Mióta élnek Szentendrén?
Rákosy Anikó: Férjemmel (Farkas Ádám szobrászművész – szerk.) ötvenöt éve vagyunk házasok, akkor kerültem Szentendrére, Ádám itt született. Szülei a húszas-harmincas években vásárolták meg ezt a telket. Ádám édesapja erdélyi és azért is tetszett nekik ez a környék, mert Erdélyre emlékeztette őket, a patakpart és a sok fa. Emlékszem ötvenöt évvel ezelőtt még földúton közlekedtünk itt. Szentendre mindenképpen meghatározza az életünket, a művészetünket. Ádám szobraira is nagy hatással volt a Bükkös-patak. Gyerekként sokat játszott a kavicsokkal és ez is inspirálhatta arra, hogy szobrokat csináljon. Szerencsések vagyunk, mert a lányaink is itt élnek a közelünkben.
Úgy tudom, a Képzőművészeti Egyetemen ismerkedtek meg a férjével.
Igen, Ádám már végzős volt, amikor én bekerültem. De nem számított, mert azonnal eldőlt. Szerelem volt első látásra, ami ötvenöt éve tart.
Nekem az alkotás mindig egy kicsit magányos időtöltés. Ha mindketten művészek egy családon belül, el tud vonulni mindenki a saját művészi világába?
Szerintem a festők élete inkább magányos, befelé forduló. A szobrászok olyan sok anyaggal és technikával dolgoznak, ami sokkal szociálisabb művészeti ág, nehéz feladatokat kell megoldani, sokszor segítséggel, például bronzöntőre van szükség, amikor a szobrokat agyagból bronzba kell kiönteni. A férjem jelenlegi kiállításának a címe, hogy Kőben, fában és fémben, tehát ez a cím is mutatja, hogy mennyi minden foglalkoztatta élete folyamán. A festő az ösztöneiből merít sokat, én például, ha egy képet elrontok, azt nyugodtan lefesthetem és kezdhetem elölről, de egy szobrász ezt nem teheti meg. Ott nem lehet mellé ütni. Szóval ez a különbség, de lehet, hogy ez nálunk azért működik, mert annyira másként dolgozunk, és élünk, hogy így kiegészítjük egymást. És bármi nehézség vagy probléma volt, azt igyekeztünk mindig együtt megoldani.
Szoktak egymástól tanácsot kérni?
Én néha megkérem, hogy jöjjön be hozzám a műterembe, és mondjon valami véleményt, és ha nem mond semmit, akkor is érzem, hogy valami nem stimmel, és nekem tovább kell lépni, tovább kell haladni. Tehát így egymás gondolataiba is belelátunk. De az is segít, ha rosszat mond. Mert csakazértis megcsinálom úgy, hogy jó legyen.
Úgy tudom, hogy sokáig nem festett, amíg a gyerekek kicsik voltak.
Nem tudtam a gyerekek és a család mellett, ez a nő sorsa. Mindenképpen két úton kellett menjek, az egyik a család, a másik pedig a képzőművészet. Azt nagyon rosszul tettem volna, ha nem térek vissza a munkához, mert ha az ember nem tudja magából kihozni, ami benne van, akkor beteg lesz. És én is sokszor éreztem, ha most nem megyek föl a műtermembe, nem dolgozhatok, akkor valami baj lesz, mert aminek ki kell törnie az emberből, azt hagyni kell.
Ha már a gyerekeket említette, két szintén nagyon tehetséges lányuk van. Úgy tűnik, hogy önöknél a tehetség a családban női ágon is öröklődik.
Igen öröklődik, és nemcsak tőlünk, hanem a nagyszülőktől is, hiszen Ádám édesanyja F. Györffy Anna, aki szerintem mind a mai napig a legaranyosabb mesekönyveket rajzolta, mint például a Pöttyös Panni sorozatot, a Mosó Masa mosodáját, mellette pedig rengeteg diafilmet, ezeket még ma is nagyon szeretik a gyerekek.
(Közben csatlakozott a beszélgetéshez Anikó két lánya: Farkas Bori textilművész és Farkas Zsófi szobrászművész. – szerk.)
Milyen volt művészcsaládban felnőni?
Farkas Bori: Így utólag visszagondolva nagyon jó volt megélni, hogy a családunkban mindenki nagyon kreatív. Nálunk négy generáció élt együtt, a dédnagymamánk, a nagymamánk, szüleink, meg mi, és nálam tudom, hogy a textilezés onnan jött, hogy a dédi is fantasztikusan varrt, meg a nagymamánk is F. Györffy Anna grafikus, de egyébként ő divattervező is volt a háború előtt, a Goldbergernél. Fantasztikusan varrt, és szerintem én ezt erről a vonalról örököltem.
Zsófi, úgy tudom, hogy nálad azért volt egy-két kanyar, mielőtt szobrászművész lettél.
Farkas Zsófi: Igazából zongoristának készültem gyerekkoromban. Fel is vettek a Bartók Béla Konzervatóriumba Pestre. Úgyhogy tizenöt éves koromig meggyőződése volt mindenkinek, hogy belőlem zenész lesz, aztán kaptam egy ízületi gyulladást, és akkor az egészet ott kellett hagynom. Később jártam egy rövid ideig állattenyésztő karra az Agrár Egyetemre is, de végül én is szobrász lettem, mint a Papa.
