Ugrás a tartalomhoz

A téma

ÜZENŐ FALAK

Bár a közgondolkodásban az utcai művészet(ek) megítélése még mindig ambivalens, gyakran fontos társadalmi üzeneteket közvetítenek az összefestett falak. Scholtz Kriszti és Juhász Gergő Kaska mesélt hágai „Spray in Unity” elnevezésű projektjükről, amely a „migráció és integráció” témáját járta körül.

Hogy talált rátok ez a téma, illetve maga a projekt?

Kriszti/K: A Szubjektív Érték Alapítványon keresztül keresett meg minket a hágai székhelyű Youth for Mobility nemzetközi civil szervezet. Olyan trénert kerestek, aki művészetekkel dolgozik, így esett ránk a választásuk. A tréning, amit ifjúsági munkásoknak (youth worker) tartottunk, az Erasmus+ program keretei között zajlott, három ország (Hollandia, Csehország és Magyarország) részvételével. Ezek a képzések általában valamilyen, a társadalmunkat érintő, emberi jogokhoz kacsolódó kérdéseket járnak körbe, mint a diverzitás vagy a migráció. Mivel a kiíró szervezet bevándorlókkal is foglalkozik, a téma adta magát. A beszélgetéseket, workshopokat a projekt holland házigazdája vezette, mi a street art-tal kapcsolatos részt tartottuk. Olyan különböző, street art technikákat mutattunk be a résztvevőknek, amelyeknek egy részét egyedül, a többit pedig kisebb-nagyobb csoportokban próbálhatták ki. A gyakorlati munka befejezéseként egy közösen tervezett murált (nagyméretű, általában kültéri falfestmény) készítettünk egy hágai skateparkba.

A street art és az emberi jogok hogyan tudnak kapcsolódni? Mi volt a koncepciótok?

Gergő/G: A street art azért jó választás egy ilyen alkalomra, mert egyszerű technikákkal operál, mint például a wheatpaste (csirizes plakátragasztás), vagy a matrica készítés és a stencil. Ezek olyan technikák, amiket akár egy kisgyerek, vagy olyasvalaki is tud használni, akinek úgymond nincs művészeti előképzettsége. Olcsó, egyszerű, jól működő és igazából nagyon látványos eszközök, amelyhez az alapanyagokat is bárhol be lehet szerezni, nem kell hozzá művészellátó. Ez azért volt fontos, mert mi nem művésztelepet szerveztünk. Nem az volt a cél, hogy művészeket hívjunk meg, hanem olyan embereket kerestünk, akik szívesen átadnák ezt a tudást fiatalabbaknak, menekülteknek, vagy valamilyen elnyomást tapasztaló közösségnek. A vizuális kultúrában a street art az egyik leghatékonyabb módszer arra, hogy egyszerű üzeneteket gyorsan célba juttassunk.

K: Meg arra, hogy sokakat elérjen, hiszen az utcán mindenki láthatja.

G: Igen, mert kikerüli a múzeumba járás elitizmusát. Emiatt van például az, hogy street art művészek sokszor járnak háborús övezetekbe alkotni. Ott ez a legegyszerűbb módszer, ha valamilyen társadalmi párbeszédet szeretnénk előre mozdítani, vagy láthatóvá tenni az ottani eseményekkel kapcsolatban, hiszen azonnal „hat”.

fotó: Spray in Unity

K: A módszer, amit ezen a tréningen használtunk, részben azon alapult, amit egy spanyolországi tréningen tanultunk. Az alapötlet Nicaraguából származik, ahol az 1960/70-es években a mexikói muralizmus mintájára politikai-társadalmi akcióként festettek falakat. A módszer alapkérdése az, hogy hogyan fessünk meg közös tervezés és kivitelezés útján egy falat, ami rólunk mond el valamit. A kész murál egy olyan problémát, erőforrást vagy megoldást vetít ki, ami a közösségnek fontos. A tréning elején kézzel festettünk több méteres papírokra, ami azért is volt fontos, hogy megélhessük, nem kell „tudni” festeni. A munkáknak nem kell semmilyen elvárásnak megfelelniük, nem kell, hogy “szép” legyen, a cél, hogy a résztvevők megéljék az egymás iránti bizalom, a közösségben való alkotás örömét. 

