Ugrás a tartalomhoz

Szentendrei történetek

Szentendre egy nagyon erős fa

Petrovity Sándor

“A Petrovity szerb név, őseink a rigómezei csata után menekültek el hazájukból és telepedtek le a Dunakanyarban. Akik Szerbiában maradtak, igen tehetősek voltak, sokáig ők fizették a szentendrei szerb iskolába járó rokon gyerekek taníttatását. Apukám dédapja magyar királyi szabómester volt, a Várban az Úri utcában műhelye, a Dunakanyarban pedig földjei voltak. Apukámék nyolcan voltak testvérek, ma már csak egy él közülük.
Anyai ágon magyar származású vagyok. Anyukám katolikus lévén, nem beszélt szerbül, ezért az ünnepeket sem igazán tartottuk, de felnőtt fejjel annak ellenére is igyekszem ezt pótolni, hogy végül buddhista lettem…

Szentendrén születtem a Szülőotthonban. Az Üstökös utcában laktunk, ami akkor a város végét jelentette. Tőlünk messzebb csak a Harmath Laci bácsiék laktak az Egres úton, de az már a világ vége volt.
Iskolába gyalog jártunk. Akkoriban a Templomdombi, a Szent András és a Rákóczi együtt volt a Központi Általános Iskola, én pedig ének-zenei tagozatra jártam. Rózsa néni volt az énektanár, versenyekre vitt bennünket. A legügyesebbeket mindig Negro cukorral jutalmazta, viszont akkoriban az nem volt becsomagolva, Rózsa néni krétaporos zsebéből pedig nem nagyon akarta senki sem a szájába venni, úgyhogy aki tudott, menekült.
Aztán egy mai napig megmagyarázhatatlan indok miatt nyolcadik után elmentem autószerelést tanulni a Petzeltbe. Szívem szerint a legelső nap kifordultam volna, mégis végigcsináltam, hogy aztán cserébe egy napot se dolgozzak a szakmában.

A középiskolás időszakot legendás helyek, a Mirán Jazz Presszó, majd a ‘92-ben nyitott Dalmát Pince tették számomra varázslatossá. Olyan zenekarok játszottak itt, mint a Palermo Boogie Gang, a Bizottság, a Jammin vagy az ef Zámbó Happy Band, és olyan gitárosokat hallhattam, mint Fekete Jenő, Kovács Bence, Babos Gyula vagy Horányi Sándor. Először csak arra gondoltam, hogy ez dögös, ezzel lehet igazán csajozni. Aztán éreztem, hogy több is van ebben, és elkezdtem Horányi Sándorhoz járni. Tizenegy éven keresztül voltam a tanítványa. A végén már öregek voltunk az iskolai rendszerhez, a fiam is megszületett, de olyan volt, mintha az apámhoz mentem volna haza. És akkor egy nap azt mondta, megbuktattunk ötször, hogy újra jöhess, többször nem fog menni… Könnybe lábadt a szemem. Egyszerűen el sem tudtam képzelni, hogy többé nem járok gitárórára.

Abban a pillanatban, mikor azt éreztem, hogy egy kicsit is tudok játszani a gitáron, elkezdtem zenekarozni. Legendás underground csapat volt a Cicaváz, de alapítója voltam a Stúdió Délnek, Wolf Kati első zenekarának, majd a Wertetics Orkestar-ral bolgár, makedón, szerb és cigány dalokat játszottunk jazz-rockosan, és be is jártuk vele Európát. Ma már én is tanítok a tahitótfalui zeneiskolában, de magántanítványaim is vannak. Mindemellett az ef Zámbó Happy Dead Band gitárosa vagyok, viszont a Covid alatt mi sem játszottunk. Ahogyan sok más zenész, én is kénytelen voltam a tücsök énemet a hangyára cserélni, elvégeztem az aranykalászos gazdaképzőt, és a Sorg Villában működő Dunakanyar Szövetkezet tagja lettem, és ma zöldségeket termelek.

De nem hagyható ki az életem sztorijából a Régi Művésztelep sem, ahol harminc éven át laktam. A nagypapám 1972-től, apukám a ‘80-as évek elejétől, én pedig 1990-től voltam a telep gondnoka. Mondhatni, megörököltem az állást. Gyerekkorom óta rengeteget jártam ebbe a másfél hektáros ősparkba, tinédzserként pedig már minden évben én állítottam be Gráber Margit és Kántor Andor tévéjét. És sokszor én voltam az első, aki megcsodálhatta Aknay János legújabb angyalát.
Fél évnél tovább nem éltem még máshol. Szentendrénél nincs szebb város! Az igazi szentendreiek szinte egyek a várossal, és én úgy tekintek rájuk, mint egy nagyon erős fára. Ez a fa – történjen bármi – mindig itt lesz, mert ezek az emberek, majd az ő gyerekeik fogják negyven év múlva is róni a macskaköveket. És persze jönnek madarak, akik csipognak, de egyszer csak azt veszed észre, hogy már nincsenek itt.

Láttam már pár madárcsoportot – egyik jobban tudta, mint a másik, hogy mit is kellene itt csinálni, de közben Rezső bácsi ugyanúgy eljárt a templomba és pengette fáradhatatlanul tovább a tamburáját. Persze néha borzasztóan fel tudom magam idegesíteni, és már indul a kezem, hogy írok valamit, aztán időben rájövök, hogy nincs értelme: most csipog, aztán majd nem csipog. És vannak olyanok is, akik bár nem ős-szentendreiek, de értik a várost, és tesznek is érte. Ezért szoktam azt mondani, hogy a „gyütt”-tel semmi baj nincs – a baj a „ment”-tel van, aki csak azért jön, hogy kivegye, ami számára fontos, aztán elmegy.

Amiből több kellene, azok a kis közösségek. Nekünk például van egy dartsklubunk, hárman hoztuk létre pusztán azért, mert ez a játék a hobbink. De miért ne lehetne másoknak meg hat sakktáblát letenni valahova, és azt mondani, hogy keddenként sakk-klub van? Itt mindig nagy fesztiválokban gondolkodtak. Vagy ha éppen nem, akkor hagyományokat találtak ki. De ilyen nincs! A hagyomány úgy születik, hogy valaki leül ultizni, mások odamennek, megkérdezik, hogy csatlakozhatnak-e, és ha eltelik így pár év, akkor már hívhatjuk hagyománynak. Bárcsak több ilyen lenne! Szentendrének ez állna jól.

Meggyőződésem, hogy itt az emberek mélyen mind nyitottak, és csak a felszín – a napi politika, vagy a megélhetés nyűgje – téríti el őket néha ettől. Nem véletlen, hogy kilenc templom is épült ebben a városban. Templomok nem csak úgy épülnek. Templomok akkor épülnek, amikor az emberek egy csoportjában megvan az a fajta lelkület, hogy vasárnaponként korán keljenek, szépen felöltözzenek és összegyűljenek. Először egy széket, majd egy követ raknak le, és előbb-utóbb felépül a templom. Szentendrének kilenc van! Még egy jó volna! Ez az én nagy álmom!”

Megjelent a Szentendre és Vidéke 2022. április 13-i lapszámában.

Fotó: Deim Balázs

További Szentendrei Történetek ITT!

További cikkeink a témában