Sok művészgyereknél a szülők inkább polgári pályára akarják terelni őket. Nálatok ez nem volt hangsúlyos?
Zsófi: Nálunk ilyen nem volt, elfogadták a döntéseinket. Bár amikor bejelentettem huszonegy évesen, hogy szobrász szeretnék lenni, akkor azért volt egy kis felhorkanás. Rögtön az értésemre adták, hogy ez egy nehéz pálya lesz, annyira nem repestek az örömtől. És emlékszem, Bori te mit is mondtál? Hogy nem vagyok normális. (Nevet)
Bori: A Papa egy erőteljes egyéniség és szobrászkarakter. Emberileg is. Én nagyon féltettem Zsófit ettől, de aztán rájöttem, hogy nem kell. Sikerült megtalálnia a saját útját.
Hogy tapasztaltátok otthon, egy nő ki tud teljesedni művészként és családanyaként egyaránt?
Bori: A Mama nagyon családcentrikus, és talán az első számú dolog az életében, hogy a családtagjai rendben legyenek, és jól legyenek.
Zsófi: Úgy tapasztaltuk, hogy a Mama azért túlságosan alárendelte magát a háztartásnak és a családnak. De ez akkor természetes is volt. És mi ezt úgy éltük meg, hogy ő csak másodlagosan tud művész lenni. Vagyis, akkor, amikor a család rendben van. Mi már máshogy állunk ehhez. Bátran ki merjük mondani, hogy nekünk legalább ugyanolyan fontos a művészet, és a szakma, mint a család, sőt vannak olyan időszakok, amikor még fontosabb.
Bori: Igen, de például itt volt a nagymamánk, F. Györffy Anna, neki iszonyú fontos volt a munkája. Például az íróasztala, ahol rajzolt, érinthetetlen volt. Tehát mi ezt is láttuk közben, hogy így is lehet dolgozni, és ő volt az, aki a húszas évek végén fogta magát polgári úrilányként, és elment dolgozni. A Mamája azt mondta, kislányom, te hogy képzeled, egy úrinő nem fog dolgozni, pénzért. De olyan erős volt benne a művészi szellemiség, hogy megcsinálta a karrierjét.
Zsófi, nagyon szívhez szóló beszédet mondtál anyukátok kiállításmegnyitóján. Számomra kiderült belőle, hogy mennyire támogatta az egész család.
Zsófi: Mama közel negyven évvel ezelőtti váltása kapcsán fogalmazódott meg bennem, hogy mekkora bátorság kell egy embernek elhagyni a járt utat a járatlanért, felcserélni a biztosat a bizonytalanért, a célt magáért a beláthatatlan útért! Mert művészetet csinálni – rázós terep, családanyaként művészetet csinálni pedig – nagyon rázós terep! Erő kell hozzá, hatalmas elszántság és kitartás. Bölcsesség, a felülemelkedés képessége, rugalmasság és hatalmas alkalmazkodóképesség. Nincs szívszorítóbb számomra, mint olyan emberekkel találkozni, akik tehetségüket, tudásukat és álmaikat feladták a „megélhetés”, vagy a „gyereknevelés” jól hangzó kifogása mögé bújva. A gondolat és a cselekvés szabadsága egyféleképpen érkezik el: a felelősség felvállalásával és az abból született döntéssel: elkötelezem magam valami felé. S ha ez megtörténik, megérkezik az ehhez szükséges erő és támogatás is.
A női felmenőkről sok szó esett, és az unokák?
Anikó: Az unokák is örökölték a művészi vonalat. Borinak a nagyobbik lánya, Emma illusztrátor szakon végzett, filmes lett végül. Döbbenten állok a bátorsága előtt. Több filmet is készített a háború alatt kint Ukrajnában, egész közel a fronthoz, de például az is csodálatos téma, hogy a Fekete-tengerben milyen sok delfin pusztul el az aknák miatt. Nagyon nagy utazó, már bejárta a világot Mongóliától-Kanadáig. Bori kisebbik lánya pedig a Karnevál Kávéházban dolgozik, ő is fantasztikus! Mint minden unokám.
Hogyan ünnepli a család a karácsonyt?
Anikó: Együtt. Szenteste körbeüljük ezt a nagy asztalt, itt van az egész család, az összes unoka és a közeli barátok. A pulykát Bori süti, a bejglit pedig én. Nagyon jó, hogy az összes születésnapot és fontos alkalmat mindig együtt ünnepeljük családi körben. Örülök, hogy ezek a hagyományok nemcsak nekünk és a gyermekeinknek, de az unokáknak is ugyanolyan fontosak.
Interjú: Gergály Judith
Fotók: Isza Ferenc
Rákosy Anikó – Színek örvényében című kiállítása november 27-én zárult Szentendrén a Lakástárlat Galériában
A Színek örvényében című tárlat finisszázsa is izgalmas volt, hiszen Rákosy Anikóval jóbarátja és művésztársa, Bereznai Péter Munkácsy-díjas festőművész beszélgetett. Szó esett a művésznő gyerekkoráról, erdélyi gyökereiről, festészeti technikájának különlegességeiről és arról is, hogy milyen tervei vannak a jövőben. Anikó elárulta azt is, hogy 2026-ban egy életmű kiállítása van tervben, ahol új alkotásokat is láthatunk majd tőle.
