Családtörténetek 1920-2020 címmel a Nemzeti Összetartozás Éve alkalmából a Szentendrei Kulturális Központ felhívást tett közzé, amelyben olyan családi történeteket, fotókat kértek, amelyek 100 év távlatából mesélnek a trianoni szerződés hatásairól. Az alábbiakban Szvorák Katalin és férje, Repiszky Tamás történetét adjuk közre.

Részlet Kati nagyapjának visszaemlékezéseiből

Miközben száz éve dúlnak a Trianont perzselő prekoncepciók, aktuálpolitikai szövevényes magyarázatok, máig folyik egy hatalmas, generációkon átívelő büntetés, bűnhődés.  Ez a „bűn és bűnhődés” a mai napig izzik hajnalig tartó kocsmai, kártyapartis-kibices éjjeleken, meghitt baráti összejöveteleken. Trianon sebeinek gyógyítására, lelkeink megnyugtatására sorra születtek előítéletes eszmék. Ezek egy része torzszülemény.

A bennünk élő múlt kiheverhetetlen.”Az örökölt sors” lábnyomaiban járunk, miközbenlegendákkal foltoztuk sebeinket. Korosodva egyre inkább próbálunk”az örökölt sors” mellett- és helyett – történelmet szürkíteni, Romsicsot, Hatos Pált és Ablonczy Balázst olvasni. Kissé más lelki dimenzió a miénk, hiszen mindketten – a feleségemmel Szvorák Katalinnal – az egykori Csehszlovákiában nőttünk fel kisebbségiként, hogy utána a Magyarhonban „cseheknek, szlovákoknak, olykor még csehszlovákoknak” nevezzenek bennünket. Tehát a „cseszkó csaj” (amúgy vidéki jó magyar palóc) és a „tót” srác (igaz, szlovák apával, de amúgy valódi magyar kassai polgár) a kissé mostoha anyaországunkba települve, hazát és házat keresve jutottunk el a Dunakanyar hegyei közé.

Trianont befejezetlennek szeretnénk hinni, közben bevégeztetett, nem „adják vissza hegyeinket”.  A szülőföldet elfelejteni nem lehet, ezért a Pilisben domborulnak a mi „póthegyeink”.Nálunk nemcsak eszmék olvadnak eggyé, de a tárgyaink üzenetei is. Trianon és évszázados, hatalmas utórezgése megmozgatta családjainkat és tárgyi emlékeinket is. A szentlászlói otthonunkban a népi-urbánus vitát már régen házon belül békévé oldottuk az összetartozás jegyében. A nagyszülői házból Kati elhozta a tulipános ládákat, szuszékokat, lószerszámokat, a tisztaszoba bútorait, de ott lóg a mestergerendán nagyapja bőrcsizmája is. A paraszti-juhász stafírung pillanatok alatt megbarátkozott az én eperjesi-nagykárolyi-szakolcai-lévai-kassai és pesti polgári örökségemmel, így a pinci függöny, a falusi tányérok mellett ott lóg Lesznai Anna néhány alkotása, a másik falon az egyik ősanyámat ábrázoló viaszportré. Ő még Napoleonnak is integetett bécsi bevonulásakor. Ugyanazon a falon díszeleg az egyik dédanyámat megörökítő Czigány Dezső festmény, mellette áll a hatalmas könyvespolcunk, melyet 1842-ben Pulszky készíttetett Eperjesen. Kati nagyszüleinek hímzései díszítik üknagybátyám Tárkányi Béla egri kanonok-költő íróasztalát, melyet mi csak Petőfi íróasztalnak hívunk, hiszen Petőfi is írt rajta. Katival közössé vált családunk. a kis- és nagypolgárokkal, csehekkel, olaszokkal, szlovákokkal, svábokkal, arisztokratákkal, parasztokkal, egy „galíciai jövevénnyel” és egy juhászdinasztia széplelkű lányával – Katival – vérfrissült rokonságot a 20. század történelmi és lelki viharainak nem sikerült teljesen elpusztítania.

Egyik ősanyám és húga

Egyik ősanyám, aki gyermekként Bécs utcáján Napoleónnak integetett

Mielőtt széthulott a családunk. Balról Madzsar Imre, Jászi Viktor, Jászi
Oszkár, Liebermann Leó, Madzsarné Jászi Alice és Madzsar József

A pinci nagycsalád. Kucsmában Kati nagyapja, előtte balról édesanyja, ülve
nagyanyja ölében nagybácsija,mellette jobbra nagynénje és a dédszülők bal
oldalt

Tárkányi Béla íróasztala, melyen Petőfi is írt

Legendák és valóság határmezsgyéjén álmodozva egy egész Kárpát-medencét lelkünkbe fogadva, tudjuk, hogy a „haza nem eladó, mert a haza Te magad vagy”. Az itthon és otthon közt félúton hazát keresve döbbenünk rá, hogy egész életünkben csak félúton maradhatunk. Katival mindketten kerestük-keressük Trianonra a gyógyírt. Ezért született az alábbi közös emlékkép-foszlány is, személyes emlékezés, gyónás. Talán segít a gyógyításban-gyógyulásban.

Most csupán – terjedelmi okokból – csak néhány adalék következik, hiszen Trianon számtalan mozaikszeme ott lapul lelkünkben. A pinci-kétkeresztúri-fülekiparasztok, számadó juhászok utódja nem felejti a csehesítést,a Don-kanyarban elesett rokonokat, a „magyari za Dunaj-t”, a földek és állatok elkobzását, az erőszakos  szövetkezesítést, a jáchymovi uránbányába küldött nagybácsit és hosszan sorolhatnánk. Az eperjesi-szakolcai-nagykárolyi-budapesti közismert és ismeretlen elődök Kassáról elszármazott utódja most nem szeretne legendaoszlató lenni és a sok vádbeszédre védbeszéddel válaszolni. Csak röviden reflektálunk, főleg érzékeltetünk, hiszen Trianon a magyar történelem legérzékenyebb, legneuralgikusabb archimédeszi pontja.

„Isten hozta nagyságos asszonyom”

Ha mindent és mindenkiről szeretnék írni ágas-bogas családjaink kapcsán Trianon évfordulóján, csak egy nagy kapkodás lenne, ahogy akkortájt (is) mindenki kétségbeesetten kapkodott. Apai nagyanyám gyermeklányként visszakényszerül Rudnóra, mert ahol cseléd volt Léván, a „méltóságos úrék” Budapestre menekültek. Apai szlovák nagyapám, „Sztarki”, ahogyan neveztem, lélekben megmaradt „hungarusnak”, azaz „ja szom szlovák, aleuher”, tehát szlovák vagyok, de nagymagyarországi. Anyai- nagyanyai ágon már „Cifra nyomorúság”-ot produkált Trianon, de ez egy külön nagyon hosszú történet lenne.

