Apropó, fesztivál. Nemzetközi szó, amelynek első előfordulása a magyar nyelvben a történeti-etimológiai szótár szerint 1948-ból származik. A szó nemzetközi résztvevőkkel rendezett ünnepi játékot, előadás-sorozatot, ünnepélyes seregszemlét és legtágabb értelmében bármilyen ünnepi alkalmat jelöl, jelent. A kezdeti fesztiválok még átfogó, valóban nagyszabású, többnyire nemzetközi ünnepségek voltak, mint például a filmfesztivál, a művészeti fesztivál, a tavaszi fesztivál. Ma már gyakran egy közepes színvonalú, provinciális rendezvény is fesztiválként kelleti magát meg- és bevételre.
Nyolcvan, száz évvel ezelőtt még más volt a módi. Az emberek igen jól szórakoztatták magukat és egymást sok jó ötlettel, leleménnyel, „házi készletből gazdálkodva”.
Szentendre talán leghíresebb és legnépszerűbb, nagy történelmi múltra visszatekintő forrása, az Ó-víz, szerbül Sztara voda, még a második világháború után is a város egyik nagy népszerűségnek örvendő kiránduló és piknikező helye volt. Fényének elhalványulásában bizonyára szerepet játszott, hogy idővel a Pap-sziget, majd a Postás-strand vették át a helyét. A század első felében azonban vitathatatlanul a nagyszerű vizű forrás és környéke volt a városhoz közeli kedvelt helyek között az első.
A katolikus Legényegylet megalakulása után egy hónappal, 1899 nyarán a „fényesen sikerült nyári mulatságot” rendezett Ó-vízen (Sztara vodán). A várost a Rákóczi induló hangjai mellett elhagyó társaság a napot tánccal, társasjátékokkal, tréfás mutatványokkal, úgy mint zsákba futás, versenyfutás, lepényrágás, fazékverés töltötte el. A mulatság fényét és sikerét emelte az adakozó vendégsereg: Dumtsa Jenő polgármester, Kada Mihály plébános, Stéger Ferenc operaénekes és más helyi nevezetességek jelenléte. Két héttel a Legényegylet vígassága után a görögkeleti szerb dalárda rendezett nyári mulatságot ugyancsak az Ó-víznél. Egy másik alkalommal a helyi újságban közzétett invitáló sorokkal várta Pünkösdkor a lakosságot a Sztara vodához ünnepélyes kirándulásra az egyik vendéglős ilyetén szavakkal: „Kitűnő hideg ételekről és italokról gondoskodva van. Számos látogatásért esd Jogosütz József vendéglős”.
A század első felében nagy divatja volt a városban működő egyletek (a mai egyesületek elődei) többnyire zártkörű és jótékony célú rendezvényeinek. 1899-ben augusztus közepén a szentendrei Kaszinó kivilágos kivirradtig, cipőszakadásig tartó mulatságán Miklós cigány húzta a talpalávalót. Fél tízkor tüzes csárdással kezdődött a tánc, ezt követte a „csodahatású” kóló, majd harminc pár táncolta a „négyest”. A következő év februárjában a Szentendrei Korcsolyázó Egylet hangversennyel egybekötött táncestélyt rendezett hetven-nyolcvan fős A táncestélyek mellett a leggyakoribb és legnépszerűbb szórakozási események a jelmezbálok voltak. Közülük az egyikről részletesen hírt adott az akkori Szentendre és Vidéke1900-ban. A jótékony célú, zártkörű jelmezestély a lap szerint az az évi szentendrei farsang koronája volt. A táncteremet illatos fenyőgallyakkal és élő virágokkal díszítették fel, melyek a lámpák és gyertyák fényében gyönyörűen mutattak, akárcsak a változatos, színpompás jelmezek. Vajon milyen leleménnyel bírtak a régi szentendreiek, ha jelmezbálba kaptak meghívást? Az újság jóvoltából könnyen felidézhetők a több mint száz évvel ezelőtti jelmezek. Íme: Tél, Kukta, Esthajnal, Pipacs, Röntgensugár, Csillagos ég, Rokokó, Barokk, Tengeri tündér, Nap, Cseresznye, Égkirályné, Zsivány, Hópehely, Mák, Hófehérke, Búzavirág, Orosz leány, Kéményseprő, Csángó menyecske stb. „ A vígság kedélyességét nagyban emelte az ügyes rendezés, az egyes táncok közé ékelt kedvességek, így: virágtombola, a varjakká varázsolt hét hercegfi megszabadítása, a férfiak csodás megkopaszosodása stb…A jelmezest megtette a kívánt hatást, Szentendre társaságát húsz év sem hozta annyival közelebb egymáshoz, mint ez az egy est…” Az adakozó kedvet pedig jól mutatja, hogy sokan felülfizették belépőjegyüket.
