Ugrás a tartalomhoz

TÉMA

Álmos kisvárosból alvó város?

Hogyan lett Szentendre álmos kisvárosból pezsgő kulturális központ, majd sokak számára kívánatos lakóhely? Mennyiben befolyásolta ezt a fővárossal való közlekedési összeköttetés, a lakótelepek megépülése, illetve a turisztika és a kultúra egyre jelentősebb szerepe? Török Katalin helytörténésszel végig járhatjuk a folyamatot.

A két világháború között a várost felkereső festők, írók gyakorta jellemezték Szentendrét festői, különleges atmoszférájú, de alvó kisvárosnak, ahol egyforma kedéllyel követik egymást a hétköznapok, nincsenek váratlan események, az egyházi és a helyi szokásokat követő közös ünnepek is a jól megszokott rend szerint ismétlődnek évről évre. Ebből a hosszú idő alatt organikusan kialakult és állandósult belső ritmusból az 1960-as években kezdődött el egy még alig érzékelhető, de már jelen lévő elmozdulás, majd a nagy „bumm” a hatvanas/hetvenes évek fordulóján következett be, hogy azután a hetvenes/nyolcvanas években kulturális és demográfiai cunamiként kiforgassa, átforgassa, új alapokra helyezze a várost, és nemcsak saját identitása megélése, átértékelése, hanem az országos megítélés vonatkozásában is. A folyamat megértéséhez kicsit korábbra kell visszamenni.

Fókuszban a turizmus

A 19. század végétől a Budapest és Szentendre között közlekedő sétahajó és a vicinális a fővárosiak számára a korábbinál sokkal könnyebben és gyorsabban tette elérhetővé a Dunakanyar településeit. A turizmus igénye és lehetősége gyorsan teret nyert magának a közgondolkodásban. Szentendrén ekkor kezdődött a nyaraló villák építésének divatja is. Az 1880-as évek végén üzembe helyezett helyi érdekű vasút, a HÉV az első évben harmincezer, a második évben már százezer utast hozott ki a fővárosból. Ettől kezdve, és mindmáig, a városfejlesztés egyik központi témája, terve, célja, hívó szava a turizmus lett. Képviselőtestületi jegyzőkönyvek, korabeli újságcikkek napirendjéről többet le sem került a téma.

Utazási lehetőségek

A századfordulón hozzávetőleg négy és félezer lakosú Szentendrére kiránduló fővárosiakat a hajóállomásról és a HÉV-állomásról a távolabbi célpontokra, a környező településekre, de még Visegrádra is lófogatú bérkocsi vitte tovább. Társas bérkocsi már korábban is közlekedett a főváros és Szentendre között.

A két világháború között, aki autóval érkezett Szentendrére, számíthatott rá, hogy még a kíváncsiskodók kereszttüzébe kerül. A nagy számú biciklis és a szentendrei Duna-parton kikötő evezősök népes tábora viszont már szinte hozzátartozott a városképhez.

Az első betelepülési hullám

A második világháború után évekig a súlyos belső gondok és a változó idők nagy kihívásai között hányódott a város, nehezen találta meg egyensúlyi helyzetét az ötvenes-hatvanas években. Bajomi Lázár Endre A város vagy városka című 1964-es riportjában így fogalmazott: „Még nem tudják pontosan, hogy az itt lakók kedvére építsék Szentendrét, vagy a kirándulóknak” – azaz mi kapjon prioritást: a lakosság sok tekintetben mostoha életkörülményeinek javítása, avagy az olyan fejlesztések, amelyek a turizmuson keresztül a város hosszú távú fejlődését hivatottak előmozdítani.

Dezsőfi Ferenc a Török-közben, 1930-ban | dr.Török Katalin archívuma

A hatvanas évek végére – elsősorban az OTP lakásépítési akciói miatt – megindult a város irányába egy egyre erősödő betelepülési hullám. „Az idegenek özönlenek a városba. Vidéken eladják házaikat, itt befizetik OTP lakásra és kapnak, ugyanakkor a helybeli törzslakosság tovább nyomorog és lehetetlen körülmények között él.” A nagy számban betelepülő és a régi szentendrei lakosság közötti társadalmi, szociális és demográfiai feszültség itt csak elkezdődik, kulminálni a hetvenes években és a nyolcvanas évek első felében fog.