G: Az, hogy nem kell valamiféle elképzelt „szépet” létrehoznunk, alapvető hozzáállás volt a hágai projektnél is. A folyamat során esztétikai kérdésekbe nem szóltunk bele, csupán olyan dolgokban próbáltunk irányt adni, ami ténylegesen mérhető – például jól látható-e, érthető-e, jól kommunikál-e az adott alkotás.

Mennyire hangolódtak össze a résztvevők a tréning során?

K: Három európai ország vett részt ebben a projektben, de a társaság ennél jóval sokszínűbb volt. Minden országból heten érkeztek, nálunk egy pakisztáni résztvevőn kívül mindenki magyar volt, de például a holland csapatból összesen egyvalaki volt holland nemzetiségű, így összesen több mint tíz országból származtak a résztvevők. Azt, hogy két orosz és egy ukrán résztvevőnk is lesz, már az előkészítő szakaszban tudtuk, mint ahogy azt is sejtettük, hogy ez a helyzet egyiküknek sem lesz könnyű, de igyekeztünk megtartó és elfogadó teret biztosítani. Sajnos a helyzetből adódóan a közöttük lévő feszültség akkor, áprilisban még nem volt feloldható. 

G: Olyan szempontból talán történt előrelépés, hogy egy feladat során bárki megoszthatta a történetét, amit az anyaországából hozott. A beszélgetés kis csoportokban, World Café jelleggel zajlott, és így nagyon mély, személyes történetek is a felszínre kerülhettek. Egy szaúd-arábiai transznemű fiú, egy pakisztáni lány, egy tigréi fiú és az ukrán lány osztotta meg velünk, hogy, miért és hogyan kerültek, menekültek el otthonról, milyen a kapcsolatuk az anyaországgal, az otthonmaradtakkal, a családjukkal.

K: A tigréi srác például tanulni érkezett Tigréből Hollandiába, és a covid-járvány alatt, után vissza akart menni, de addigra körbezárták a tartományt, amely azóta is háborús övezet. A különböző nemzetközi szervezetek tehetetlenek. Ő úgy látja, sokat beszélünk például Ukrajnáról, de arról nagyon kevesen tudnak, hogy Tigrében mi zajlik. Lassan másfél éve nem tud a családjáról semmit, mert elvágták az összes telekommunikációs csatornát, és nem lehet bejutni, még a humanitárius szervezeteknek sem. Ez a srác az utolsó nap jutott el arra pontra, hogy meg tudta osztani a többiekkel a történetét. Ez olyan erős hatással volt a csoportra, hogy elkezdtünk közösen gondolkodni arról, mit tehetnénk érte.  Azért is meséltem ezt el, mert kiderült számunkra, hogy a legtöbb, amit tehetünk, hogy ennek hangot adunk, és minél több emberhez eljuttatjuk, hogy mi történik ott.

G: Fontosnak tartjuk, hogy ezek a személyes történetek megismerhetőek legyenek szélesebb körben is, ezért tervbe vettük, hogy egy fanzine jellegű kiadványt készítünk belőlük. Ezeknek a művészkiadványoknak vannak itthon gyűjtői, van olvasótábora, de szeretnénk olyan kivitelben megcsinálni a füzeteket, hogy eljussanak szélesebb közönséghez, sőt, jó lenne, ha több nyelven is meg tudna jelenni.

fotó: Spray in Unity

Hogyan zajlott a közös alkotás, és milyen lett az együtt töltött idő eredménye?

K: Az első nap csapatépítéssel telt, majd az azt követő néhány napban zajlottak a migrációs tematikájú workshopok és egy street art előadás. Ezután a résztvevők egyéni street art technikákat alkalmazva saját karaktert rajzoltak, ezeket cserélgették, átalakították egymásét, majd stencileket készítettek belőlük. Egy workshop keretében matricákat (sticker art) rajzoltak, azután egy hágai street art túra alkalmával ki is helyezhették őket a városban.
Ezután kezdtünk el azzal foglalkozni, hogy mi az ő személyes és csoportos üzenetük. 

