Milyen kötődésed van Szentendréhez?
Négyen vagyunk testvérek, itt nőttünk föl, itt mászkáltunk, játszottunk a Duna-parton, a Bükkös-patak partján, a Sztaravodánál. A gyerekkora mindenkinek meghatározó, akármi is annak a terepe, az épül be, az lesz a kedves és természetes közege. Nagyon fiatalon, már tizenkilenc évesen elköltöztem Pilisborosjenőre, de azóta is szorosan kötődöm Szentendréhez, mert a szüleim itt laktak, tehát rendszeresen jöttem hozzájuk, mindig kellett valamit intézni, vásárolni. Közben változott a város és a szentendreiség, az a gyerekkor régen egy kicsit más volt, mint most. Sokkal kisvárosibb hangulata volt Szentendrének.
Hogyan fordultál a művészet felé?
Igazából egy sodródás volt, nem volt tudatos. Szentendrén jártam a Ferences Gimnáziumba, és utána botanikai rajzoló akartam lenni, jártam a növénytárba, a Természettudományi Múzeumba, és közben valahogy úgy alakult, hogy nagyon hamar vállaltunk gyermeket a párommal. Mindenki csodálkozott, hogy miért sietünk ennyire. A férjem is tizenkilenc éves volt, én is. A gyerekek egymás után születtek, és utólag tudom, így kellett legyen, hiszek a gondviselésben, és abban, hogy a dolgok nem véletlen vannak. A férjemről kiderült huszonnégy évesen, hogy nagyon súlyos beteg. Tehát, hogyha nem vágunk bele, akkor nem lenne a három gyerek. Erre nincs más magyarázat, mert nem siettetett semmi más. Ő nagyon fiatalon meghalt, de mégis, itt vannak az utódai, a három gyereke és már az unokái is.
A munkáidat áthatja a nőiség, a női szerepek, a sorskérdések…
Azt gondolom, hogy női szerepben lenni nekem természetes. Nem szeretem, amikor rám húzzák, hogy nőművész, mert szó nincs róla, hogy szándékosan bármilyen női jogokért vagy ilyesmiért dolgoznék. Nem tudom másképp megélni az életet, csak nőként, főleg így, hogy nekem a munka meg a család teljesen összefolyik, nincs műtermem, otthon dolgozom. Nagycsaládot vittünk mindig, sok gyerekkel, az egész egy teljes egység, ami szerintem a női létezéshez nagyon passzol, mert így működünk, hogy hímzünk, főzünk, gyereket nevelünk, közben megcsinálunk egy munkát. Az anyagok, a módszereim is a háztartásból jönnek. Vászonra hímzek, festek és mindenféle anyagot használok, sózom, hipózom, kávéval festem a képeket, tehát minden összefolyik a háztartásban, a munka és az élet.
A textiljeid nem pusztán esztétikai céllal készülnek, tele vannak gondolattal, idézetekkel, üzenetekkel.
Amikor nagyon pici gyerekeim voltak, én egyszerűen nekik varrtam, például függönybe varrtam Weöres Sándor verset, vagy a lányom kiskabátjára mindenféle madarakat. Később nagyon kikívánkozott a gondolat, az üzenet, nem is feltétlen a megmutatkozás hajtott, hanem inkább a feldolgozás. Kellett valami kapaszkodó. Az első munkákra a gyerekek rajzait mozgattam át, aztán a fájdalmat, a traumákat belehímeztem az első képekbe. Egy-egy versrészlet a saját nehézségeimre adott választ, mindenképp egy terápiás vagy naplószerű dolog volt, ami azóta is megvan.
Az öngyógyítástól végül a gyógyításig jutottál a Holdaskönyvtől a pandémiás időszakban készült textileken át a mai munkákig.
Olyan távoli már nekem, hogy nem könnyű Weöres Sándor és Pásztor Béla Holdaskönyvéről beszélni. Verset ritkán írnak közösen, és én úgy éreztem, hogy a képekkel, és amit hozzá hímzek, azonos értékkel hozzászólok a versekhez. Ma már sokkal kevesebb színt használok. A Holdaskönyv bátrabb volt színeiben és formájában is, tehát visszanézve, látszik benne a fiatalos erő. Amikor meghalt a férjem, utána egy új házasságban, mozaikcsaládként öt gyereket neveltünk, és ez rengeteg energiát elvitt. Mellékes volt az életemben, hogy dolgozzak. Amikor megnőttek a gyerekek, és nagyrészt elköltöztek, akkor egy nagy levegővel ott álltam, hogy egyrészt fölszabadultam, másrészt egyáltalán, az élettel kezdeni kell valamit. Szerencsésen jött össze, hogy pont akkor volt lehetőségem egy nagy kiállítást csinálni. Először, 2018-ban, az Óbudai Társaskörben a Színe – visszáját, és aztán annak kapcsán hívtak a Különter(m)ek kiállításra a Műcsarnokba, ahol egy labirintust építettem. Kiszakadt belőlem az előző évek összes nehézsége, problémája a vásznakba hímzett történetben, tehát valóban, az öngyógyításon túl már a gyógyítás is foglalkoztatott. Azóta a felvetett gondolatokból épülnek, a betegségekkel és a gyógyítással sokszorosan foglalkoznak a munkáim.