1979 tavaszán rozsdás, aggastyán kék Trabantunkba beszáll Košice városában a Štúrova 7. szám előtt nagyanyám, hogy elvigyük Pincinára Katim nagyapjához. Araszolunk Moldava nad Bodvou felé, majd Rožnava, Rimavská Sobota következik és Lučenec előtt Pinciná. Anno száz éve még nem volt Trabant, de volt Trianon, viszont még többségben éltek Kassán, Szepsiben, Rozsnyón, Rimaszombatban, Losoncon és Pincen a magyarok. Ma hiába varázsolnánk át egykori autónkat fehér lóra, etnikailag nem tudnánk már régi-új határt módosítani. Pincen botjára támaszkodva, huncut kis bajusza alatti mosollyal fogadja Kati nagyapja nagyanyámat. Csodás palóc nyelvjárással köszönti: „Isten hozta nagyságos asszonyom”. A pinci paraszt és a kassai polgár percek alatt egy hullámhosszon értekeznek. Összeölelkezik a népi és urbánus, akárcsak unokáik, Kati meg én. Mindnyájunkban pereg a múlt, Trianon mérgező gyökerei örökkön tartó gyötrődése könnycseppeket eredményeznek. Nagyanyám mesél, mesél. A nagyapa bólogat, majd a nagyapa mesél, mesél. Nagyanyám bólogat. Ekkor születik az ötlet, hogy a hat elemit végzett nagyapa írja meg visszaemlékezéseit. Megírta három vastag iskolafüzetbe. A borító narancssárga. Az első füzeten a Predmet (tantárgy) rovatban: Cvičenia z nemčiny, a meno (név) után: Peter Kelemen. Az egyik elszlovákosodott unoka neve.  A mi családunk iratainak, fényképeinek, tárgyainak legértékesebb része elpusztult, amikor az azokat őrző Pikler Blanka (az első magyar könyvtárosnő) lakását bombatalálat érte. A füstölgő hamuban Demény Pál már csak Szabó Ervin Vedres Márk készítette, széttört gipszkezét találta meg. Itt pusztulhatott el több bőröndnyi hagyaték. Nagyanyám sajnos nem írta meg visszaemlékezéseit. Félt sebeket tépni. De azért mesélt nekem. Én meg hallgattam. Apró gyermekként alig jegyeztem meg többet távoli felmenőimről, mint azt, hogy az egyik elsőfokú ősanyám copfos kislányként Napóleonnak integetett Bécs egyik utcáján. Ezt nagyanyám mesélte, neki pedig Lujza dédanyja, aki Bécsből színmagyar környezetbe, Debrecenbe, majd Nagykárolyba került, viszont csak egyszer szólalt meg magyarul, amikor még csecsemő nagyanyám bepisilt. Ekkor hangzott el a cselédnek szóló legendisztikus magyar mondata: „fusson Máris, pessel az ágy!” Néhány dédpapáról, dédmamáról, azok közvetlen rokonairól már serdülőként fényképnézegetés közben meg-megjegyzett egyet-mást anyai nagyanyám és én megjegyeztem a sok egyet-másból egy keveset. Kopaszodó fejjel nekiiramodtam „családkutatni” és egyes ágakon húsz generáció szövevényes pókhálójába kerültem. Kassai polgárként a családbomlasztó szellemeket elűzve, most mozaikszemek nagyvonalú össze-passzintásával teszek kísérletet  egy  Trianonra hangolt csapongó családtörténet megírására.

Kálmán Kata fotója Nanóról és rólam


Éljen Nagyanyám!

Trianon előszelében

Bele-bele lapozok Kati nagyapja füzetébe. „…1916 szeptember elején, minden hadüzenet nélkül a románok megkezdték Erdély lerohanását…elérték a székely megyéket, ott aztán kegyetlen rablást, mészárlást hajtottak végre. Hozzánk szeptember közepén érkeztek menekültek Udvarhely megyéből,Etédről. Egy pénteki nap lévén délután, amikor egy órakor becsöngettek az iskolába, alig kezdődött meg a tanítás, megjelent egy sürgönyhordó Losoncról, főszolgabírói paranccsal, hogy, de azonnal menjen 12 kocsi az állomásra a menekültekért…” a küldönc és hírvivő a 11 éves nagyapa lett. Szülei és a rokonok „éjjel egy óra tájban érkeztek haza a nagyon bánkódó, síró néppel.” A „Berki Kelemenék” szintén befogadtak egy etédi családot. Ekkor szövődik egy életre szóló barátság nagyapa és a vele egykorú Mózsi közt. Pár oldallal később: „Annyira megszerettük őket, hogy nehéz volt elbúcsúzni tőlük. A testvéri szeretet a mai napig fennmaradt a családdal.” Olyannyira, hogy a husáki-ceacescu-s időkben a csehszlovákiai palóc-magyar nagyapa eljár aratáskor segédkezni a székely Mózsi barátjához. A barátság generációkon tovább él. Mózsi unokáival gyakorta találkozunk, és ilyenkor összeölelkezik Felvidék és Erdély.

Pinc anno

­*

Ha már Kati nagyapja 1916-ot emlegette, én is rárímelek: Dédapám, Madzsar József rövidke ideig, mint antimilitarista haditudósító képeslapot küld nagyanyámnak: „…a nagy lovam szebb, de most beteg, ezért ültem erre a kicsire”. A másik haditudósító dédnagybátyám, Jászi Oszkár „Feldposttal” figyelmezteti unokahúgát: „Csókollak Lilykém! Vigyázz nagymamára. Csak jó időben járj iskolába. Ölel Oszika”.

Dédapám lovon

‘916-ban meghalt ükapám lánytestvére, Hermin. Unokája, Demény Pál nem vesz részt a temetésén, mert antimilitarista röplapok kliséivel bajlódik. Szintén 1916-os történet; nagyanyám fakó lila tollal írt serdülőkori naplójában büszkén tudósít: „Jászi Andris keresztanyja lettem.” Ő volt Lesznai Anna és Jászi Oszkár egyik fia. Családunkban majd mindenki keresztül-kasul keresztelkedett. Schlagwortokban néhány példa: Édesanyámnak Lesznai Anna első házasságából származó fia felesége volt a keresztanyja, ő volt „Kele”. Keresztapja az avantgárd herceg, a „vérbélű tintatartós” költő Palasovszky Ödön volt. De keresztül-kasul keresztelték Lili nagyanyámat is, akinek keresztapja Oszkár féltestvére, Viktor volt, keresztanyja pedig Vámbéry Rusztemné, Vámos Olga. Egyébként Rusztem keresztapja az akkor még trónörökös Edward walesi herceg, később VII. Eduárd brit király volt. Alice dédanyám is többször volt keresztanya: Vámbéry Rusztem Loló fiának, (aki egymillió dollárt hagyott maga után) és az „unokaöccsének”, Menczer Bélának, a polihisztornak, Illyés párizsi szobatársának, későbba kissé kalandoros életű Béla egy ideig Hailé Szelasszié etióp uralkodó tanácsadója, majd De Gaulle közvetlen munkatársa volt. Voltak neves rokonok, akik két keresztszülőpárral is rendelkeztek, de ez már az asszimiláció „kitéréses” külön történetébe tartozik.

