A török hódoltság idején az ország egy része szinte teljesen elnéptelenedett, többek között a fővárostól északra fekvő terület is. A 17. század végén I. Lipót császár kiváltságleveleivel megerősítve a Habsburg Birodalom területén – beleértve Budát és környékét is – nagy számú, zömében ortodox keresztény vallású balkáni népesség telepedett meg.
A mai Szentendre területére III. Csarnojevics Arszenije pátriárka vezetésével, szintén a törökök elől menekülve, 1690 késő őszén érkeztek az első szerb betelepülők. Ezt az időszakot „nagy szerb vándorlás” néven őrzi a történelem. A különböző régiókból származó csoportok az alakuló új városon belül úgynevezett mahalákban (negyedekben) telepedtek le. Az akkori településszerkezet legnagyobbrészt a mai napig megmaradt, ahogy a kanyargós, keskeny utcácskák, és a tipikus szentendreiként ismert utcakép is ebből a korszakból származik. Eredetileg tizenkét mahalát hoztak létre, majd 1724. és 1730. között ez a szám (néhány mahala egyesítésével) hét városrészre csökkent. A mahalák központjában egy-egy templom maradt, melyeket a származási helyükről, vagy a lakosságra jellemző foglalkozásokról neveztek el. Mindezek következtében megtelepedésük után nem sokkal legalább hét (egyes források szerint nyolc) ortodox templom állt a városban, melyeknek többsége eredetileg fából készült. Nagyjából a megérkezést követő száz évben a legtöbbet kőből újjáépítették, néhányat meg is növeltek, és tornyokat emeltek hozzájuk. Ebben a száz évben sok minden sűrűsödik abból, ami a mai napig különlegessé teszi Szentendrét a magyarországi települések között. A pátriárka közbenjárására ugyanis két helyi céh is császári privilégiumokat kapott (míg a teljes Monarchiában összesen tizenkettő), ráadásul a helyiek elérték, hogy az egyházi szőlőtermesztés 1738 után is adómentes maradt. A virágzó gazdasági élethez hozzájárult, hogy önálló városi tanáccsal rendelkezett a település, ami a döntéseivel is támogatta a helyi kereskedőket.
1766-ban Grassalkovich Antal szűkíteni kezdte a város jogkörét – a tornyok nagy része ezután épült, kvázi demonstrációként. Ahogy az ekkori sértett öntudat lenyomatát őrzi az ekkoriban született szentendrei himnusz, melynek első sorát (fordításban: „Mi szentendreiek híresek az egész világon”) nemrég a szerb székesegyház baldachinjára is ráhímezték.
A Székesegyház (ismertebb nevén Beográd vagy Belgrád templom), amely eredetileg egy jóval kisebb épület volt, már 1690-ben kőből épült, ezzel is jelezve a püspöki székhely kiemelkedő jelentőségét. Mivel a törökök kiűzése után a budai egyházközség romokban állt, Szentendre – és így a Belgrád-templom is – lett és maradt hosszú ideig az egyház központja. (Az akkori falak nyomát a mai templom padlózata őrzi). Jelenlegi méreteit nagyjából száz évvel később nyerte el. Az újabb építkezés egyik nem titkolt célja az volt, hogy az időközben szintén folyamatosan növekvő többi templomot méreteiben mindenképpen megelőzze. A templom több neves ortodox szerb püspök sírhelyéül is szolgál.
A Blagovestenszka több szempontból is eltér a többi ortodox templomtól, ezek közül a legszembetűnőbb az, hogy közvetlenül a Fő térről, illetve egyik mellékutcájáról, a Görög utcáról nyílik. Mintha a rendelkezésre álló területnél fontosabb lett volna ebben az esetben a központi elhelyezkedés.
A szerémségi Krusedol kolostor szerzetesei, Szilveszter apát vezetésével 1690-ben építették, akik magukkal hozták a Brankovics ház szentként tisztelt tagjainak ereklyéit is. Az uralkodóház szentként tisztelt tagjainak kultusza akkor erősödött meg a szerbek körében, amikor felmerült annak a lehetősége, hogy Szerbia államiságát sikerül majd visszaállítani a Habsburg ház oltalma alatt. A Brankovics ház állítólagos leszármazottja, a Havasalföldön felnőtt Brankovics György sokáig arra készült, hogy a török kiűzése után átveszi a hatalmat, a városközpontban elhelyezett ereklyék így a tervezett függetlenség szimbólumainak is tekinthetők. A bejárat mellett található görög sírfelirat következtében a templomot a népnyelv “görög templomként” is ismeri.
