2020. augusztus 20-án 17 órai kezdettel tartották meg a Városháza dísztermében az államalapítás és államalapító Szent István ünnepe alkalmából a városi ünnepséget. Nemcsak a rendezvény helyszíne és keretei (eredetileg a Skanzen Amfiteátruma szolgált volna helyszínül), hanem az elhangzott beszédek is rendhagyóak voltak. Fülöp Zsolt polgármester a mindannyiunkban rejlő küldetésre, dr. Pálinkás József egyetemi tanár a morális joggyakorlásra, Dani Zsolt baptista lelkész pedig a lövészárkok betemetésének fontosságára helyezte a hangsúlyt.

Az alábbiakban teljes terjedelmükben adjuk közre őket:

Fülöp Zsolt ünnepi beszéde

„Tisztelt Szentendrei Polgárok! Tisztelt Ünneplő Közösség!

Ahogy készültem erre a napra, egyre inkább megfogalmazódott bennem, hogy nem egy szokásos politikai augusztus 20-i beszédet kell mondanom, mert emlékeimben bizony ilyenek jutottak eszembe, meg a vízi és légiparádé, az újkenyér, és a tűzijáték.

Nem fogok beszélni a történelmi felelősségről! Nem fogok beszélni a kereszténység felvételéről! Nem fogok beszélni a bölcs politikai előrelátásról! Ugorjuk át ezeket, beszélek a lényegről!

Nos miről fogok beszélni? A küldetésről, küldetéseink ünnepéről!

Tűzijáték – Kovász – Küldetés

Hogyan is kerül ez a három szó egymás mellé?

Nézzük az elsőt, a Tűzijátékot!

Ehhez a naphoz már hozzátartozik, különleges is, hogy a járványhelyzet miatt most elmarad. Miért érezzük a tűzijátékot annyira közel magunkhoz? Azért, mert ezt nekem készítik, személy szerint nekem, mert ebben az országban élek, ezt a nyelvet beszélem, itthon vagyok. Régen tűzijátékot csak a királyoknak tartottak, tehát most mondhatjuk, mi vagyunk mindannyian együtt a királyok. Ezt az elsődleges értelmet tovább gondolva, miért is szeretjük a tűzijátékot? Mert szeretjük a sötétséget megtörni, fényt gyújtani. Szó szerint berobban a fény, annak ezernyi színével, életre kell az égbolt.

És ugyanilyen a Kovász is – megkeleszti a kenyeret. Szinte berobbantja a tésztát, életre kelti, átalakítja a formáját, az illatát, a szerkezetét.

És a harmadik, a legfontosabb, a Küldetés, ami mindannyiunkban ott parázslik, vagy lobog, mint a tűz. Ugye milyen jó illatú, ha a városban lakók közösségként egymást segítik?! Milyen felemelő, ha egy városrészben, utcaközösségben izzik fel a parázs?! Vagy milyen életre keltő, ha egy ember rátalál a küldetésére fellobban benne a láng, és átalakítja az életét, mint ahogy a kovász és a tűzijáték is életre kelt.

Küldetése a kiválasztottnak, a „nagy” embernek, a zászlóvivőnek van, vagy akár kedvenc hősünknek… De a legritkább esetben gondolunk arra, hogy nekem, személy szerint van-e küldetésem.

Van még egy jó hírem: a parázs, a lobogó tűz, és a küldetés is veszélyes! Igen, jó hír ez a fajta veszély, mert csak úgy lelhetünk rá saját küldetésünkre, ha veszélyesen élünk, azaz: van bátorságunk megmutatni magunkat, van bátorságunk bizalommal fordulni a másik emberhez, van bátorságunk elismerni hibáinkat, kijavítani azokat, másoknak segíteni ebben, van bátorságunk szeretettel megélni az életünket.

Vannak olyan szentendreiek, akik így élnek? Vannak. Rengetegen. Itt a teremben is sokan. De most hadd beszéljek három emberről közülük.

Először Pelle Csilláról, és az ő Édeni Édességek boltjáról. Városunk egyik legelbűvölőbb helye országosan, sőt már világszerte ismert. De Csilla nemcsak különleges csokoládét és kávét ad nekünk már 17 éve, hanem közösségi élményt is.

A második ember, akiről mesélni szeretnék, Török Katalin.Török Katalin emberi történeteket gyűjt, őszinte érdeklődéssel fordul az egyszerű emberekhez és a művészekhez.Katalin őrzi és gyűjti a város történelmének darabjait, Izbégét, Szamárhegyét, de nyitott szemmel jár és rácsodálkoztatja azokat, akik szeretik Szentendrét, mennyi kincset, értéket, szellemi örökséget bíztak ránk eleink.Miért teszi ezt, miért adja magát a városnak? Katalin ezt így foglalta össze: „Többen kérdezték már tőlem, hogy történész és néprajzos, művészeti író, galériás hogyan lehetek egyszerre, egy időben. Számomra mindezek egy belső tőről fakadnak, és közvetlen az átjárás az egyikből a másikba, hiszen mindegyik az emberrel és a kultúrával foglalkozik, csak más és más oldalról megközelítve.”

