Nógrádkövesden születtem, Balassagyarmaton jártam iskolába, majd a nyolcadik elvégzése után apám lakatosinasnak íratott be. Azon a nyáron már nem volt iskolai szünetem. A Nógrádkövesdi Állami Gazdaság az a hely volt, ahonnan a tanulók csak megszökni akartak. És nem elsősorban a kemény munka miatt, hanem azért, mert a kezdőket minden egyes műhelyben csúnyán egzecíroztatták. Én viszont összeszorítottam a fogam, és kitanultam a mesterséget, mert a palóc vérem nem hagyta, hogy egy nap ne adjam vissza mindazt a rosszat, amit kaptam. 

Két év után tudtam eljönni, a Pestvidéki Kőbánya Vállalatnál lettem lakatos, innen soroztak be katonának, leszerelés után pedig elvégeztem a gépipari technikum érettségit. Ezt követően lettem brigád- majd művezető mintegy ötven emberrel a kezem alatt. 

Bercelre nősültem, nejem Maholányi Pálné, született Vácz Gabriella. 

Az unokaöcsém sokat mesélt nekem Szentendréről, aztán egy nap, amikor nekem is lehetőségem nyílt eljutni ide, szinte hanyatt estem a szépségtől. Azt éreztem, a mennyországban vagyok. 

1969-ben költöztünk Szentendrére. 

Azt hiszem, az én érdeklődési köröm általában mindig is több volt, mint a gyarmatiaknak. Rengeteget olvastam, és talán egy kicsikét távolabb is láttam. Szentendre megadta nekem azt a műveltséget és színvonalat, ami engem borzasztóan vonzott.  

Ahová tudtam, elmentem, legyen az előadás, kulturális esemény vagy állami ünnep. Ami meglepett, hogy mindig ugyanazokat az arcokat láttam. Nem értettem, és ma sem értem, hogy bár a város lakossága egyre csak duzzadt, a helyi közéletben aktívan résztvevők száma soha nem nőtt. 

A legtöbbet a tősgyökeresektől tanultam, Petrovity Sanyi, Benkovits Gyuri és Szentendrey István voltak azok, akik a történeteiken keresztül megismertették velem a várost. Istvánt a vízműveknél ismertem meg, ő vett fel engem a helyettesének. Ez a munkahely volt a legjobb iskola nekem! Olyan fiatal művészgyerekek gyűltek itt össze, mint Aknay János, Benkovits Gyuri, Gavrilovits Sándor, Juhász Endre, Matyófalvi Gábor vagy Zámbó Öcsike. Örömmel vettük fel őket, mert nem csak rendesen dolgoztak, de szerettem is, amit művészként csináltak. Amikor csak tudtam, ott voltam a kiállításaikon is. 

A Vasvári lakótelep megépítését ’72-ben hirdette meg az OTP, az érdeklődők a Városi Tanácson ültek össze, ahol elmondták, lakásszövetkezet alapítása is szükséges lesz. A szövetkezet első feladata az volt, hogy a tervezéstől a kivitelezésig felügyelje a munkálatokat a lakók érdekeit képviselve. A jelenlévők engem választottak meg elnöknek, és egészen 1985-ig láttam el ezt a feladatot, az első években társadalmi munkában, később tiszteletdíj fejében. Miután megépültek a lakások, mi szerveztük a terület rendezését, parkosítását, foci- és korcsolyapálya építését, különböző kulturális és szórakoztató programok létrehozását, de például Matyófalvi Gábor Anya gyermekével című szobrának a felállítását is. 

Sokszor sokaktól megkaptam már, hogy munkamániás vagyok, de ez így nem igaz! Van egy nagy telkünk Kőhegyen, és a minap lenyírtam rajta a füvet. Rettenetesen elfáradtam, de boldog voltam, mert sikerült a végére jutnom annak, amit elterveztem. Vagyis én soha nem a kemény munkát szerettem, hanem az elvégzése felett érzett örömet.

Ami a civil munkákat illeti, azt láttam, sokan gyámoltalanok, nem mernek igazán kezdeményezni. Én azt hiszem, jó emberismerő vagyok, elsőre megérzem, ki, milyen ember, hogyan kell vele beszélni. Aztán amikor egy-egy közösség vezetéséről volt szó – legyen az a lakásszövetkezet vagy a csatornatársulás – szívós is tudtam lenni. Amikor egy-egy kérdést a többség megszavazott, abból már én sem engedtem, újabb vitá(ka)t nem hagytam nyitni, és az sem érdekelt, ha a kisebbségben maradtak emiatt utálkoztak.

Ugyanakkor első számú embernek sosem tartottam magam, mindig a másodvonalban szerettem lenni. Ezért sem szerettem volna soha a képviselőségnél továbbjutni. Nincs nyelvtudásom, se magas iskolám, igazából nem is lennék rá alkalmas.

De végül a képviselőségből is kiábrándultam. 1994-ben pártlistáról kerültem be a testületbe, de hamar rájöttem, hogy ez nem nekem való. Én nem csillogni akartam, hanem alkotni, tenni, de csak a kötözködéseket kaptam pusztán azért, mert mindenki a pártszínek alapján ítélte meg a másikat. Azt éreztem, civilként sokkal többet tudtam és tudok tenni a környezetemért, így nem jelöltettem újra magam, sőt, az MSZP-ből, majd évekkel később a TESZ-ből is kiléptem. 

Ma is azt látom, hogy meg van osztva a város. Pedig jó összefogással, szeretettel, kitartással és kreativitással csodákat lehetne elérni. Hiszek ebben, mert én egy ilyen egyszerű palóc ember vagyok!

MAHOLÁNYI PÁL
Géplakatos, civil aktivista, környezetvédő, Szentendre díszpolgára (2004)

1969–1979 Dunamenti Regionális Vízmű munkatársa

1979-től Városi Tanács Beruházási Részleg vezetője (Barcsay iskola építése, Rákóczi iskola bővítése)

1972–1985 Teátrum Lakásszövetkezet elnöke

1981–1983 ÁFÉSZ ipari osztályának vezetője

1989: adománygyűjtés és szállítás a romániai forradalom idején, később zilahi és kézdivásárhelyi gyerekek üdültetése az Izbégi Parktáborban

1990–2015 az Izbégi Baráti Kör lelke

Érdemeik a teljesség igénye nélkül: Öregek Napközi Otthona, Idősek karácsonya, az izbégi szerb kereszt felújítása (1989), II. világháborús emléktábla elhelyezése az Izbégi Általános Iskola falán (1989), a romániai forradalom emlékére kopjafa állítása Csicserkón (1990)

1994–1998 önkormányzati képviselő, a Környezetvédelmi Albizottság elnöke

1995: Nyitott Szív Alapítvány alapítója

1995-től Szentendre Bükkös patak és Környéke Beruházó Vízi Közmű Társulat elnöke, melynek köszönhetően mintegy 3500 lakást érintő szennyvízcsatorna-hálózat épült meg

1998–2002 az MSZP helyi szervezetének elnöke

2004: a Castrum Egyesület megalapítása

2005: könyvgyűjtés a zilahi magyar lakosság számára, melynek eredményeként jött létre a tizennégyezer kötetet számláló Ady Könyvtár

2005: Zilah díszpolgára

2007: Szentendre Kőhegyi Elektromos Közműtársulás egyik közös képviselője

Az írás a Szentendre és Vidéke október 5-ei számában jelent meg.

Fotó: Deim Balázs