2021. 03. 03.

szerda

SZENTENDRE időjárás

„A világ nem egy biztonságos hely” - Interjú Frankó Imre ezredessel

2021. február 22., 12:05

A Magyar Honvédség Altiszti Akadémiájának vezetését múlt év nyarán vette át Frankó Imre ezredes. A nyolcvanas évek végén itt tanult, majd kiképzésért felelős parancsnokhelyettesként 2017-ben tért vissza a városba. Pályájáról, a katonák békebeli feladatairól és a lőtér átalakításával kapcsolatos tervekről beszélgettünk.

Egy Borsod megyei kisfaluból nőtt fel, majd a nyolcvanas évek első felében Egerben katonai kollégista. Az iskolaválasztás egyúttal a hivatás választása is volt?

Igen, ez korán eldőlt, kiskoromtól kezdve katona szerettem volna lenni. Édesapámat ötéves koromban elvesztettem, így lényegében az anyai nagyszüleimnél nevelkedtem. Nagyapám volt a férfi minta, egy asztalosmester, aki részt vett a második világháborúban, megvoltak a maga katonaélményei. Mindig azt mondta: legyen egy rendes szakmád és e mellett még katonáskodhatsz is. Hát, más szakmát nem tanultam, de a katonasághoz szükséges ismereteket igyekeztem minél alaposabban elsajátítani.

Tanulmányait Szentendrén folytatta, gépesített lövész szakon. Hogy emlékszik ezekre az évekre, mennyi lehetősége volt megismerni a várost?

Akkor csökkent négyről háromévesre a képzés, ennek megfelelően a tananyag is sűrűbb lett. Ki volt számítva minden percünk, túl sokat nem jártam a városban, holott Szentendre gyönyörű, de ebből katonai főiskolásként nem sokat láttam. A gépesített lövész szakma mellett üzemeltető-üzemmérnöki diplomát is szereztünk. Ez egy parancsnoki szak, így a műszaki tudományok mellett a katonai vezetés is nagy hangsúlyt kapott. Sokat kellett tanulnunk és ha rossz érdemjegyet kapott az ember, nem mehettünk se haza, se a városba. De a katonai közösség előnyeit is megtapasztaltuk: a bajtársiasság jellemezte, jó emberi kapcsolatok máig hatnak.

1990-ben szerezte meg a diplomáját, szeretett volna Szentendrén maradni?

A rendszerváltás előtt és pár évig még utána is a magyar hadsereg nagy alakulatai elsősorban Nyugat-Magyarországon voltak. Borsodiként szerettem volna közelebb kerülni a lakhelyemhez. Szerencsés véletlen volt, hogy pont akkor fejlesztették a mezőtúri laktanyát, a végzősök közül sok tiszt, altiszt került oda, köztük én is. A dunántúli alakulatoknál sokkal jobb volt a műszaki-technikai háttér, mint Kelet-Magyarországon, de ettől függetlenül én azt jelöltem meg.

Mit gondolt, amikor megtudta, hogy visszatérhet a pályája fontos állomására?

Szerencsésen alakult a pályám, mindig időben találtak meg az új feladatok. 2017-ben döntöttek úgy a feletteseim, hogy az altiszti akadémia parancsnok-helyettesi feladataival bíznak meg. Örültem neki, és nagyon nagy tisztességnek éreztem. A mi életünkben, akik egykor itt végeztek, ez egy jelentős helyszín. Itt lettünk katonák, felnőtt férfiak. 

Kiképzésért felelős parancsnok-helyettes volt két évig. Miben különböznek a mai fiatalok azoktól, akikkel ön élt együtt a szentendrei laktanyában 30-35 évvel ezelőtt?

Mindenre van történetem, hadd válaszoljak azzal. Egy tüske volt a talpamban, amikor elkezdtem itt a munkát. Úgy éreztem, most nincs idő a kezelésére, és csak három hét után vették ki, amikor már nem bírtam menni. A mai fiatalok cseppet sem kevesebbek, mint mi voltunk, de mások a motivációs tényezőik. Sokkal gyorsabban döntenek, sokkal több lehetőséggel találkoznak egy adott időpontban. A kibertérben például sokkal jobban tájékozódnak, mint az én korosztályom. Mi hozzá voltunk szokva a fizikai megpróbáltatásokhoz, ők kevésbé. De ez érthető, más a világ. Az én generációm hosszabb távú elkötelezettségekben gondolkodott, a mostani generáció sokkal hamarabb dönt, és indul más irányba. Éppen ezért máshogy kell megközelíteni, mert máshogy lehet megtartani, motiválni őket.

A honvédségre hivatásként szoktunk gondolni, ezek szerint ez is átalakult és viszonylag nagy a fluktuáció a honvédségen belül is?

Ezt jól látja és a honvédségnek ezért koncepciót is kell váltania. Egyre gyakrabban előfordul, hogy az élete egy szakaszát itt tölti egy ember, majd kiválik, az élet más területén próbálkozik és később visszatér. Volt katonáim között is van, nem is egy, aki öt-tíz év után elment például Angliába szerencsét próbálni vagy elment kamionozni, majd visszajött és lehet, hogy pár év múlva újra leszerel. A hivatástudat a mi értékrendünkben élethosszig tartó folyamat, de ennek nem mond ellent az, ha közben mást is csinál az ember, attól még változatlanul kötődhet a katonai hivatáshoz. 