Máté Olga fotója Nanóról és Palasovszky Ödönről

Pár évvel később, rögtön az érettségi után nagyanyám, akit Nanónak neveztem, a sokdioptriás művészettörténész, Hevesy Iván könyveit írta gépbe. Iván honoráriumként általában heves udvarlásba kezd, és olykor egy-egy Mattiss Teutsch képet ajándékoz neki. Ő gépelte apja kérésére a Károlyi kormány jegyzőkönyveit, fontos végrendeleteket, s  a II. világháború után szintén „gépíró-kisasszonyoskodott”. Ő gépelte Fábry Zoltán hontalanság évei alatt írott naplóját, és rendezte Szabó Ervin módszerrel könyvtárát. Volt végzettsége is: édesanyja iskolájában ő szerzett először oktatói diplomát, de tanult három szemeszteren át Bécsben orvosin, majd gyógytornász-iskolát alapított Kassán, ahol az első növendékek egyike Palotai Boris, az író és Erzsi, a szavalóművész és tollforgató, a későbbi Komlós Aladárné. A gyermektornára járók közt „villamosozik” Boris fiacskája is, azaz Bacsó Péter, akiből filmrendező lett és az irodalmár Mihályi Gábor.

Pátzay lappangó szobra Jászi Viktorról

Ödönke szoborként (Köveházi Kalmár Elza)

A legkorábbi kassai szűk baráti kör tagja férjének egyik első páciense, a majdnem világtalan Olga, a stószi remetének titulált író Fábry Zoltán leánytestvére (egyébként Lili útmutatásai alapján a hipochonder Fábry is tornázgatott), a festő Reichental, a cseh-zsidó múzeumigazgató Pollák, akivel németül cseverésznek, a kakaslomnici Berzeviczy orvos, és mélabúsan olykor felbukkan Károlyi egyik egykori titkára, Fazekas Sándor is, aki később a magyar bevonuláskor öngyilkos lett. Nagyanyám 1942-ben hamis keresztleveleket szállít a Slovensky Štátba, Eperjesre, ahol a rendőrkapitány karlendítéssel és „Nastráž!”-zsal köszönti, majd a négy fal közt magyarul folytatják. Keresztleveleket visz Besztercebányára is, ahol a kommunista párt eminense, Gustáv Husák az elkobzott zsidó bundák értékesítését bonyolítja. Míg Simai nagyapám a Gestapo kassai székházában első infarktusát „heveri ki”, ’44 tavaszán nagyanyámnak egy üres babakocsival sikerül bejutnia a kassai gettóba, hogy visszafelé már benne feküdjön az egyéves Korach Jancsika, aki most őszülő fejű Zürich melletti nyugdíjas.Később lányával, aki Prágában vegyészkedett, rovásírással levelezik. Örökké emigrálni készült, vagy visszatelepedni Magyarországra.

Nagyanyám mindenkit megajándékozott, az egyik növendékének lakodalmát velencei porcelánnal ünnepli, egy ezüst garnitúrát kapott az egyik bejárónő menye, de támogatta Ficuékat és Suháékat, a szomszédban lakó cigányokat 850 koronás nyugdíjából. Özvegyi nyugdíját angol és német nyelvtanítással egészítette ki. Pénzét bejárónőre és könyvekre költötte. A hetvenes években is szobacsengővel jelezte, hogy vizet, kávét, netán rumot kér. Hetven év felett cigarettával és meztelen tornával kezdte a napot.

  Nagyanyám nagyapjával (Jászi Viktor akvarellje)

Lilyke, azaz nagyanyán leérettségizett

Lili nagyanyám családi diplomájának másolata

Landau Erzsi fotója nagyanyámról

Nagyanyán Dienes Vali nénivel

„Így indult a mi csehszlovák állampolgárságunk”

Kati nagyapja sok mindenkire haragudott. Ezek közt ott van Károlyi is, akinek „első dolga az volt, hogy hazahívta a frontról a katonákat, de nem fegyelmezett hazarendeléssel a határokra, hanem egyszerűen szélnek eresztette a hadsereget…(Clemenceau). Ezt a rokon nélküli nemzetet alaposan megkopasztotta, közel 5 millió került idegen uralom alá…19 január 2-án a cseh legionáriusok már itt voltak Losoncon. Ide hozzánk még Pincre nem jöttek be azonnal…A falunkat az út kettéosztotta, de a cseheket nem állandóan, de az Ipoly-hídon már öttagú járőrszolgálaton már gyakran lehetett látni…A Károlyi () kormányának a tehetetlenségét nagyon is szemmel tartotta a Nagy-antant… Az orosz fogságból hazajött kommunista agitátorok nagy propagandát és szervezkedést vittek végre…Kun Béla, Szamuely Tibor és még nagyon sokan mások…Február utolsó napjaiban egy estefelé leszállt a réten egy felderítő repülőgép. Egy pilóta ült benne. Mindjárt ott termettünk hárman. Közel volt a kertünkhöz, mintegy száz méterre. Odahívott, előadta, hogy eltévedet. (Ködös volt az idő) Első kérdésre, hogy vannak-e csehek, és hogy hol van Losonctól keletre, vagy Rimaszombattól keletre. Tájékoztattuk, segítettünk a gépet dél irányba megfordítani, Füleket, Salgótarjánt kereste. De nehezen tudott felemelkedni, vagy háromszor kellett a farkán fogva megfordítani, amíg a nekifutás után fölemelkedett. A fölemelkedés után kidobott a gépből egy csomó röpcédulát, ami a Károlyi kormány pacifista politikáját és a földosztást propagálta. Ezt Károlyi meg is kezdte Kápolnán a saját birtokán. Ez pénteki nap volt. Másnap estefelé megjelent a falunkban egy század cseh legionár szép új zöld ruhában, olyan erdészkalap formájú kalappal a fejükön, amit fácántoll ékesített, büszkén sétáltak csoportokban a falu között. Néztük őket a ház előtt. A szomszédból is ott állt Horec Béla háborús katona tizedesi rangfokozattal a gallérján (abban az időben katona mundérba jártak különösen a legények ).Az első járőr,ami a házunk elé ért,a vezetőjük, oda jött hozzánk, Horec elé állt, le akarta szaggatni a csillagokat a kabátgallérról, ő azonban védte a fejével, mire a cseh jól ajkon ütötte és nagyon szakrázott, és annyit megértettünk, hogy tartsa föl a fejét. Szegény bűnös csont-csillagocskák bűnhődtek, be lettek taposva a sárba. Így indult a mi csehszlovák állampolgárságunk…”