Súlyos témákhoz nyúlsz, gyakran megrázó részletek bukkannak fel a képeiden, például a textilre varrt csontok, madárkarmok, állattetemek. Miért?
Régóta belevarrok a képekbe mindenféle tárgyakat. A Holdaskönyv már tele volt kis kulcs, pénz, meg mindenféle tárgyacskáknak a felvarrásával. Az állattetemeknek külön jelentése van, az elmúláshoz való viszonyt szimbolizálja. Azt üzeni, hogy az elmúlástól nem kell annyira félni. Azt látom, hogy mindenféle téma megjelenik a kiállítóterekben, de az, hogy én egy mumifikálódott macskát odateszek, azon visszahőkölnek az emberek, és nagyon megdöbbenti őket, mert nem szeretjük látni a halált. Mert az tabu. De ha relikviaszerűen, kis bársonyra teszem, csipkékkel, aranyszálakkal körbevarrom, az már a gondoskodásról szól. Ez is egy nagyon régről jövő dolog egyébként, mert kisgyerekként régész akartam lenni, állati csontokat gyűjtöttem, tele volt vele a szobám, tehát ezzel mindig volt egy természetes kapcsolatom, ahogy a növényekkel is.
Milyen kiállításra készülsz most?
A MűvészetMalomban nyílik A Merkúr pereme kiállítás, egy nagyon konkrét témafelvetéssel, a Merkúr kutatásával. Az űrkutatással csak a saját szempontomból tudok foglalkozni, hiszen tudományos ismeretem nincs, inkább csak egy rácsodálkozás van bennem. Akármennyire is nyílik ki a világegyetem előttünk, és egyre többet látunk, azért az csak oda vezet mindig, hogy ez egy csodálatosan működő rendszer, amin belül nagyon kivételezett helyzetben érzem a Földet és az emberi létezést, az életet. Azt próbálom megfogalmazni, hogy a Földünkért való felelősség és az életért való felelősség egy csoda és nem véletlen, hanem nyilván szándék van vele, és erre kell fókuszálni.
Sz. N.
Fotók: Deim Balázs
A művésszel készült videointerjú megtekinthető a Ferenczy Múzeumi Centrum oldalain:
FaceBook/ferenczymuzeumicentrum
YouTube/FerenczyMuzeumiCentrum
Névjegy
Richter Sára
1969-ben született Szentendrén, édesapja, Csíkszentmihályi Róbert Kossuth-díjas szobrászművész, testvérei: Csíkszentmihályi Berta grafikus, Csíkszentmihályi Réka textiltervező, Csíkszentmihályi Márton fotós
1987 óta Pilisborosjenőn él és dolgozik
1996-tól tagja a Fiatal Iparművészek Stúdiójának
2007-től tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének
2013-tól tagja a Magyar Művészkönyvalkotók Társaságának
Válogatás az egyéni és csoportos kiállításaiból:
2025 Ösvények és átjárók, Pannonhalmi Főapátság kiállítótere
2025 Összhang – a MAOE Iparművészeti Tagozatának kiállítása, Szentendrei Régi Művésztelep
2024 Rendelt idő, Pannonhalmi Bencés Gimnázium Galériája
2023 Talált idő, Íme Kult Tér, Budapest
2023 Szándékos véletlen, Szabadkéz Galéria, Szihalom
2023 Ébredj, Vaszary Képtár, Kaposvár
2022 Akarsz-e meggyógyulni? Hegyvidék Galéria, Budapest
2022 Mintázatok, Hímzés a kortárs képzőművészetben, Deák17 Galéria, Budapest
2021 Evangélium 21, MODEM, Debrecen
2020 Szabadjáték / II. Képzőművészeti Szalon, Műcsarnok, Budapest
2020 Kötelék, MANK Galéria, Szentendre
2019 Ami személyes, Külön ter(m)ek, Műcsarnok, Budapest
2019 Anyag, A Debreceni Művésztelep kiállítása, MODEM
2018 Sorsminta, Gorka Múzeum, Verőce
2018 Színe – visszája, Óbudai Társaskör Galéria, Budapest
2017 Lét-szekvenciák, Vajda Lajos Múzeum, Szentendre
2016 Tűvel, vassal, Aba-Novák Agóra Kulturális Központ, Szolnok
2011 Tűvel írva, Aba-Novák Galéria, Leányfalu
2011 Változások, Mono Galéria, Budapest
2010 Változások-Tél, Parti Galéria, Pécs
2006 Holdaskönyv, Pelikán Galéria, Székesfehérvár
2005 Parti Galéria, Pécs
2003 Olajfa Művészház, Göd
2000 Nyitott Műhely, Budapest
