Weszelits András
Tervezőgrafikus, fotográfus-fotóriporter, lokálpatrióta. Iskoláit Szentendrén végezte, érettségi után elektronikai műszerésznek tanult. A Szentendre Néptáncegyüttes alapító tagja, 1994 óta Szentendrén dolgozik.

Ötvennyolc éves vagyok, ötvennyolc éve élek Szentendrén. Édesanyám, Bodonyi Valéria szentendrei lányként a Tiszti Klubban ismerkedett meg édesapámmal, aki hadmérnök hallgatóként ide járt gyakorlatra. Később ezt a várost választották otthonuknak. Az ún. lordok házában laktunk, amit ma már inkább a Dunakorzóra eső részén lévő halfejes kút miatt „halas ház” néven ismernek. A lordok háza nevet az akkor ott lakó nobilitások, mint például Sziráki Ferenc tanácselnök, Pap Lajos bácsi, a betongyár igazgatója, vagy Gyurcsics János, a Pest megyei Kishajózási Vállalat igazgatója nyomán kapta.

Pedig tulajdonképpen egy tanácsi bérházról beszélünk. Itt nőttem fel. Az első és meghatározó gyerekkori emlékem Szentendréről a Duna-part. Az első hal kifogása. De tisztán él az emlékeimben az ebéd utáni sorban állás a Lolánál, vagy a réteses a mai evangélikus templomnál, az iskolák, a templomdomb, vagy később a kereszt melletti pad a Szamárhegyen, ahová az ember már a kedvesével sétált, hogy együtt tudjanak gyönyörködni a táj szépségében. Emblematikus pontok ezek, az én gyerekkorom tükörcserepei – Sütő András regénycíme nyomán…

A belvárosba jártam óvodába, általános iskolába és gimnáziumba is. Nem voltam rossz gyerek, de kimagasló eredményekkel sem büszkélkedhettem, ugyanakkor talán a jó géneknek köszönhetően mindig megvolt a magamhoz való eszem. Érettségi után elektronikai műszerésznek tanultam, és akkor bekerültem Budapestre, de ezzel egy időben alakult meg Szentendrén a néptáncegyüttes is, ahol elkezdtem táncolni Mosóczi István vezetésével.
Az az igazság, hogy a gyerekeimen és a családomon kívül az én életemben három dolog volt, ami igazán sokat jelentett számomra: a színházi világosítás, a néptánc és a tűzoltóság.

A napi programom úgy nézett ki, hogy hajnalban keltem, héttől kettőig iskolában voltam Pesten a Wesselényi utcában, majd átsétáltam az Arany János Gyermekszínházba, ahol este hatig világosítottam, onnan pedig kijöttem Szentendrére néptánc próbára. Így teltek az éveim, és imádtam azt az életet, amit a színháznak köszönhettem. Beleszerettem ebbe a színfalak mögötti zárt világba, és azt hiszem, ez a vonzalom kölcsönös volt, mert beiskoláztak a Színház és Filmművészeti Főiskola színpadtechnika szakára is, de akkor elkövettem életem egyik hatalmas ballépését, amit azóta is bánok, hogy a számítógépet választottam.

Mint egyéni vállalkozó 1996-ban nyitottam meg Szentendrén az első informatikai üzletet, WELECOMP Számítástechnika néven a Rab Ráby étterem mellett a Motesiczky-ház pincéjében. Amikor a CORA áruházban a számítógépeket a krumpli mellett kezdték el árulni, azt gondoltam, itt a világ vége, ezt a szakmát ennél jobban már nem is lehetne degradálni, ezért 2004-ben tevékenységet váltottam. A grafikai dolgok irányába nyargaltam át, amiben segítséget kaptam Asszonyi Zsófitól és Schramkó Pétertől, akik a könyvkötés kezdeti lépéseit mutatták meg. 2004-ben felvételt nyertem a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe, mint tervezőgrafikus.

Közben megtetszett Benkovits Gyuri weboldala, és 2005-ben én is elindítottam egy sajátot, Hírképek címmel. Ez vezetett el a tűzoltósághoz, merthogy kellettek a képek és a hírek, információk, legalább napi három, hogy mindez működni tudjon. Mivel a balesetekről, tűzesetekről csak másnapi hírt tudtam közölni (és a másnapi hír nem hír), 2007-ben megkerestem az akkor már tűzoltóparancsnok Jámbor Ferit a kérdéssel: mit lehetne tenni, hogy a káresetekről elsőként kapjak információt. Azt mondta, kizárt dolog, hogy káresetnél jelen legyek, mert nincs tűzoltó végzettségem. Ezért elvégeztem a 40 órás önkéntes tűzoltó tanfolyamot, aminek eredményeként önkéntes tűzoltó lettem. Ettől kezdve, mint vonulós tűzoltó, gépkocsivezető és sajtószolgálatos teljesítettem szolgálatot, sőt, 2012-től már újságíró-fotóriporter végzettségem is volt. Egy hivatásos bajtársammal együtt adtunk hírt a területünkön történő tűzoltói beavatkozásokról. Letettem a pályaalkalmassági I. vizsgát, a parancsnoki vizsgát is, néhány évig én voltam az egyesület parancsnoka. Az utolsó pár évben kevesebbet vonultam, az oktatással kezdtem el foglalkozni, közel háromszáz hallgató kiképzésében és vizsgára bocsátásában vettem részt. Nagyszerű évek voltak ezek!

Ahogyan a színház, ez is egy zárt világ, ahol a számtalan közös élmény összekovácsolt bennünket. Mindig azt mondtuk, ha együtt vagyunk és rajtunk van a védőruha, baj nem érhet minket. Pedig ért! Az egyik legnagyobb tragédia 2013-ban volt, mikor a Rám-szakadékba zuhant és meghalt egy bajtársunk, aki a bajba jutott kirándulók mentésére érkezett a helyszínre. Négy évvel később, 2017-ben azt éreztem, az idő eljárt felettem, és leszereltem a tűzoltóságtól.

Szentendréről semmi pénzért nem mennék el! Ismerem a várost, és úgy gondolom, akinek ismernie kell engem, az ismer. A családunkat még mindig tisztelet övezi. Amikor tavaly édesanyámnak aláírásokat a gyűjtöttünk a Pro Urbe díjhoz, akárkit hívtam fel, mindenki igent mondott. Pedig ma aztán igazán megosztott a társadalom. A Tükörcserepek is a város iránti beteges vonzalmamról, a megörökítésről, az emlékekről, a féltésről és a dacról szól. Minden, ami a múltamból fontos, ami a gyerekkoromhoz és az ifjúságomhoz és az életemhez kapcsolódik, azt lefényképezem, és pár sort írok is hozzá.

Talán egyszer lesz belőle egy kiállítás. De tárgyakat is gyűjtök. Leszakadt utcanévtáblát, pecséteket, fényképeket, prospektusokat és mindent, ami a várossal kapcsolatos. Szeretnék egy könyvtárszobát, ahol az általam összegyűjtött rengeteg anyag végre egy helyen lenne, és kedvemre rendezhetném, kutathatnám. De időnként elkeseredek, mert mesélek lelkesen a múltról, helyekről, emberekről, történésekről, és azt érzem, ez már csak nekem fontos, és csak engem érdekel.

Megjelent a Szentendre és Vidéke 2022. március 9-i lapszámában.

A Tükörcserepek sorozat már követhető a weboldalunkon!

Fotó: Deim Balázs

További Szentendrei Történetek ITT!