Részlet Kati nagyapjának visszaemlékezéseiből (3)

*

1918. november 16-án egy feltűnést keltő automobil indult el a Ménesi útról. A sofőrrel együtt négyen ültek benne. Nanó mesélte, hogy egyiküknek, Oszikának leszakadt az öltönye gombja, mire másikuk – Somló Bódog, a később Trianon miatt anyja sírjánál öngyilkosságot elkövető jogtudós – elképedve közölte, hogy így nem kiáltható ki a köztársaság. Végül sikerült a gombot felvarrni, s nagyanyám ekkor látta utoljára Bandi bácsit (Ady Endre), a megfáradt, beteg költőfejedelmet, amint egyedül, magányosan, betegen egy oszlopnak támaszkodott. Egyébként az emlegetett Somló Bódog öngyilkosságára akolozsvári zsidó temetőben került sor, viszont sírját jó harminc éve Katival együtt megtaláltuk a Házsongárdi temetőben.

Jásziéknak legszeretőbb Adyjuk

Pátzay Ady-maszkja

1919-ben nemcsak detektívek bóklásznak dédszüleim Ménesi úti 8. (ma 12.) számú bérelt villájuk körül (ma Bibó kollégium), de gyakori zaklató Őszi Kornél is, aki többször jelentette fel őket fizetésképtelenségük miatt. 1912-től 1919-ig a Madzsar családdal együtt lakott Szabó Ervin édesanyja is, Lujza néni. Övé volt két szoba, négy nagy szoba a dédszüleimé,és egy külön szoba, melyet nem használtak – ez volt a „szellemek szobája”. Szabó Gyuláné 1919-ben az egyik lányához költözött, s helyére nem sokkal később az Eötvös Kollégiumból Palasovszky Ödön került. A tüdőbajos költő egészen 1935-ig biztosította „lakhatását” dédszüleimnél.  Még egy villanásnyi emlék 1919 őszéből, nagyanyámtól:Babits Mihály nem mer eljönni a hírhedt Madzsar-házba, hogy a Szabó Ervin végrendelkezése által a  neki szánt könyveket átvegye.

Néhány megmaradt levél alapján, 1919 őszén Dr. Szentlőrinczy Liebermann Leó, a majdnem Nobel-díjas rokon „finom dörgedelemmel” elutasította Oszkár unokaöccsének „őszirózsás” tetteit a politika mezsgyéjén, pedig nem is olyan régen még gratulált Októberhez. A szakállas, bocskaiban fényképezkedő nagybácsi egykor laboratóriumában foglalkoztatta unokaöccsét, Jászi Oszkárt, tanulmányait támogatta és Görgey Artúrral is összehozta. Görgeyt egyébként Jászi védte meg talán elsőként doktori munkájában,melyet Elemér Oszkár néven publikált.

Liebermann Leó díszmagyarban

Dedikált fotó a családi albumból

 „Sokat szomorkodom Aurél bácsiék miatt”

Részlet Kati nagyapjának visszaemlékezéseiből

Ismét Kati nagyapjának gyöngybetűs oldalait olvasgatom: „A Tanácsköztársaság kikiáltása után gyakran jöttek felderítő gépek. Április vége felé megint leszállt egy gép. Ugyanott, ahol az első. Dél tájban volt. Odacsődült az egész falu. Ez a gép megsérült. Losoncnál nagyon lőttek rá, és mikor a falunk fölé ért, már nagyon alant szállt. Itt is nagyon lőttek rá a csehek. Ennek a pilótája már nem várta meg, amint a gép földet ért, kiugrott és futva dél irányába elmenekült. A csehek nem jöttek oda, megvárták, amíg a sok nép közrefogta a gépet, akkor kezdtek tüzelni az Ipoly partról. Két legény a lábukon sebesült meg. Volt nagy riadalom, futott ki merre látott. A két sebesültet bevitték a csehek a kórházba, Losoncra. A gépet délután leszerelték, a szárnyakat, és az egészet egy nagy teherautóra tették föl és elvitték. Utána való napokban egy zászlóalj cseh szállta meg kis falunkat. Teletömtek velük minden lakást. Harmadnap reggel elmentek, a községen kívül kerülve mentek délkelet irányába. A szomszéd faluba, Nagydarócba ütköztek ellenállásba. Reggeltől délután háromig tartott a támadás. 14 katona és vagy 20 legény (köztük a legtöbb már megjárta a háborút) nagy veszteséget okozott a cseheknek. A vöröskatona őrsből egy sebesült meg tüdőlövéssel, Tajti Bálint nevezetű, 19 éves hidegkúti fiú. Még élt, amikor a csehek behozták Pincre, de ezt a fiút nem vitték be a csehekkel Losoncra, így akkor éjjel meghalt. Itt van eltemetve nálunk. A temetésen az egész falu részt vett. A csehek is kirendeltek a temetésre egy szakaszt, az asszonyok lányok siratták nagyon a katonát. A kivezényelt csehek parancsnoka, egy fiatal hadnagy, el akarta kergetni a gyászoló tömeget, de az öreg papunk nem engedte. Soká vitatkoztak németül. Az öreg papunk zipszer származású volt. Nagydarócon megbosszulták az ellenállást azzal, hogy még aznap estefelé a bírót, Bobics Barnabást minden bírósági eljárás nélkül Ozsgyánban fölakasztották egy akácfán. A bíró 40 év körüli fiatal ember volt. Három kislányt hagyott árván. Darócon még 7 legényt szedtek össze akkor este. Ezekre az szolgált bizonyítékul,hogy a térdükön,a könyökükön a hasalásból kifolyólag a zöld fű nyomot hagyott a ruhán. Ezeket is még akkor este elvitték Ozsgyánba, de már akkor nem végeztek velük,korán reggelre halasztották a kivégzést,ezeket már golyóáltali halálra ítélte az őrnagy,aki a bírót is fölakasztatta. El lehet képzelni, milyen éjszakát éltek át a Szeiber pincéjében azon éjszakán. Egész éjjel ott volt velük a plébánosuk és Krosnyicki, aki szintén öregember volt már. Korán reggel megjelent egy ezredes Rimaszombatból, kihallgatta a foglyokat, a pap volt a tolmács, jegyzőkönyvet vett föl az eseményről, kihallgatta az őrnagyot is. Állítólag azt meg is dorgálta a tetteiért, a legényeket pedig hazaengedte. Azután már nem kerestük meg őket és a csehek pedig előrenyomultak a jelen országhatárig. Májusban megint nagy esemény volt. Szántottunk a Petri völgyön. Délután, úgy három óra tájban látom, hogy a bolyki legelő fölött a srapnel lövedékek robbannak. Reggeltől dörgött az ágyú Salgótarján irányából. A hegyről, ahol szántottunk, jó kilátás nyílott az Ipoly völgyére. Menekültek a csehek. Nemcsak a mezei utakon, hanem széltében, lóháton, gyalogosok, fogatolt tüzérek igencsak iparkodtak északi irányba. Estefelé engem az apám engem hazaküldött, az ökrökkel senki nem jött haza, nehogy elhajtsák a csehek. Mire hazaértem, a falu már tele volt magyar katonákkal. A szeszgyár raktárablakát kifeszítették, hozták a szeszt, civilek, katonák. Jónás bácsi a bandájával muzsikált a falu közt, nagy volt az öröm. Éjféltájban azonban kongatták a harangot, a szép kastély, ami akkor nem volt használatban, tele beszállásolt katonákkal, még a padlás is. Ott a szalma kigyulladt. Leégett az egész tető. Bizonyára cigaretta okozta a tüzet. Másnap nagy razzia volt a szesz miatt. Összeszedtek egypár legényt, embert a faluból, katonákat is, jegyzőkönyvet vett fel róluk a parancsnok. Szigorú szesztilalom volt akkor Magyarországon. De a civileknek itt nem lett semmi bántódásuk. Még azon délután a katonák előrenyomultak egész Zólyomig. A Vörös Hadsereg parancsnoka Stromfeld Aurél tábornok volt…”