Az üzeneteket nagyméretű papírokra festett szimbólumokkal jelenítették meg, amelyekből aztán egy pop up kiállítást hoztunk létre a közösségi terekben, ahol együtt dolgoztunk.

A street art egyébként mennyire van most a legalitás-illegalitás határán?

G: A válasz attól függ, hogy milyen jellegű street artra gondolunk és az melyik országban vagy városban található. Amennyiben a klasszikus graffitit is street art-nak tartjuk, akkor elmondható, hogy valószínű soha nem lesz társadalmilag százszázalékosan elfogadott. Említettük Nicaraguát, illetve Mexikót, ahonnan a mai muralizmus indult. Ott az a tény, hogy a műfajjal, vagy inkább mozgalommal társadalmi kérdéseket feszegetnek, sokkal elfogadottabb, sőt természetes. Tehát a street art-nak, vagy ahogy Latin-Amerikában arte callejero-nak erős földrajzi, geopolitikai gyökerei vannak, amelyek a műfaj társadalmi elfogadottságára is hatnak. Európán belül, például a kortárs lengyel muralizmus világszínvonalú, de itthon is egyre több legális murál készül.

Szentendrén lenne létjogosultsága egy ilyen murálnak?

G: Folyamatban van egy projektünk szentendrei közösségi tervezésű murálról, ami a tervek szerint 2023 nyarán valósulhatna meg. A természetesen legális kültéri falfestmény turista látványosságként, szelfi pontként is működne, de elsősorban az itt lakók személyes üzeneteit jelenítené meg a városról. Az a terv, hogy egy nyílt pályázat keretében emlékeket, történeteket gyűjtünk, tárgyak formájában. Bárki küldhet nekünk egy képet (fotót, rajzot, festményt), vagy ha csak egy leírható emlék van róla, akkor azt, egy olyan tárgyról, amelyik számára erősen kötődik Szentendréhez, annak történetéhez, vagy valamilyen módon kifejezi a várost. Ezt egy nagy helyismerettel rendelkező, értő zsűri kiválogatja, és a szelekcióból egy egységes csendéletet hozunk létre. Ebből készül a murál, de a terveink szerint lesz egy interaktív része is a projektnek. Egy online felületen hozzáférhetővé szeretnénk tenni a falon szereplő tárgyak történetét is, így lenne teljes a sztori.
A Kulturális Biztottságnak már bemutattuk a tervet – amelyet egyébként Krizbai Gergely „Krizbo” és jómagam jegyzünk –, és abszolút nyitottságot tapasztaltunk. Reméljük, hogy zöld utat kap ez a projekt.

Scholtz Kriszti: Gyógypedagógusként végzett, később megismerkedett különböző művészetterápiás módszerekkel, majd táncterapeuta lett. Nagyon érdekli, hogy hogyan lehet művészetek segítségével önismeretet fejleszteni, illetve különböző társadalmi kérdésekről közösen gondolkozni. Foglalkozik szociális színházzal, fórum színházzal, így került be az Erasmus+ programok világába. Hat éve tart tréningeket. A vizuális művészetek és az oktatás felé is nyitott, így kezdődött Gergővel a kooperáció.

Juhász Gergő Kaska: képzőművész, rajztanár, díszletfestő, grafikus. Krisztivel a Ludwig Múzeumban közösen tartottak múzeumpedagógiai foglalkozásokat, ott kapcsolódott össze a munkájukban a művészet és a pedagógia. A Placcc Fesztiválra együtt pályáztak, ahol Gergő hajléktalan nőkről készített portrékat, majd ezekből az utcán kiállítást rendeztek és tárlatvezetést tartottak. Edukációs projektjeiben arra fókuszál, hogyan lehet a street art mozgalom értékeit felmutatni és átadni a fiatalabb generációknak, illetve a nem szakmabelieknek. 

-lzs-

Az írás a 2022. december 7-i lapszámban jelent meg.

Kiemelt fotó: Deim Balázs

További cikkeink a témában

Kiemelt kép a Jó lesz még valamire című bejegyzéshez

Jó lesz még valamire

Újrahasznosított tárgyakat, takarékos ötleteket vár az FMC új, néprajzi kiállításába.