A Pozsarevacska a belváros bejáratánál, a Bükkös-patak partján áll, Pozsarevác környékéről érkezett betelepülők építették Szent Mihály arkangyal tiszteletére. Az eredeti fatemplom helyén 1760 körül épült fel a mai kőtemplom. Különlegessége, hogy harangtornyának aljában függ egy 1845-ben készült fatábla, amely összefoglalja a templom történetét. A szerb ortodox egyház november 21-én üli Szent Mihály ünnepét, jó ideje ez az egyetlen alkalom az évben, amikor itt Szent Liturgiát végeznek.
Berendezését a keleti keresztény templomokban megszokott ikonosztázion, képfal uralja, amely több szempontból is érdekes. Ez Szentendre legrégebbi ikonosztáza, amely talán eredetileg a székesegyházba készült, de mivel azt időközben megnövelték, végül ebbe a templomba került. A közelmúlt eseményeihez kapcsolódó érdekes párhuzam fűződik a templom történetéhez: a nagy 1838 márciusi árvíz idején a templomban egy nap alatt két méter magasra emelkedett a víz. A déli főbejárat melletti bevésett vonal és évszám, valamint a szentély külső falán elhelyezett árvíztábla is jelzi az akkori vízszintet.
A Preobrazsenszka templomot 1700 körül építették a Szamárhegy lábánál. Ez az épület is túlélte a már emlegetett 1838-as árvizet, ezért a hagyomány a csodák templomaként is említi. Az idők során a legnagyobb szerb templommá vált, ezt kellett „legyőznie” az átépítéskor a székesegyháznak. Csodaszép ikonosztáza majdnem teljesen ép maradt a nagy árvíz után is, azonban csak évente néhányszor van lehetőségünk megcsodálni: a Nyitott Templomok rendezvénysorozat keretén belül, valamint a templom búcsúnapján, augusztus 19-én.
A Csiprovacska ma Péter-Pál templom néven katolikus templomként működik, az eredeti fatemplom helyén 1751-ben építették. A katolikus egyház többször felújíttatta, de eredeti, ortodox jegyei közül jó néhány továbbra is felismerhető maradt, többek között a torony tetején lévő kettőskereszt. Az eredeti szerkezetet idézi a templom belsejében található másik kettőskereszt is: a modern alkotás az egykori ikonosztáz vonala felett függ. Szintén a múlt emlékét őrzik a szépen felújított támaszkodószékek is.
Az Opovacska templom szintén más egyház fenntartásába került: az akkor már évek óta használaton kívüli épület 1913 óta református templomként szolgálja a híveket. A szentendrei ortodox szerb templomok közül ez a legkisebb és legegyszerűbb templom: kőből épült változata 1746-ban készült el. Mai formájában meglehetősen puritán: csak a torony alatti kőkeretes bejárat emlékeztet egykori, díszesebb időszakára.
Izbég az 1600-1700-as években még nem tartozott Szentendréhez, de területére szintén nagy számban érkeztek szerb (és szlovák) lakosok, a török elől menekülve. (Az „üzbég” szó maga is menekültet jelent.) Az akkoriban Szentlélek templomként ismert mai Szent András templomot szintén ortodox szerbek építették, a kőépület 1738-ban készült el.
A katolikus egyház 1948-ban vette meg a templomot, ekkor teljesen átalakították. Mára már csak a hagyományos, kelet-nyugati tájolása, és a templomot körbevevő kőfal emlékeztet az épület eredetére.
A felsorolt hét templomon kívül a közösségi emlékezet még legalább 1-2 fatemplom emlékét őrzi, ezek azonban nem maradtak fenn. A Szőlősgazdák keresztje ugyanakkor nagy eséllyel az egyik egykori fatemplom helyét jelöli.
Karlócai Bea
(A cikk Golub Xénia, Komáromi-Raisz Borbála és Vukovits Koszta Nyitott Templomok rendezvénysorozat keretében elhangzott előadásai alapján készült.)