Részlet Kati nagyapjának visszaemlékezéseiből

Dédapám fotója Stromfeldről

Boromisza Tibor akvarellje magáért beszél (1919)

Simai nagyapám, a vöröskatona

*

Ha már Kati nagyapja említette Stromfeldet, egy rövidke adalék róla a családi legendáriumból: Nagyanyám különlegesen szerette és tisztelte a kalapgyár alkalmazottját, a zsebóráját elzálogosító Stromfeld Aurélt és feleségét, Adrienne-t. A Madzsar-Jászi ház hatalmas vendégserege csupa neves emberből verbuválódott. 1924-től Stromfeld lesz a legszívesebben látott vendég, akinek szuggesztív parancsoló szavára – nagyanyám visszaemlékezései alapján – „Kisanya (mármint dédanyám) akár a harmadik emeletről is leugrott volna gondolkodás nélkül”. „Sokat szomorkodom Aurél bácsiék miatt – írja dédanyám egyik levelében. – Éjjel-nappal töröm a fejemet, hogy segíthetnék rajtok. Neki nehéz állást találni, bármilyen pompás ember. Azt hiszem, éppen a gondok miatt a szívével van mostanában baja, úgyhogy feküdt is.” Lili nagyanyám és férje többszöri vendégek a kalaptompgyár raktárosánál (kalaptomp: kúp alakú nemez-, szalma- vagy más anyagból készült forma, amelyből a kalapot alakítják ki), Stromfeldék udvari albérletében. Itt éltek a legnagyobb szegénységben békésen. Olykor kimentek a Ligetbe, ahol jóízűen elfogyasztották Adrienne néni elemózsiáját. A házaspárt egyszer – nagyszüleimnek köszönhetően – meghívták a Carltonba. Természetesen németül társalogtak. Egy magas rangú Horthy-tiszt, belépvén a szállóba, észrevette Stromfeldet, s azonnal tisztelgett előtte.

Dédszüleimnél minden évben hatvan-nyolcvan ember volt meghívva szilveszterre, dédapám szolgáltatta a tűzijátékot. Ezt még Nagykárolyban Thanhoffer pirotechnikai műhelyében sajátította el. A neves társaság általában bohó tréfákkal szórakoztatta önmagát. Pátzay megalkotta Vámbéry Rusztem vörös nyakkendős szobrát. Az egyikszilveszteren kacagtatta meg a vendégsereget a hat és fél évig Dél-Amerikában élt Remenyik Zsigmond, aki a felismerhetetlenségig elváltoztatta külsejét‚ nehogy felismerjék. Madzsar Lili nagyanyám így számol be erről a szilveszterről: „A szilveszter külsőségekben sokkal előkelőbb volt, mint a tavalyi, férfiak, nők szinte kivétel nélkül a legelegánsabb estélyi ruhákban… Itt voltak majdnem mind a tavalyi emberek, azon kívül Nagy Endre a fiával, dr. Szilyék stb. A műsor éppoly kellemes volt, mint a múlt évben, először Rusztem bácsinak a szobrát leplezték le, aztán volt szabad király választás és még sok más. A vendégek egy részét nem ismertem, a másik részét […] nem szeretem. […] Tegnap reggel ismét itt volt egy detektív és azt mondta, hogy a múltkori feljelentő nem nyugszik, újabb feljelentést adott be, hogy tévedett, nem Kisapáék tartanak összejöveteleket, hanem a Kisanya veje. […] Kisapa megígérte, hogy felmegy Erdélyi Sándorhoz és megkéri, hogy tudja meg, hogy ki szemtelenkedik itt megint.”  Bartókot, Móricz Zsigmondot (és engem is) megörökítő remek fotós Kálmán Kata örökítette meg 1926 szilveszterét. Ez a szilveszter volt az utolsó igazi óévbúcsúztató Madzsaréknál. Kálmán Kata visszaemlékezései alapján ott volt a fél iskola, Vámbéry ésKernstok. „Akkor diákat vetítettek, minden meghívott szerepelt, az arcképeket a hozzátartozóktól szerezték meg, beleragasztották egy előre kigondolt és megrajzolt képbe, ezt lefényképezték, dia pozitívet készítettek erről és ezt vetítették le este. Persze minden ironikus volt. – Talán a legjobb szegény Stromfeldé volt, mondta Iván (Hevesy Iván), tudni kell ehhez – fordult a lányokhoz, – hogy mint raktáros dolgozott a Tanácsköztársaság leverése után egy kalapgyárban.
A dián Stromfeld ül, felette jobbról-balról egymásba rakott kalaptokok tömege, az aláírás az volt:
10000 kalap dicsősége néz le rád.” Stromfeld halálával e nevezetes szilveszterek megszűntek.

1926 májusában dédanyám könyve (A női testkultúra új útjai) már nem kapható, és a terjesztése is gondokat okozott, mivel a tornász hölgyek Mensendieck módszeréhez hasonlóan ruha nélkül tornáztak a felvételeken, melyeket dédapám készített Ádám Jozefa úrhölgy néven (Ádám volt Madzsar dédapám második keresztneve, ezért lett a mi fiúnk is Ádám), nehogy az erkölcsös olvasóközönség felháborodjon a fényképész férfi nemhez való tartozásán. Az illusztrációkat Somfai, Stromfeld unokaöccse rajzolta.