Lehet ezt küldetés nélkül megélni? Nem lehet.

És a harmadik történet, Radujkó Milicáról, azaz seprűs Pisti örökbefogadó anyjáról szól. Az ötvenes évek közepén, a szentendreiek által Seprűs Pistiként ismert ember még csak négyéves volt, amikor a Fő téren sírdogált, mert a szülőanyja elment a szabad világba, és a kisfiát otthagyta magára. Milica kiszaladt egy főtéri boltból, magához vette, férjével örökbefogadta, és gondját viselte halálukig. Később a belvárosi vendéglősök, boltosok adtak Pistinek munkát, ételt, így lett Pisti a szentendrei Fő tér fia. Milica lehet, hogy soha életében nem gondolkodott a küldetésről, mégis, nem parázs volt benne, hanem lobogó tűz, ahogy szeretettel megélte a mindennapokat, fogadott fiával együtt.

A példák után fel kell tennünk a kérdést magunknak: „Nekem mi a küldetésem?”

Odaállni egy másik szentendrei ember mellé és segíteni? Kiállni egy ügyért, egy utcáért, egy városrészért, a városunkért? Odaadni az időmet és munkámat a közösségnek?

Találjuk meg magunkban Milica erejét!

Tűzijáték – Kovász – Küldetés

Szent István, augusztus 20. Szentendre”

 

Dr. Pálinkás József ünnepi beszéde

„Köszönöm, hogy meghívtak együtt ünnepelni az államalapítást, a magyar állam 1020. születésnapját, és emlékezni Szent Istvánra, államalapító királyunkra. Ezen az ünnepnapon is megpróbáljuk felidézni az eseményt, amelyet ünneplünk, és elgondolkodni a mának szóló üzenetén. Mai fogalmainkat használva azt mondhatjuk, hogy a Kárpát-medencében egy évszázaddal korábban hazát foglaló magyarságot István király ezer évvel ezelőtt – az akkori követelmények szerinti – európai jogállammá szervezte. Az egyik legnagyobb tett ez a magyar történelemben; és nem ünnepi túlzás, amikor azt állítjuk, hogy István király ezzel megmentette a magyarságot.

Száz év alatt világossá vált, hogy a Kárpát-medencében letelepedő magyarság nem folytathatta tovább a sztyeppei törvények szerinti életmódját. Vagy alkalmazkodik a letelepedett európai népek törvényeihez és szokásaihoz, vagy felmorzsolódik a folyamatos konfliktusokban, és eltűnik, mint a többi sztyeppei nép.

Ennek a történelmi jelentőségű feladatnak a felismerése, a döntés meghozatala, és a feladat megvalósítása István történelmi érdeme. Szent István államot szervezett, amelyben a törvények uralma és nem a törzsfőnök, vagy törzsfőnökök kegye a szabadság biztosítéka. És a törvény megszegőinek büntetése sem a törzsfőnök önkénye szerint történik. Az új magyar állam a törvények révén jogi, jogállami értelemben, a kereszténység felvételével szellemi és kulturális értelemben szuverén európai állammá vált. Az európai államok partnerévé.

Egy ilyen átalakítás szükségszerűen harccal és áldozatokkal járt. A sztyeppei léthez, a nyers erőszakon alapuló sztyeppei hagyományokhoz ragaszkodó Koppányt csak harcban lehetett legyőzni, hiszen csak az erőből értett.

István király történelmi nagyságát mutatja ugyanakkor, hogy győzelme után a morális, az erkölcsös hatalomgyakorlást helyezte előtérbe. Ez egyben hitelesítette is harcát a hatalomért. A hatalmat népe érdekében, morális elvek figyelembe vételével gyakorolta. Fiához írott intelmei már nem a hatalom megragadásának és megtartásának fortélyairól szólnak, hanem a hatalom jó és erkölcsös gyakorlásáról.

István királynak az állam létrehozását, megalapítását jelentő cselekedete és a jövőre vonatkozó intelmei sok tanulságot hordoznak. A mai ünnepen én ezek közül kettőt emelek ki: a törvények uralmát és a hatalom erkölcsös gyakorlását.

A törvényekre gyakran úgy tekintünk, mint korlátokra. Pedig a törvények a szabadság biztosítékai. Csak a törvények uralma biztosítja az egyén és a közösség szabadságát. Még a jó törvények sem szabályozzák azonban életünk minden lényeges területét. A törvények csak az erkölccsel kiegészülve teremthetik meg a mindannyiunk által óhajtott jó életet. Ez volt az államalapító Szent István korszakos felismerése, és ez kell, hogy vezéreljen bennünket ma is: a jog uralma és a hatalom morális gyakorlása.

Mert István és Koppány harca nem ért véget, nem zárult le ezer évvel ezelőtt. A magyar történelemben sokszor és sokféleképpen megjelenik István és Koppány ellentéte.