Hogyan tudják megszólítani a mai fiatalokat?

Vannak olyan vonzó jegyei a katonai pályának, amelyek a civil társadalomban még ma is jelentőséggel bírnak. A kiszámítható életpályamodell, a stabilitás, hogy hosszú távon lehet tervezni. Felépíthető a karrier, az önképzésnek és a képzésnek is megvannak a lehetőségei. Fontos a fizetés, de az egyéb juttatások is, és ne felejtsük el, hogy egy 22-23 éves fiatal pillanatok alatt missziókban találhatja magát, és ez jelentős plusz jövedelmet jelent a számára. Biztosított a lakhatása, az étkezése, a munkaruházata. A társadalom nem minden rétegében fontos ez, de sokan vannak, akik számára ez érték. És még valami, amit nagyon fontosnak tartok: nevezhetjük bajtársiasságnak vagy munkaközösségnek, ez az összetartó személet a hadseregben markánsan jelen van, és akinek ez fontos, az a hadseregben ezt intenzívebben átélheti és megkaphatja, mint a civil életben.

Egy Önnel készült interjúban találkoztam a „digitális katona” fogalmával. Mit jelent ez?

A Honvédelmi és Haderőfejlesztési Program célja, hogy a honvédség technikai hátterének és humán állományának fejlesztése lépést tartson a világszínvonallal. Azért kell a jó felszerelés a katonának, hogy a harcképességet minél tovább fenn tudjuk tartani, és minél inkább eredményessé tudjuk tenni a harcmezőn. Ha olyan hátizsákot adunk rá, amelyik elhúzza a vállát, agyonnyomja a hátát, akkor el fogja veszíteni a harcképességét. A „digitális katona” csomagban a bakancstól a hátizsákon át a high-tech híradóeszközig minden benne van. Ezeket az Altiszti Akadémián próbáljuk ki, az itt végzettek már az általuk tesztelt és jól ismert felszereléssel kezdik meg a munkát a csapatoknál.

Hány fős egy évfolyam az akadémián?

Évente hozzávetőleg négyszáz altisztet indít útjára az akadémia. Az „Acélkocka” elnevezésű, egy éves képzés végzőseit hagyományosan júliusban avatják altisztté Budapesten, a Hősök terén.

A katona egy életen át készül arra, amit jó esetben – ha a háborús konfliktusok elkerülik a hazáját –soha nem próbál ki élesben. Mi a hadsereg feladata békeidőben az ön értelmezése szerint?

A kor technikai színvonalára, harceljárásaira nem felkészült hadsereggel nem lehet sikeres háborút, harci cselekményt megvívni. Folyamatosan áldozni kell arra, hogy a hadsereget olyan szinten tartsuk, hogy ha mégis szükség van erre a tevékenységre, akkor megfelelő színvonalon el tudja látni a feladatát. Ebből a háttérmunkából keveset lát a honpolgár, de gondoljuk végig, hány olyan terület van a mindennapokban, ahol a katonára számít a társadalom. Árvizek idején vagy éppen most, a koronavírus-járvány esetén, a határon vagy a kórházakban, mindenhol ott vannak a katonák, ahol feladatot kapnak. 

És ne feledjük: a magyar katonák a világ számos pontján ott vannak a konfliktusövezetekben, hogy eleget tegyenek azoknak a feladatoknak, amelyek Magyarországra hárulnak a nemzetközi katonai szövetségi rendszerben. Az Altiszti Akadémián van egy nemzetközi kiképző osztályunk, amely a robbanószerek elleni védelemmel foglalkozik. Ezek a katonáink Irakban, Afganisztánban, Maliban és más helyeken éles bevetésekben vesznek részt, éles lőszerek mentesítését végzik. Tehát a magyar katonáknak ma is van harcászati tapasztalatuk, ha nem is tömegesen és egy időben szerzik meg azt. Látni kell, hogy a világ nem egy biztonságos hely. A katonáink mindennapjai hál’ istennek nem azzal telnek, hogy háborús konfliktusban vesznek részt, de a helyzet az egyik pillanatról a másikra meg tud változni – a közelünkben is, ahogy ez megtörtént a délszláv háborúban, nem is olyan régen. Hogy mégsem változik meg a helyzet, az bizony a katonák jelenlétének is köszönhető.

A magyar társadalmon belül milyen a katonák elfogadottsága, presztízse? Ez a kérdés kiélezve vetődhet fel most, a járványveszély idején, amikor olyan helyeken is feltűnnek, ahol korábban soha nem láttunk katonát egyenruhában, fegyverrel.