Adédapám „politizálta” a szocdemek felé Stromfeldet, ő fejezte be Stromfeld könyvét (Készül az új háború). Mint remek fotós, lefényképezte Stromfeldet is, erről készült Boromisza Tibor Stromfeld-portréja. Egykor szintén fényképről készült a Czigány Dezső festette Szabó Ervin festmény is. Dédapám mindkettőt a harmincas években – meggondolatlanul – a moszkvai Forradalmi Múzeumnak ajándékozta. A festmények valahol lappanghatnak, és keresik az utat haza.

A Madzsar Iskola. Háttérben Boromisza Tibor régóta eltűnt festménye
dédanyámról.

Czigány Dezső festménye dédanyámról

A fenti sorokban gyakran emlegetett Kisapa, azaz Madzsar József, az egyik dédapám volt. Dédapámat leginkább Nyáry Krisztián „mossa tisztára”az Igazi hősök kötetében. Kisapa, ahogy családunkban nevezték, valódi polihisztor volt. Nemcsak politikusként, de könytárosként, a védőnői hálózat megteremtőjeként, antialkoholista mozgalmárként, fotósként, szerkesztőként, de fogorvosként is jelentős volt. Ő kezelte egy ideig Ady fogait is. Ady egyik levelét idézve „fogaim kúrája következik…iszonyú kínzásokat állok ki… Madzsart siettetem..”- írja Lédának. Lehet, hogy ekkor ültet jó néhány aranyfogat dédapám Ady szájába. Egyébként ezeket igen szégyellte Ady, ezért nem látható egyetlen fényképen se nyitott szájjal. Zárójelesen – már csak Szentendre miatt is – jegyzem meg, hogy Pirk János és Boromisza Tibor fogait  is kezelte.

Az Ex librist Nagy Sándor tervezte

Dédanyám rajza férjéről

 

Dédanyám rajza Szabó Ervinről

Mészáros László bronzba öntötte dédapámat

Madzsar dédapám fogorvos Üszkübben (Skopje 1924)

1935-ben, dédanyám halála után Kassára szökik nagyanyámékhoz. Nagyanyám szerint pártparancsra ment onnan az Ígéret földjére, hogy ne kelljen vénülő fejjel ismét börtönbe vonulnia. Egyébként „vörös” útlevelét Jászi intézte Benešnél és Hodžánál. De mindez most nem másít azon, hogy ott úgy végezze, mint sok más megtévesztett ember. Sorsát jó előre megjósolta Jászi Oszkár, aki egyébként mindig féltve tekintett sógorára, a száguldó polihisztorra, az izmusok kavalkádjában ténykedőre. A harmincas évek elején Oszkár szerint „szinte tragikomikus látni ezeket a bolsi rajongókat, valójában hogyan félnek Oroszországtól”. Dédapám is tétovázott, majd pontosan 60. születésnapján, 1936. március 12-én mégis átlépett az „Ígéret földjére”. Előre látó volt Jászi: „Nem hiszem, hogy Oroszországot kibírná. Csakhamar a magyar kompánia intrikáinak a középpontjába jutna, s ha az orra nem fog tetszeni Kunnak, még az élete is veszélyeztetve lesz.” A Landler-frakciós dédapám keresztény orra nem tetszett neki. Vologya (Nagy Imre) feljelenti és Sík Sándor testvére, Endre már hiába keresi a moszkvai kávéházban 38 február utolsó napjaiban. Dédapám már útban lehetett a Gulágra.

Dédanyám temetése

Dédanyám sírjánál

Dédapám, mielőtt elvitték Gulágra 

Hiába keresték dédapámat

„A jövendőbeli feleségem játszotta a főszerepet”

A trianoni szerződés aláírása után pár héttel ezt olvashatjuk Kati nagyapjának visszaemlékezéseiben: „Kezdetét vette a kulturális élet a falunkban.1920-ban, Péter-Pál-kor a színjátszó csoport Sztankó tanító úr betanításával eljátszotta a Megjöttek a szabadságos huszárok egyfelvonásos vígjátékot, nagyon nagy sikerrel. A kocsma mellett áll még most is (a kocsma nélkül) az a nagy befogadóképességű állás, ami alatt az átutazó kocsik, különösen vásárok alakalmával szoktak beszállásolni. Ebben a nagy helyiségben lett a színpad fölállítva és a közönség alig fért be. A szomszéd községekből is eljött a fiatalság. A jövendőbeli feleségem játszotta a főszerepet. A Sárika nagy sikert aratott. Akkor még gondolni sem mertem arra, hogy később ily közel kerülünk egymáshoz. Még ebben az évben ősszel A falu rossza című népszínművet játszottuk, de a következő években is 2-3 darabot adtunk elő. Losoncon is gyakran rendeztek színelőadásokat, táncmulatságot, persze magyar rendezvények voltak ezek. A polgári demokrata rendszer nagyon türelmes volt a magyar kisebbséggel szemben. A gazdasági helyzet is jó volt. Így emlékezetes maradt ez a fiatalkori élet…”

Kelemen József és Lőke Margit esküvői fényképe

*

Június elején, 1920-ban dédnagybátyám, Jászi Oszkár mielőtt az egyik ominózus „masarykos” találkozóra robogott volna Prágába, Körtvélyesen fiaival találkozik: „vékonyka hangjuk, ébredő lelki életük minden megnyilvánulása a szívembe nyilallott.” Már válófélben volt ekkor, de naplója alapján Máli újabb érvelése mélyen hatott rá: „ne váljunk el – csak jogilag.” Egyébként Jászi még útközben Kassán találkozik Maléterrel, a valamikori kassai alpolgármesterrel, a Huszadik Század cikkírójával,az eperjesi jogakadémiai tanárral, ’56 egyik hősének apjával. Ezekben az időkben, de később sem volt hasznos Ady szavaival a „jásziság”, mint „akart ideál”, nem hogy vezetéknevével élni, hiszen még a Lesznai Anna Kezdetben volt a kert című családregényében is szereplő imádott édesanya, ükanyám Jászi Ferencné (Lesznai Anna anyósa) is hosszú éveken át csak nagyanyám másik nagyanyjának, Madzsar Bélánénak az útlevelével utazott Bécsbe és Körtvélyesre, hogy szeretteivel találkozhasson. A két nagymama útlevélképe csak öregségükben hasonlított egymásra és Róza mamát soha nem kapták el a határokon. Oszkár ezekben az időkben rengeteget rohangál.Eszembe jut most, hogy milyen lekicsinylő véleménye volt húgának, (Madzsarné Jászi Alice) karakterológiai–grafológiai tevékenységéről, miközben ő  hevesen „csapta a szelet” a grafológiával szintén foglalkozó Kunffy Ellának, a festő Kunffy Lajos feleségének. No meg tudjuk, hogy Jászi Schermannra bízta Károlyi Mihály jövőtervezését, de ő maga is rohangált „jövendőmondó látók” után. Az ő legpontosabb diagnózisát egyébként Célestine, az osztravai jósnő adta.