Megjelenik a jövőbe tekintés és a múltba révedés közötti választásban.

Megjelenik a nyugat és a kelet közötti választásban.

Megjelenik a dicsőséget vizionáló gőg és konfliktuskeresés, és a realitásokat figyelembe vevő, békés, biztonságos partneri viszony közötti választásban.

Megjelenik a tudás, a kultúra és a mítoszok közötti választásban.

A magyarság mindig akkor volt sikeres és nyertes, amikor Szent István útját választotta.

Mindig választanunk kell. Ma is választanunk kell István és Koppány között.

A minden partnerünkkel való értelmetlen „harcot” választjuk-e, vagy az okos együttműködést?

A tehetség, a tudás, a teljesítmény előtérbe helyezését választjuk-e, vagy hagyjuk, hogy mindent a kiváltságos középszer tartson a kezében?

Az európai jövőt választjuk-e vagy a sztyeppei legendát?

A közös jövő építését, vagy az ország lakosságának hazugságokkal történő megosztását?

Ezek a választások fogják eldönteni Magyarország jövőjét, és azt is, hogy mindannyiunké-e lesz-e Magyarország, vagy ahogyan a múltban oly sokszor, csak keveseké. Ez fogja eldönteni, hogy használjuk-e az ország teljes szellemi, lelki potenciáját, vagy lefojtunk mindent, ami nem illeszkedik az uralkodni vágyók múltba révedő világképéhez. Ez fogja eldönteni, hogy sorsunkról magunk dönthetünk, vagy másod döntenek helyettünk.

Szentendre múltja és jelene kötelez, hogy a jog uralmát, a morális hatalomgyakorlást, a szabadságot, az együttműködést és a bizalmat válasszuk.

Ünnepeljük így az államalapítást, és emlékezzünk így a magyar államot megalapító Szent István királyunkra!”

 

Dani Zsolt baptista lelkész kenyérszentelő áldása

„Egy hete készülök erre az imára, s nem tudok imádkozni. Nem azért, mert nincsenek szavaim.
Valami nagy-nagy fájdalom szállt a lelkemre az elmúlt napokban, látva népünknek ezt a nyomorúságos állapotát.
Jó rágondolni a kenyérre.
Megesszük, nem gondoljuk azt, hogy kinek a földjén termett. Vagy az, aki megtermelte, megőrölte, megsütötte, ahol a haszon, az melyik párthoz tartozott, melyik pártra adta a szavazatát.

Annyi lövészárok van.

Jobboldal, baloldal, liberális.
Küzdünk.
Lassan már nem lesz országunk, csak lövészárkok.

Nem tudjuk, kinek a lábára lépünk rá. Megállunk, és ilyenkor azt mondjuk, Isten áldj meg bennünket! Adjál ennivalót! Az összes többi dolgot majd elintézzük mi magunk.
Nélküled.

A másik oldalon szörnyetegeket látunk, akiket el kell tiporni. Ez a harc odavezet, hogy aki így küzd, maga is szörnyeteggé válik.

Ézsaiás 2800 évvel ezelőtt jó néhány olyan dolgot mondott, amit egy az egyben ma az országunkra lehet alkalmazni. Jaj szókkal kísérte szavait.

Jaj, annak, aki bölcsnek, okosnak gondolja magát és azt gondolja, egyedül ő ennek a bölcsességnek a letéteményese!
Jaj, annak, aki úrként irányít dolgokat, embereket!

És vannak, akik kapnak, mert oda, a zászló alá tartoznak.
És vannak, akik nem kapnak.

Jaj, annak, aki házat házhoz gyűjt, mezőt mezőhöz szerez, üzemet üzemhez, Balaton partot Balaton parthoz!
Jaj, annak, aki annyira toleráns, hogy a szivárványszínű zászlót is kiteszi oda, ahol annak semmi keresnivalója nincs!
Jaj, annak, aki az igazságért küzd a gonoszság eszközeivel és fegyvereivel!
Jaj, annak, aki áldást vár az Istentől, de ő maga Isten követelményeinek, a tízparancsolatnak sem akar megfelelni.

Isten könyörüljön rajtunk!

Nem akarok azért imádkozni, hogy mi lenne, hogyha kevesebb kenyér lenne.
Talán segítene bennünket a kijózanodásban.

Egy dologért tudok imádkozni.
Isten irgalmazzon nekünk!
De Isten csak azoknak tud irgalmazni, akik a másiknak is irgalmaznak.

És én ennek ellenére is hiszek az Isten kegyelmében.
Abban, hogy igen, lesz kenyerünk.

De jó lenne, hogyha irgalmas szívünk is lenne!

De jó lenne, hogyha a csatabárdok egy részét el tudnánk ásni.
S megtalálni azokat a közös célokat, amikért be tudja tenni mindenki (a közösbe) azt, amije van.

Isten óvja Magyarországot!
Isten óvja a magyar népet!

Adjon kenyeret, bár nem érdemeljük meg!

Ámen.”

Fotók: Bellai László