Enyhén szólva sem stresszmentes időszak egy család életében, amikor a szülők iskolát keresnek szemük fényének. A kiválasztás hol hosszú, keserves útja néha teljes kudarccal végződik, hol épp gyors, határozott és sikeres – de biztosan van benne kockázat.
Szentendrei szülőkkel beszélgettünk, és belepillantottunk a kollektív bölcsesség egyik, a témában fontos fórumába is (a Szentendrei Anyukák Facebook csoportjába). A korántsem reprezentatív, ám tanulságos válaszok rávilágítanak döntéseink főbb motivációira.

Alsóban tanító nénit választunk, nem iskolát – mondják sokan, és valóban: a legtöbb szülő egyértelműen a tanító néni mellett teszi le a voksot, mondván, ha megvan az ideális jelölt, akkor szinte mindegy, melyik iskolába megy a gyerek. A cél is azonos: a kis elsős érezze jól magát, érzelmileg kötődjön tanítójához, szívesen járjon iskolába.

„A fő, hogy legyenek szeretgetve. Nem érdekel, hogy a gyerek 4 év alatt tanul meg számolni, írni. Amíg lehet, toljuk ki a felhőtlen szabadságot!” – fogalmaz a több gyerekes anyuka, Ági. A szentendrei alsó tagozatokról épp ezért – a Barcsaytól a Templomdombi Iskoláig – sokaknak nagyon pozitív a véleménye: „az alsós tanító nénik nagy része nagyon oda teszi magát, sok újítást bevezet, ami gyermekközpontú, átveszik az alternatív módszereket, és figyelnek az osztályukra. Dicsérik a gyerekeket, jól motiválnak, megszerettetik az iskolát és a tanulást” – írja a Facebook csoportban egy nagymama, sokak helyeslése mellett.

A kétgyermekes Bernadett már kicsit árnyaltabban fogalmaz: „Nagyon fontos, de azért pusztán erre nem lehet alapozni, mert bizony az a szuper tanító néni bármikor elmehet az iskolából, mondjuk gyesre. Akkor a gyereknek egy új pedagógushoz kell alkalmazkodnia. Kell, hogy legyen bizalom a szülőben az iskola felé is.” A család bő tíz éve költözött ide Debrecenből – az első pillanattól nagyon tudatosan készültek az iskolaválasztásra, hiszen a családi értékrend megerősítése volt a fő cél – mindenképpen egyházi iskolába szánták a gyerekeket. Úgy tapasztalják, hogy szakmailag és emberileg is tökéletes választás volt a Szent András Katolikus Általános Iskola és a Szentendrei Református Gimnázium. „Mindenképp szeretnénk, ha később továbbtanulnának, ezért fontos, hogy milyen szintű iskolába járnak előtte. Kell egy jó alap!”

Minden szülő szent meggyőződése, hogy nála jobban senki nem tudja, mi kell a gyermekének – és ez így helyes is, főleg ebben a korban. A korai személyiségjegyek tehát szintén meghatározóak abban, kinek milyen iskolatípus való. Ági fiai az Izbégi Általános Iskolában kezdték, de nem feltétlenül ott is fejezik be – nagyon fontos számára, hogy az egyéniségüknek megfelelő környezetben legyenek. „A középső fiam művészlélek, vonzza az állatokat, a madarakat magához, anélkül, hogy bármit tenne érte. Év közben váltottunk a visegrádi Apátkúti Erdei Általános Iskolára, és nagyon jól tettük. Ott 12 fős osztályokban tanulnak, gyakran vannak kint a természetben, állatok között. Most ez így tökéletes. Tudom, hogy nem volt jó híre ennek a sulinak – de az anyagi háttere, tanári kara mára stabilizálódott, egyre több a jelentkező. Teljesen más típus a nagyfiam – nála a felsőben már nem az a cél, hogy jól érezze magát. Azt akarom, hogy üssék-vágják, mert tudom, hogy bírja. Nagyon okos, terhelhető gyerek, őt csak agyilag lehet lefárasztani, nem elég a sok mozgás, a sport. Idén próbálkoztunk, de nem sikerült a felvételije egy erős suliba – nem adjuk fel, jövőre újra nekirugaszkodunk.

Annamari viszont épp a visegrádi iskolából hozta el a fiát az Izbégi iskola első tagozatára. „Kiskorától látszott, hogy ő másképp figyel, képtelen egyhelyben ülni sokáig, rengeteg mozgásra van szüksége. Jó választásnak tűnt a visegrádi alternatív iskola, ugyanakkor mégsem: a fiam nagyon kötődő típus, és nem tett jót sem a lelkének, sem a teljesítményének az folyamatos fluktuáció, ami akkor az iskolát jellemezte. Eljöttünk, és jól érezzük most magunkat: a fiam megért a nagyobb terhelésre, a közösség és a tanárok is jók. Felsőben is fontos, hogy legyenek tanár-egyéniségek!”

„Szerintem az iskolaválasztás mindig azon múlik, hogy mi a jó a gyereknek, hol érzi jól magát, ugyanakkor fontos, hogy a potenciáljuknak megfelelő helyen legyenek.”