Egy elveszett szobor ükanyámról, Jászi Ferencnéről. Pátzay Pál alkotása

Nagyanyámnak szóló dedikáció Jászi Oszkártól

„A város ráerőszakolt román jellege elkeserített”

Tovább böngészve Kati nagyapjának füzeteit az alábbi sorokat találtam: „1925 október elsejére jelentkezni kellett Csehországba Jičinbe az 51-es tüzérezredhez…Így kerültem Brandys nad /Labem kisvárosba, közel Prágához…Március végén az öreg katonák leszereltek, én lettem az ezredparancsnok lovásza…Hétköznapokon, ha nem volt rossz idő, sétalovaglásra mentem az alezredes Ferdinand Hanis-szal. Ő volt az ezredparancsnok. Magyar szempontból nem volt jó ember. Gyűlölte a magyarokat. Az őrmester szerint ez azzal magyarázható volt, hogy 19 májusában, itt Salgótarján térségében részt vett, mint legionár kapitány a vörösökkel vívott csatában, ahol nagyon kikaptak a csehek. És ahol súlyosan megsebesült. Ezt nem felejtette el…”

Kelemen József katonaként Brandys nad Labem-ban

Kati nagyapja, Kelemen József az ezredparancsnok lovásza

*

Trianon utórezgéseit családunk sokszorosan megérezte. Például Jászi, aki nagykárolyi látogatásakor, 1923-ban az alábbiakat írta naplójába: „Este bejártam a várost. Az utcánk ma Strada Avram Jancu. A ház felismerhetetlen. A kert és az udvar is…A nagy vásártér keleti pátosza. A grófi kastély szanatórium lett. A zsidó templom környéke gettósabb, mint valaha. A református templom csendje. Nagyon megkapott a sok régi emlék és elszomorított. A város ráerőszakolt román jellege elkeserített.”

De Simai nagyapámnak is jutott bőségesen a keserű időkből. Posztserdülőként végigasszisztálta a Nagy Háború frontjait, egy korondi tiszti bálon való amatőr színészi bemutatkozása után részt vállal a fronton sebészi beavatkozásokon, majd Budapesten és Léván „segéd-szocdemeskedik”és  vöröskatonaként küzd szülőföldjéért. Szegény diákként egy rövid bécsi kitérő után Trianon évében beiratkozik a prágai Károly Egyetem orvosi karára. Természetesen a német nyelvűre, mert csehből csehül áll, olyannyira, hogy egyik levelében megírja, milyen szociálisak a csehek, hogy ennyi hudobná, azaz,”szegények” iskolájuk van. Szegény nem tudta, hogy a chudobná jelenti a szegényt, a hudobná škola viszont a zeneiskolát. Az egyetem elvégzése után Lesznai Anna körtvélyesi birtokán esküszik örök hűséget nagyanyámnak. Az esküvő előtt Matuscsák plébános úr aszerint mutatta be a szomszéd településeket, hogy Moscovitz Geyza, Máli, azaz Lesznai Anna apja, a földbirtokos úr hol élt az első éjszaka jogával.  Később nagyanyám többször kíséri Pozsonyba és Bécsbe Matuscsákot, a körtvélyesi papot és Máli nénit (Lesznai Anna), kinek ruháját hatalmas mellkereszt díszítette. Időközben hivatalosan  Hrušov lett. Levelek alapján epicentrum volt a kastély 1920 trianoni évében is,mert Körtvélyesről irányítják nagyszüleim Máli néni (Lesznai Anna) segítségével Laci bá’, azaz Horváth Árpád, a későbbi Nemzeti Színház rendezője, a még későbbi Neményi Lili-féle férj menekítését. Nagyapám külön testamentumot érdemelne, mint a  „földalatti”baloldali mozgalmak indikátora, rejtélyes jóakarója grófoknak és kulákoknak, aki  ’45 január 21-én Zavalovics alezredessel is tárgyalt és mindvégig kitartott Kassa Magyarországhoz tartozásáért. Egy másik visszaemlékező szerint „Simaiék a megszállókkal Kassa magyar fennhatóság alatt való maradásáról tárgyaltak, de a jelen levő Brezsnyev határozottan kijelentette: Kassa Csehszlovákiához tartozik.”  Később ő lett később a csemadokos, a magyar iskolát követelő dr. Simai, kinek korai halálakor Szlovákia magyarsága könnyezve olvasta a Fábry Zoltán által írott nekrológban „… A  Simai név gyűjtőlencse volt és vetítő kisugárzás. Hatott és gazdagított… Magyar volt. 1945 utáni legnehezebb napokban Kassa magyarsága őt nézte…” Csoda, hogy ez 1955 karácsonyán megjelenhetett a pozsonyi Új Szóban. Legutóbb Kováts Judit eleveníti fel nagyapám  igaz magyarságát  Elszakítva című regényében, ahol Gál doktorként szerepel. Családtagjaim különböző regényekben szerepeltek egyébként. Például Kafka Margit Színek és évek művében a jóságos Jakobi doktor ükapám: Jászi Ferenc, Lesznai  Anna családregényében pedig dr. Feuersteinként szerepel, de Szabó Magda Régimódi történetében is életre kel egyik elődöm.  Nagyapám külön bejáratú történeteihez hozzátartozik  egyik nagy-nagybátyja Fraknói Vilmos is, a püspök-történész. De ez már egy következő ágas-bogas családi ág bogozása lenne.

