Hétfő reggel, tűző napsütés. A parkolóban két négylábú pillant ránk, de érdektelennek találnak minket, és puha tappancsaikon távoznak. A menhely vezetője épp egy kutyát kísér a külső kifutóba. Néhány perc múlva már a macskák területén ámuldozunk. 

A külső kifutóval és puha fekhelyekkel ellátott házban épp nincs egy lélek se. Nem lépnek le a macskák, akik szabadon kószálnak itt? – kérdezem. Anikó csak nevet: Innen? Kicsit arrébb egy frissen ellett macska ketrecét nézném, de a nyugalom érdekében letakarták a ketrecet, semmi ne bolygassa meg a kis családot. Az első macskaházat még 2006-ban sikerült kialakítani, a négy részre osztott helyen karantén, gyengélkedő, betegszobák vannak, és persze az egészséges cicáknak is jut bőven hely.

150 kutya, 100 cica

Az Árvácska nevét szinte mindenki ismeri. A tizenhárom aktivista részvételével 1997-ban alapított egyesület 2002-re jutott el odáig, hogy szükség lenne a menhelyre, amely végül a gyepmesteri telep mellett talált helyet. Az építkezés egy Hollandiából visszatelepült nagylelkű adományozónak köszönhetően indult. Az elmúlt évek alatt nagyságrendileg 6000 állat fordult meg itt. Ma pedig már százötven kutya és száz cica számára van hely. 

 

A kölyökrész ott jártunkkor üres volt, de készülnek a hamarosan beinduló nagyüzemre. Egy januárban több halálos áldozatot követelő parvovírusos járvány után most minden felületet fertőtlenítenek, nehogy megint baj legyen. Kissé arrébb egy kutya mosolyog rám. „Őt frissen adtuk örökbe, de visszaszökött hozzánk, majd jön a gazdi.” 

Anikó két éve, Sztakó András halála után vette át a telep vezetését. „Mi nagyon sokat dolgoztunk együtt korábban, és a mai napig nagyon hiányzik a pozitivitása, a lendülete, ami áradt belőle. Most én szervezem a menhely napi életét, megtervezem a felújításokat, pályázatokat írunk, önkénteseket toborzunk, mert munkabért nem tudunk fizetni.”

A menhely oldalsó kennelsora pályázati forrásból hamarosan megújul. „Oda is keresünk önkénteseket, burkolókat, mert nagyon rossz állapotban van. A kölyökház kifutóját is most szeretnénk rendbe rakni” – vázolja a terveket Anikó.

 

Állatbarátság vírus idején 

Jelenleg hetven kutya van bent, plusz néhány üres kennel, amit a nem várt szaporulatoknak tartanak fenn. Mellettük van még ötven-hatvan cica, a bőséges utánpótlás hamarosan érkezik. „Van olyan hét, hogy elvisznek tíz macskát, van olyan hónap, amikor egyet adunk örökbe. A tavalyi évben 214 állatot sikerült gazdához juttatni, ebből egy került vissza, ami igen jó eredmény.” A menhely számára van pozitív hozadéka is a járványnak, idén márciusig ötven állat került gazdához. „Nagy nehézség azonban, hogy az önkéntesek nem jöhetnek ide a vírus miatt, csak azok, akik örökbe szeretnének fogadni, vagy adományozni.” Pedig az önkéntesekre nagy szükség van, az állatok mozgatása napi feladat, a bezártság nekik sem tesz jót.

„Nálunk szabály, hogy négyszer ki kell jönni, mielőtt valaki elviszi a kinézett kutyát, de sokkal többet jönnek, elviszik kirándulni, sétálnak, sokkal több időt adnak maguknak, hogy kitapasztalják, melyik kutya milyen. Nagyon hiányoznak a sétáltatók, de jelenleg nem tehetjük meg, hogy ide engedjük őket.”

Végszóra egy nő érkezik két kislánnyal. Marcipánt jöttek megsétáltatni, és ha itt vannak, szívesen elvisznek másokat is. A lengyel család izgatottan szalad a kennelhez, Marcipán kutya hamarosan révbe ér. 