Szentendre, mint kulturális gócpont

Az 1960-as évek végén a város lakossága hozzávetőleg tizenháromezer fő körül mozgott. Az évtized nagy horderejű és hatásában hosszú távú eseményekkel zárult. A Szentendrei Teátrum, mint állandó nyári színház megtartotta első évadját, és évtizedeken keresztül, mind a mai napig, országos érdeklődés fókuszába helyezte Szentendrét. Átadták az Új Művésztelepet, amit az ország egyik legszebb művésztelepének tartottak. A városban élő néhány fiatal művész, a későbbi vajdások, nyilvános szabadtéri tárlatokat rendeztek a Templomdombon, fittyet hányva a hivatalos kultúr- és pártpolitika elvárásaira, játékszabályaira. Elbontották, majd újonnan felépítették a Régi Művésztelepet, így Szentendre lett ország egyetlen kisvárosa, ahol két államilag épített művésztelepen folyhatott az alkotómunka.

A párt- és kultúrpolitika legfelsőbb szintjein megfogalmazott akarat szerint egy országos (Szabadtéri Néprajzi Múzeum/Skanzen) és két megyei intézményt (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Pest Megyei Művelődési ház és Könyvtár) Szentendrén helyeztek el. Ez azt eredményezte, hogy úgy tekintettek Szentendrére, mint az ország egyik szellemi gócpontjára és ennek megfelelően a felsőbb szervek biztosították a szükséges anyagi hátteret is.

A város népszerűsége és ismertsége az egekbe szökött, ami a fent vázoltak mellett abból is következett, hogy az egyre nagyobb teret hódító televízió szinte állandó vendég lett a városban. Teátrumi előadások, kiállításmegnyitók, múzeumátadások már elképzelhetetlenek voltak egy egy TV stáb jelenléte nélkül. Így aztán Szentendre egyre gyakoribb szereplője lett a híradóknak és a kulturális műsoroknak, számos film forgatási helyszínéül is az óváros zegzugos környezetét választották. Mindezekkel felfokozott érdeklődést, vágyat gerjesztve a Pest közeli festői városka iránt.

Sikerek és kudarcok

A nyilvánossághoz széleskörben eljutó új és vonzó Szentendre kép mögött a háttérben súlyos szociális terhekkel küzdött a város az évről évre felmutatható gyarapodások ellenére. A hetvenes évek elején egy tanácsülési bejegyzés szerint a város egyetlen általános iskolájában sem folyt testnevelés, nem volt sehol tornaterem, öltöző, az udvarok kicsik. A városi lakás- és közműépítések anyaghiány, munkaerőhiány, vagy forráshiány miatt késtek, lassabban haladtak. Eredménynek tudható be, hogy elkezdődött a város első lakótelepe, a kilencven lakásos Rózsakerti lakótelep építése. 1974-ben átadták a hatezer négyzetméter alapterületű bevásárló központot a HÉV-végállomásnál, húszszobás motel nyílt a kempingben, megnyílt a Liget utcában az új szakorvosi rendelőintézet, s az év végén beköltözhettek a Felszabadulás Lakótelep, a mai Püspökmajor Lakótelep első lakói. Nem sokkal ezután pedig elkezdődött a 11-es út építéséhez a telkek kisajátítása.

Szentendre divatba jött, egyre többen érezték úgy az ország akár távolabbi pontjain is, hogy de jó lenne ott lakni. Ez a jelenség realizálódik a hetvenes évek második felétől gyakorlatilag mind a mai napig. Csak hogy a hetvenes-nyolcvanas években az egymás után létesülő kisebb nagyobb lakótelepek ki tudták elégíteni a város iránti ilyetén vágyakozást, addig az ezredforduló után már a „megtelt” tábla jelképes kihelyezése lett időszerű. Az egykori álmos, de élhető kisváros csapdába került.

 

Török Katalin

Az írás a Szentendre és Vidéke 2023. október 11-ei lapszámában jelent meg.

Fotó: dr. Török Katalin archívuma | Épül a Füzesparki lakótelep 1977-ben

További cikkeink a témában

Kiemelt kép a Meglepetés az ásatáson című bejegyzéshez

Meglepetés az ásatáson

Meglepetésre háromszáznál is több régészeti korú objektumot tártak fel és dokumentáltak a Ferenczy Múzeum Centrum régészei.