Nagyanyámat átadják

Körtvélyesből Hrusov lett (Lesznai Anna képeslapja nagyapámhoz)

Lesznai Anna nászajándék anagyszüleimnek

Emlék Máli nénitől (Lesznai Anna)

Sokat sejtető dedikáció Jászi Oszkárnak

Sturova 7. Nagyapám Fábry Zoltánnal

Újabb trauma

Trianont még túl lehetett élni, a magyarság még nagyobb lelki traumája csak ezután következett be: a hontalanság évei alatt. Ismét előveszem Kati nagyapjának 79 évesen írott visszaemlékezéseit: „Elérkeztünk a 48-as évhez, februárban a kommunisták teljesen átvették a hatalmat. Ez annyi változást hozott,hogy megkaptuk az állampolgárságot. A kitelepítés Magyarországra megszűnt,a magyar iskola megnyílt,de a magángazdálkodás felszámolása is megkezdődött. Olyan magas kötelező beadást írtak ki minden terményből, hogy sokan nem voltak képesek teljesíteni. Ezeket aztán elítélte a bíróság, éveket töltöttek bányákban, gyárakban. Akik kinyitották a szájukat, azokat meglepetésszerűen némi poggyásszal felrakták teherautóra és kitelepítették a csehországi szudétanémet vidékre, ahonnan akkorra már a németeket kitelepítették… Odahozták nemcsak a bűnös kulákokat, hanem a nincstelen szegényebb sorsú magyarokat is. Ennek az volt az oka, hogy ott kellett a munkaerő. Ide a helyükre, akiktől elkonfiskálták a földjüket, házukat, jöttek szlovák telepesek. Így kevertek bennünket…Még szerettem volna megérni nemzetem részére igazságos rendezést, ami megilletné 4 millió magyar hontalan kálváriáját. Kelemen József 1984.VIII/5. ”

Szvorák Kati tyúkot kerget a pinci ház udvarán 

*

Igyekszem rárímelni Kati nagyapjának történetére: 1945 után Pozsonyban élő anyai nagyapám testvérének megtiltották, hogy otthon családtagjaival magyarul beszéljen. Nagyszüleim Kassa utcáin, mivel szlovákul alig tudtak, németül se lehetett, így angolul mernek csak egymás közt társalogni. Édesanyám egy kukkot sem ért a szlovák iskolában. Bebiflázza a teljes tananyagot. Csak akkor tör ki a megrendítő botrány, amikor felelésnél összetéveszti a tantárgyakat és történelem helyett  földrajzból felel. Később Staré Hory-ba (Óhegy) küldik szülei, hogy szlovák környezetben sajátítsa el az államnyelvet. Kati anyját Kalinovo-ba (Kálnó) küldik.

1947 szeptemberének végén nagyanyámék 20 kilós csomagjai már rég elő voltak készítve az áttelepítésre, miközben megérkezett az amerikai nagybácsi, Jászi Oszkár. „Kedves jó gyermekeim! A csehek szó nélkül és udvariasan megadták a vízumot, az un. magyarországi megszálló seregek még mindig konsziderálódnak…”- írta érkezését beharangozó levelében. Európai utazása nem volt problémamentes, mint ezt Fábry Zoltán is megjegyzi Üresjárat című naplójában: „Micsoda demokrácia az, amely Jászit nem engedi be Magyarországra, és nálunk egy Eszterházynál nem veszi tudomásul reakciós tegnapját feledtető bátor változását.”  Az amerikai nagybácsit „valóságos bunkócsapásként” éri az erőszakos szlovakizálás. „Tudtam róla, de mégis itt vált számomra valósággá […] illúziók nélkül jövök” – írta nagyanyámnak Oszkár. „A magyar kisebbség katasztrófájáról” ír naplójában és a kassai döbbenet hatására naplóját angol helyett magyarul folytatja.

Zizi és Tamtam, azaz Fábry Zoltán és én Stószon

A Štúrová 7. szám alatt találkozik a stószi Fábryval is Jászi. Itt olvassák fel neki A vádlott megszólal című memorandumot. Naplójában így emlékezik Fábryról: „a magyar kisebbség elszánt, de izolált védője. […] Magyarországra nem akar menni, itt pedig nincs sem írás, sem munkaalkalom. Egy igazi megölt lélek.” Volt feleségét Málit (Lesznai Annát) így tudósítja útja végén: „Mégis, a kóborlás nem volt hiábavaló. Úgy érzem, hogy könnyebben fogok tudni meghalni.” Nagyanyámnak Oszkár magyarsága meghatározó volt. Így látta ezt Ady is: [Jászi Oszkár] „lelkének magyarsága senkiével össze nem hasonlítható”. A kétféle (náci és bolsevista) bunkócsapásokra figyelmeztető nagybácsi komoly hatással bírt Lili nagyanyámra, még úgy is, hogy szegény Nanó majd egy évtizedig elvtársi elhajlásában élt, de előtte és utána hívő katolikus volt.

Jászi édesanyámmal Kassán. 1947

Lesznai Annának élete, boldogsága, a „kezdet” a Zemplén megyei Körtvélyes volt. Az Amerikába vándorolt Lesznai Anna nem tudta elképzelni, „hogy mindaz,ami számomra a biztonság a maradandóság és a nyugalom jelképe volt kiskorom óta, összeomlott, hogy a kert nincs már, amiből minden versem kinőtt.” „Vágyom haza, bár nincs is meg az otthon” – írta Lesznai Anna Kassára Lili nagyanyámnak.

Oberlini vendégeskedésünkkor Lányi Zsuzsa néni mesélte, hogy az idősödő Oszkár többször is arra kérte, hogy autójával vigye az Oberlin közeli golfpályához, mert az hasonlított leginkább Nagykároly sík földjeire. Haldoklásakor szülővárosában, Nagykárolyban képzelte magát, és a Szatmár megyei otthon felett úszó felhő az egykori Magyarország alakjára emlékeztette.

A valamikor színmagyar Pinc szomorú metamorfózis, széthulltak az egykori nagycsaládok, betelepülők tömege érkezett, megszűnt a magyar iskola és óvoda, szlovák pap misézik. Felgyorsult az asszimiláció, és Losonc szuburbán övezetének szubkultúrája lett a magyar nyelv. A kassai (királyi, majd állami) katolikus leánygimnázium iskolatalálkozóján – néhány évtizede – anyám szomorúan konstatálta, hogy az egykori honleányok gyermekei szinte csak szlovák iskolába írattak. Ő a szlovák férjjel kivétel volt.  Az egykoron német Kassa, ahonnan Petőfi gyorsan „menekült” a magyar Eperjesre, szórvány magyar várossá változott. Lassan kihaltak Márai kassai polgárai, alig maradt valaki, aki végvári vitézként küzdjön a magyar szó megmaradásért.

Mici nénivel (Róna Magda) koszorúzok (1977)

Kelemen József, Kati nagyapja 90 éves születésnapján három gyermekével

Záróakkordként megjegyzem, hogy a magyarság határon túli jövője válságos állapotba került. Trianon árnyéka mindmáig ránk vetül, hiába űzzük el a felhőket, hiába a „békévé oldja az emlékezés” , vagy révülés a „boldog békeidőkbe”, hiába a „mi lett volna, ha…” feszegetése. Trianon árnyékát nem lehet napossá varázsolni, ellenben lelkünk Kárpát-medencei hazáját senki sem veheti el! Trianonnal ugyan kibékülni nem lehet, de veszteségéből tanulva, az új határok ellenére összetartozásunkat kell erősíteni.