 

A menhely időseknek is ad örökbe állatot, de igyekeznek tisztázni, hogy ha valami történik, van-e tervük az állattal, illetve minden esetben arra kérik az embereket, hogy hozzák vissza az örökbefogadott jószágot, ha megváltozik az életük. „Szerencsére eddig erre még nem volt példa, bár olyannal már próbálkoztak, hogy a vidéki nagyinak vinnék kutyust. Nemet mondtam. Hát minden voltam, csak szépember nem” – meséli Anikó nevetve. „Volt, aki kijött négyszer a kutyához, aztán hazavitte. Néhány hét múlva hívott egy másik környékbeli menhely, hogy leadta a kutyát. Pedig benne van a szerződésben, hogy nem lehet harmadik félnek tovább adni. Kénytelenek voltunk bevezetni, hogy mindenki olvassa el itt a szerződést, hogy tudja mi van benne.”

A pénz mindig jól jön

Minden menhely sarkalatos pontja, hogy miből tartja fent magát. Nincs ez máshogy az Árvácskával sem, sakkozni kell az adományokkal, az 1%-kal. „Az adó egy százaléka elmegy a bérekre, az orvosi költségek, az autó fenntartása plusz a rezsi mind sokba kerülnek. És ennyi kutya közt mindig akad egy beteg. „Most egy 12 éves, vidékről felkerült utcakutyust kellett műteni két körben, emlődaganat miatt. Szerveztünk egy gyűjtést, 2 nap alatt jött össze a kért összeg. Nagyon örültem, hogy így megmozdultak az emberek, és segítenek.”

 

Mindig van olyan kutya, akinek drágább kezelésre van szüksége, így a menhely vagy megpróbál gyűjteni, vagy kiszorítani a keretből, de sokszor százezrekről van szó. „Télen egy borzasztó körülmények közt tartott családot fogadtunk be, három kölyökkel. Az egyik picinek el volt törve a lába, műteni kellett. Volt olyan kutya, akinek csomót találtunk az oldalán, rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak Első körben úgy volt, hogy csak Németországban lehet csak megműteni, aztán szerencsére sikerült itthon” – mondja Anikó, majd hozzáteszi: „Sosem tudjuk, mire jövünk be másnap.”

Tiki, Taki és a többiek

Vannak kutyák, akikre azonnal lecsapnak, mert kedves, különleges, kicsi. A bull típusokért nem verekszenek, ott jártamkor is többen vártak gazdára. Az előítéletekkel sajnos ők nem tudnak megküzdeni, hiába szeretetbomba a legtöbb. De nem csak ők húzták a nem nyerő kártyát – számomra teljesen érthetetlen okból –, a feketék sem kapósak. Vannak, akik éveket a menhelyen töltenek, mint például Tiki és Taki, a két fekete, szőrös cukiság, akik egymástól elválaszthatatlanok, így ők csak együtt kerülhetnek gazdihoz. „Ha szétszedném őket, az egyik biztos elpusztulna”. Ők már öt-hat éve vannak bent, de a korelnök az a kutya volt, akit hét hónaposan hoztak be, és végül tizennégy évesen találtak neki gazdát. 

 

Miközben beszélgetünk, a kennelek közt sétálunk. Egyes kutyák nyugodtan nézelődnek, mások ugatva figyelmeztetnek a betolakodóra, és van olyan kutya, aki nem fogadja jó szívvel a közeledésünket. Mindegyiknek megvan a maga története. Van, akit a megvett házzal együtt „kaptak” meg az új vevők, akik bár meg akarták tartani az állatot, nem tudták, mert nem jött ki a sajátjukkal. Így is sokat tettek érte, oltva, chipezve került fel az Árvácskába az új élet reményében. 

Anikónak nagy tervei vannak, a felújításokon túl szeretne kiépíteni egy csapatot, hogy kimehessenek, ha valaki rossz tartási körülmények közt élő kutyát lát. De addig is gyakran vesznek részt országos megmozdulásokban, több ebrendészeti telepről fogadtak be állatot, de szaporítóktól elkobzott állatok is érkeztek már ide az évek alatt. Anikó és a kollégái nem unatkoznak, itt minden nap más és más, és sosem lehet tudni, hogy mi lesz egy nyugodtnak induló nap vége. És egyelőre sajnos attól sem kell félni, hogy a menhelyre nem lesz szükség, mert az emberek rájönnek, hogy állatot tartani felelősséggel jár. 

Szöveg: Zimre Zsuzsa – Fotó: Bellai László

Megjelent a Szentendre és Vidéke 2021/6. számában.