Emese gyerekei is váltottak menetközben, az okokat így összegzi: „Őszintén? Az állami iskola addig jó, amíg nincs gond a gyerekkel: tanul, jól teljesít. Amint eltér az átlagtól – mondjuk későn érő típus, netán nehezen megnyíló – a struktúra már nem tud reagálni rá, és onnantól minden egyes nap merő frusztráció. A Waldorfba mentünk át, azóta derűs, nyitott, kiegyensúlyozott, mosolygó arcokat látok otthon – már megérte, pláne, hogy látom megdőlni azt a sztereotípiát, miszerint ott kevesebbet tanulnak a gyerekek – ez nem igaz.”Dávid gyerekei a Templomdombi Általános Iskolában indultak, de hamar kiderült, hogy a fiával ellentétben a lányának más típusú iskola való, így ő is váltott: „A Templomdombi iskola nagyon barátságos, kicsi, befogadó, nyitott hely – a lányomnak viszont sokkal jobban bejött a Waldorf szellemisége. Én is csak megerősíteni tudom, hogy önazonos, derűs, boldog gyerekek kerülnek ki onnan. Persze az is igaz, hogy nem minden családnak való – erős aktivitást igényel a szülőktől is.”
Amíg tehát induláskor a gyerek személyisége a döntő, addig felsőben a tudásanyag, a készségek és képességek fejlesztésének minősége kerül a fókuszba. A többség ráfordul a továbbtanulásra – persze nem mindenáron. „Hogy később mi lesz? A magam példája azt bizonyítja, hogy nem feltétlen cél a diploma. Ha egy választott szakmában boldog vagyok, és még meg is élek belőle, akkor talán ennyi elég is” – mondja Ági, aki szerint menet közben is sok minden változhat, semmit nem kell előre kőbe vésni.

Annamari határozottabb elvárásokat fogalmaz meg: „Az általános iskola végére azért látszik, hogy a gyerek miben jó, miben teljesít kimagaslóan – legalábbis nálunk szerencsére ez így történt: a lányom erős a nyelvben, ezért egy budai két tannyelvű gimnáziumba jelentkezett – és nem volt boldog, amikor Budapest helyett végül maradtunk a Móricz Zsigmond Gimnáziumban. Most a TANDEM osztályba jár, és nagyon szereti. Itt is tud nyelvet tanulni, szárnyal angolból, jól megy a francia. Klasszak a tanárok, jó az osztály, a tanulás mellett van élet az iskolában” – meséli. „Az is nagyon jó, hogy arra fókuszálnak a gyerekeknél, amiből erős, illetve amiből majd úgyis érettségizni fog – nincs rajtuk az a nyomás, hogy minden tárgyból kimagaslóan kell teljesíteni” – teszi hozzá.

Dávidnak már keserűbb tapasztalatai vannak a továbbtanulás nehézségeiről: „A fiam néhány ponttal maradt le a Móricz Tandem osztályába kerülésről. Így ment a Rákóczi Gimnáziumba, de őszintén szólva, nem ez a legmegfelelőbb hely a számára: hiába kiváló az osztályfőnök, és van körülötte egy szűk baráti közösség, azt érezzük, hogy nem kap elég inspirációt és motivációt a tanáraitól” – meséli.  Úgy látja, hogy ma Magyarországon nem elég ötös tanulónak lenni ahhoz, hogy egy jó gimnáziumba bekerülj – hiába tanultál, hajtottál éveken át. Sőt, szerinte ez már egy közepes, kisvárosi gimnáziumba sem elég, aminek elvileg az lenne a feladata, hogy a 4-es, 5-ös, jó képességű, értelmes diákokat – akik még azt sem tudják, mi érdekli őket igazán – felszívja a körzetből, vagy legalább megismerje és meglássa a bennük rejlő értékeket. A középiskolák egy része egyre inkább elitizálódik, teljesítményelvűség uralkodik, ráadásul a humán érdeklődésű diákok még nagyobb hátrányból indulnak neki a felvételinek, mert a reáliák számítanak igazán. „Tarthatatlan az állami iskolák rendszere: központi elvárás, szűk mozgástér és túlterhelés az alulfizetett tanároknak, régi, berögződött, idejétmúlt oktatási módszerek (frontális oktatás, magolás, felelés, dolgozat), empátia és szenvedély teljes hiánya – mondja. – Ahelyett, hogy a társadalmi trendekre, változásokra nyitott és fogékony világpolgárokat nevelnénk, ahol a kreativitás, a csapatmunka, a felelősségvállalás, a kritikus gondolkodás és a komplex problémamegoldás lenne a fókuszban. Órákig lehetne beszélgetni erről a témáról. Mi most kimenekülünk belőle: a fiam szeptembertől külföldön tanul tovább, egy sokszínű, nyitott, a tudásra és a személyiségre egyaránt figyelő közegben.” Végezetül hozzáteszi,

„ha most mindannyian egyet akarnánk – ami merő illúzió – akkor is kellene legalább 30 év, hogy korszerű, a XXI. századnak megfelelő oktatásunk legyen. És ebben a politikának felelőssége van.”

 KA

 A cikk megjelent a Szentendre és Vidéke 2022. május 11-i lapszámában a Szentendrei kicsik és nagyok írás részeként.  fotó: Deim Balázs