Az 1930-as évek elején a nyarakat Szentendrén töltő és többnyire fiatal festők maguk és az őket meglátogató barátaik mulatására pár alkalommal szintén rendeztek jelmezbált a művésztelepen. Pénzük másra is csak szűkösen, de erre a célra végképp nem lévén, a „kosztümöket” nagy leleménnyel maguk készítették. Kántor Andor visszaemlékezését idézem:
„Rögtönzött mulatságokat, vidám álarcos bálokat rendeztünk… Egyik, talán legsikerültebb az volt, amikor Bánovszky mint utcanő, Barcsay szárnyakkal és nyíllal mint Ámor, Jeges mint faun, Czeglédy mint óceánröpülő, Bindorfer mint ajaknéger, Szuly Angéla mint gésa, Pándy mint pólisi, Heintzné mint Nofret, én mint Bagdadi tolvaj szerepeltünk. Heintzné, aki valamikor színinövendék volt és Pándy élték ki magukat leginkább a rendezésben és új ötletek kiagyalásában. Ők találták ki, hogy részleteket adnak elő Shakespeare művekből.
A színi előadásokhoz kiválasztott darabok, operák szövegét kollektívan írtuk át humoros formába. Ezek a paródiák, mint pl. a Bánk Bán, Othello, Rómeó és Júlia azért is voltak igen mulatságosak, mert a jelmezeket magunk készítettük el. Pl. a díszruhákon szereplő arany gombokat vadgesztenyéből, a tollforgókat borotvapamacsból. A női szerepeket is férfiak alakították, így pl. Desdemonát Heintz Henrik (kebleket is festettünk neki), Othello szerepét Bindorfer Ferenc szentendrei bognár mester és költő formálta meg halálosan komolyan és lelkiismeretesen.”
Egy másik történet Onódi Béla elbeszélésében: „Egy jelmezbál alkalmával a telepen vendégeskedő Reiser Ottó festőnövendékből vízi hullát csináltunk. A kidülledt szemeit félbevágott és a szemüregbe szorított ping-pong labdából készítettük, az arcát szederjesre festettük ki és felfúvódott hasat is kreáltunk. Miután ezeken a jelmezbálokon a bor is bőségesen folyt, vízi hullánk alaposan becsípett. Becipeltük a szobájába és rádobtuk az ágyra; ahol el is aludt. Reggel Pestről jövet szülei meglátogatták. Szobájába benyitva, anyja ebben az állapotban látta meg az ágyon fekve, és ijedt sikoltozásba kezdett, mert azt hitte tényleg baja történt a fiúnak.”
Egy városi kimutatás, mely a vigalmi adókból származó 1926. évi bevételeket veszi számba, a fizetés köteles rendezvények körébe nyújt betekintést. E szerint a megnevezett évben huszonöt táncmulatság, hat színielőadás, huszonöt sportesemény, kilenc cirkuszi mutatvány ill. előadás és hat vásári mutatvány járult hozzá a helyiek szórakozásához. Az évről évre Szentendrén sátrat állító cirkuszt a helyiek érdeklődése mellett a városban dolgozó festők is kitüntették figyelmükkel, minthogy közülük többen (például Jeges Ernő, Ámos Imre, Kántor Andor, Vörös Géza) megfestették a Cirkusz Szentendrén című művüket.
A régi szentendreiek szórakozási lehetőségeiből – félreértés nehogy essék – csak ízelítőt adhatott írásom, a valóság ennél sokkal árnyaltabb volt. A városba érkező színtársulatok fellépései, vagy a helyi kocsmákban felnőtt szereplőkkel, egymásnak előadott amatőr színielőadások színes, zamatos világa önálló fejezetre érdemes, így róluk egy másik alkalommal fújom le a port.
Török Katalin, társadalomtörténeti kutató, helytörténész, művészeti író. 1970 óta él Szentendrén. 1990 és 1992 között a Szentendre és Vidéke felelős szerkesztője, majd 1997-től rendszeres szerzője helytörténeti, közéleti és művészeti témakörökben. 2003-ban Szentendre Város Közművelődési Díjban, 2010-ben Pest megye Közművelődési Díjban, 2016-ban Pro Urbe Szentendre díjban részesült. Az Érdekességek az 1000 éves Szentendre múltjából című rovata 2009-ben jelent meg rendszeresen a Szentendre és Vidékében, melyet weboldalunkon idén újra közlünk. Török Katalin jelen pillanatban is a Szentendre és Vidéke munkatársa.
Megjelent a Szentendre és Vidéke, 2009.augusztus 14-i számában.