Az utóbbi időszakban egyértelműen javuló viszonyról beszélhetünk. A honvédség nyitottabb a társadalom felé, és a társadalom is egyre elfogadóbb. Pozitív volt a fogadtatása például az új tartalékos rendszernek, ami nagy nyitás volt. Talán furcsa, de ma is sok szülő mondja, hogy bár csak elmenne a gyerek katonának, hogy tanuljon egy kis fegyelmet. A civil társadalom elvárása az, hogy a hadseregben megjelenjen a rend, a fegyelem, hogy a katona képe egy összeszedett emberé legyen. A katona szerves része a társadalomnak.

A mostani járványhelyzet során is számíthat a magyar társadalom a katonákra, hiszen az ország különböző kórházaiban – az egészségügyi dolgozók tehermentesíte érdekében – látnak el nem egészségügyi szakfeladatokat. Ilyenek a különböző anyagmozgással kapcsolatos feladatok, a beléptetés koordinálásában való részvétel vagy a hatályos járványügyi rendszabályok betartatása. Ezeket alapvetően a kórházi dolgozók látják el, viszont a mi részvételünk biztosítja, hogy ők nagyobb hangsúlyt helyezhessenek az egészségügyi szakfeladataikra.

Az említettek mellett mi a szerepe a Magyar Honvédségen és a NATO-n belül az Altiszti Akadémiának?

A képzési palettánk több részből áll, a fő irány az altisztképzésre fókuszál. Ide tartozik az „Acélkocka” egyéves tanfolyamrendszerű képzésünk, valamint (a korábbi OKJ-s rendszer szerinti) kétéves iskolarendszerű képzésünk. Ez utóbbiért a Kinizsi Pál Altiszti Oktatási Osztály felel, ahogy az akadémián folyó nyelvképzésekért is, melynek keretében az angol mellett hamarosan német nyelvet is tanítunk a hallgatóinknak. A Nemzetközi Kiképző Alosztályunk a házi készítésű robbanóanyagok mentesítésével kapcsolatos NATO-akkreditált képzésünkért felel. A nemzeti- és nemzetközi tanfolyamaik mellett, az alosztály kiképzői gyakran járnak külföldre is oktatni. Van egy „Katonai Testnevelés és Közelharc Módszertani Részlegünk”, a képzéseken résztvevők itt kapnak közelharcmódszertani továbbképzést, azaz képesek lesznek saját alakulatuknál közelharc foglalkozásokat oktatni. Végül, de nem utolsó sorban van egy Sportszázadunk, profi sportolók alkotják, a Budapesti Honvéd Sportegyesület tagjai, köztük számos olimpiai-, világ- és Európa-bajnok. Az élsportolás mellett egyéb feladatokat is kapnak, például a járványhelyzettel járó rendkívüli szolgálatokban is részt vesznek.

Milyen arányban vannak az altiszti akadémia hivatásos állománya és polgári dolgozói körében a Szentendrén és vonzáskörzetében élők?

Nagy többségük Szentendre és Budapest környékén él, de a kiképzéseken rendszeresen igénybe veszünk időlegesen idevezényelt állományt is. 

Mennyire jellemző, hogy a hallgatói kör a helyi középiskolákból rekrutálódik?

Az itteni toborzó tevékenység sikeres, rendszeresen járunk a környékbeli iskolákba bemutatkozó előadásokkal, de azért a több száz altisztnek jelentkező jelentősebb része az ország más pontjairól érkezik, jellemzően még mindig Kelet-Magyarországról.

Hogy értékeli a kapcsolatot a város civil lakosságával? Mik ennek az erősségei és a gyenge pontjai?

Hagyományosan jó a kapcsolat. Amiben tudunk, segítünk, a város számíthat a katonákra. A helyőrségi zenekarunk rendszeresen fellép városi rendezvényeken, kiváló nagyköveteik ők a honvédségnek. Nyílt napjaink iránt is nagy az érdeklődés. Az együttélésünknek azonban van árnyoldala: egy markáns pontot tudok említeni, ez a 300 méteres lőtávolságú belső lőtér, több szektorral. Ez még akkor jött létre, amikor a kerítés túloldalán a város széle és a szovjet laktanya volt. Azóta megváltozott a környezet, és e miatt napi szintű a feszültség. Megértem, hogy kellemetlenül érint egy bevásárlókocsit toló embert, ha a közelből lövéseket hall. Hozzátéve, hogy a zajhatást ellenőrző mindenféle mérés, vizsgálat szerint ez a zajhatás egyáltalán nem magasabb, mint a 11-es főúté, csak másként hat. 

Hogy oldható meg a lőtérrel kapcsolatos konfliktus?

Folyamatosan egyeztetünk erről a környék képviselőjével és a polgármester úrral is. Az optimális megoldás az lenne, ha egy teljes zajvédelmi fal épülne a lőtér köré, ez technikailag megoldható, azonban a megvalósítása hosszabb folyamat lesz. A polgármester úr azt mondta, hogy lehetőségeihez mérten, a város is kész lenne támogatni ezt. Itt működik a Kossuth Lövészklub is, melynek többezres civil tagsága rendszeresen használja a pályát, természetesen ők is partnerek ebben. Mindannyian azon dolgozunk, hogy mielőbb találjunk megnyugtató megoldást. 

Szöveg és kép: Bellai László

Megjelent a Szentendre és Vidéke 2021/1. számában.