház, hogy milyen izgalmas terek vannak itt stb. Próbáltunk tiltakozni, azt mondták, ha ezt nem fogadjuk el, akkor be kell zárni a Malmot. Hülye fejjel azt mondtuk, jó, hát akkor legyen Teátrum. Megígérték, hogy a pénzügyek külön lesznek kezelve. Kiderült, hogy ez nem igaz, amikor érdeklődtünk, azt mondták, mi közünk hozzá. Csellel kellett megtudnunk, hogy milyen a költségvetés. Csupa sumák dolog és nem haladunk előre.

Persze mi is követünk el hibákat, csomó dologhoz nem értünk elég jól, nem vagyunk eléggé rámenősek. Társadalmi munkában ezt nem lehet csinálni. Azt mondtuk fizetett ember foglalkozzon a Malommal, de szeresse, és ne úgy, hogy a művészektől elveszi. Búcsúzóul az igazgató még azt írta, hogy a Teátrumot vigyük ki újra a Fő térre, de a Malom nagyon jó lenne a fiataloknak kísérleti színháznak. Ilyentől felmegy az agyvizem, meg a többinek is.

A Malom a szentendrei művészet múzeumának készül, ennél alkalmasabb épület nincsen, persze javítani kell rajta, de azt se akarják.

Például, ha az eredeti tervek szerint építik meg a hátralévő részt, az udvar szélessége 13 méterre csökken. Hogy néz az ki? A másik oldalon is kilenc méter magas fal emelkedne fel, olyan lenne, mint egy börtön. Most bárki bejön, azt mondja, de gyönyörű ez az udvar ezzel a romos épülettel. A hangulati elemből kell kiindulni és aztán beletenni a kívánt funkciót.

Címlapkép: Deim Pál: Szentendre, 1966 | rézkarc, papír 291x397mm K92.43
Szentendrei művészportrék 17. – Deim Pál Kossuth-díjas festőművész.
A beszélgetést vezette, lejegyezte és szerkesztette Török Katalin. Szentendre, 2006. május
Megjelent a Szentendre és Vidéke, 2006. május 12-i számában