A Szentendrén élők számára mindig is fontos kérdés volt a bevásárlás: mit és hol lehet kapni a lehető legjobb áron? A Fortepan képei között elmerülhetünk egy olyan múltban, amikor még a Fő téren is gyümölcsöt, kenyeret és tejet árultak az üzletek szuvenírek helyett.

Lapunk  2020. november 18-i számában Herczog Gyuláné Arnold Zsóka nénivel beszélgettünk fiatlságáról, amit teljes egészében Szentendrén töltött. Sokat mesélt a bevásárlásról, a fogyasztási kultúráról, és a Szentendrén kapható árucikkekről: „A Fő téren sok bolt volt. A templomlépcső mellett például ajándékokat árultak. Gyerekként minden alkalommal boldogan álltam a kirakata előtt, és csodáltam a sok szép babát, ami nekem nem volt, mert hetedik gyerek vagyok, ilyesmikre nemigen tellett… A Városi Vendégház mellett volt a használt tárgyak bazárja. Ott nem tudtunk olyat kérni, amit ne árultak volna! Ezek a régiségkereskedők zsidók voltak, rendes emberek, akiket aztán elvittek… Akkor kész- és méteráru bolt nyílt a helyén, úgy hívták Sanyi Bolt, mert Sanyi volt az üzletvezető. Mellette, ahol ma kerámiát árulnak, volt egy zöldséges, Leitner Szepi. Mi, gyerekek imádtuk őt, mert Mikulás napján az a nagy, majd’ kétméter magas ember beöltözött Mikulásnak, és cukorkákat dobált a bámészkodó gyerekeknek. Varázslatos hangulata volt ezeknek a téli estéknek, az adventi-karácsonyi időszaknak!”

A Fő téri vendéglők már a turistaáradat előtt is a városkép részei voltak. Zsóka néni így mesélt erről: „Ahol ma a Korona étterem van, ott volt a Husvik vendéglő, egy gazdag szerb család vitte. Az egy csodálatos hely volt, mi is sokat jártunk oda, mert ott szerették a bálokat: Katalin-bál, Erzsébet-bál, farsangi bál, mindenféle bálokat rendeztek. Hétvégenként mi is táncoltunk ott a férjemmel, mikor még udvarolt, főleg a cigányzenét szerettük.

Ez volt a város központi szórakozóhelye. A jómódúak is oda jártak, és a fiatalok is mehettek táncolni a hétvégéken.

Akkoriban csak a szombat volt az igazi lehetőség arra, hogy este szórakozzunk, mert vasárnap már a hétfői munkanappal kellett számolni. A gazdagok, az urak beültek esetleg hétközben is, de mi nem mehettünk, nekünk dolgozni kellett.”

A régi boltokban nem mindent lehetett készen kapni: volt, hogy a termék otthon készült el, csak az alapanyagokat lehetett megvásárolni. Zsóka néni szakmája szerint varrónő, így a korabeli ruházkodási szokásokról is sokat mesélt: „Ahol ma a Szamos cukrászda van, ott egy katolikus család lakott, rőfösárujuk volt. Mindenféle klassz anyagokat, kékfestőt, gumit, cérnát árultak. Otthon az asszonyok sokat varrogattak, és náluk is lehetett hitelre vásárolni. Itt mindenki tudta, hogy a szegényebb emberek gyümölcsösgazdák és termelők, és lesz pénzük, amikor eladták a gyümölcsüket.”

Szentendre üzletei között a hagyományos kézműves boltok is sokáig tartották magukat a tömegáruk ellenében: az Alkotmány utca és a Bogdányi út sarkán még a ’60-as évek elején még mézeskalácsost találtak a járókelők. Az Ország-Világ 1981-ben már így ír egy szentendrei mézeskalácskészítő mindennapjairól: „a századforduló táján nem akadt olyan város vagy falu a régi Magyarországon, ahol legalább egy mézeskalácsos ne élt volna. Ma viszont alig találunk az országban néhányat az ősi mesterség követői közül. Szentendre romantikus, földszintes házai között régi cégtáblára bukkanunk. „Balogh Ferenc mézeskalácskészítő és viaszöntő”— olvashatjuk a feliratot. A hófehérre meszelt régi műhelyben Balogh Ferenc és családja szorgoskodik. — Ma ebből már nem lehet megélni — mondja a fehér kötényes mester. — Rendkívül babra munka, óriási türelem kell a mézeskalácshoz. Ilyenkor télen előre sütünk, szezonban aztán, tavasztól őszig napi 16—18 órát dolgozunk. Vásárokra, búcsúkra visszük a portékát, s ez bizony sok vesződséggel és költséggel jár. Talán ez is oka, hogy nem igyekeznek fiatalok a szakmába.„

A feliratokon és táblákon kívül cégérek is jelezték az üzletek funkcióját az arrajárók számára. Ezek megtervezése, elkészítése sokszor művészi képzelőerőt és kreativitást igényelt. A Görög utcában működő Tarbay szabóság kígyófejes ollócégérét Balogh László festőművész tervezte, írja Török Katalin és Wehner Tibor a Szentendre Monumenta című kötetben. A szabóság megszűnésével a cégért Szánthó Imre festőművész vásárolta meg, kinek műtermét a Dalmát ház Bartók utcai homlokzatán ma is díszíti. A Görögkancsó étterem cégére a mai napig eredeti helyén áll, ezt Szánthó Imre tervezte.

A tömeges turizmussal Szentendre kereskedelme is átalakult. A hagyományos, lakosságot kiszolgáló boltok eltűnéséről így ír a Városépítés című lap 1987-ben: „A belváros teljes területén 10 év alatt 200 lakás szűnt meg, ennek oka az, hogy az állami lakóházfelújítás során szükséges lakáskorszerűsítések mellett a lakások helyén üzletek létesültek. A magántulajdonú lakóépületek eladása esetén ez egyre jobban fokozódik, sok ajándék-, divatáru-, régiségbolt nyílik. A rendeletek a több üzlet létesítését nem zárják ki, továbbá saját lakásából létesíthet üzletet a magánkereskedő. A tetőtérben garzonlakást alakítanak ki általában, így az utca képe, a jellegzetes szentendrei városkép teljesen átalakul. A földszinti ablakok helyett üzletbejáratok, portálok, a tetőcserép helyett tetőablakokkal tördelt, megbontott tetőfelületek jelentkeznek. […] Szentendre lassan „butikváros” lesz. A szűk utcákban az árufeltöltés, a parkolás megoldatlan.„

Ma már merőben más kép fogadja a belvárosba érkezőket: a hagyományos boltok többnyire megszűntek, helyette szuvenírüzletek, vendéglők vagy múzeumok fogadják az erre járókat. Szentendre belvárosának alkalmazkodnia kellett egy új kor igényeihez, a régi képek azonban visszatükrözik egy lakosságorientált, hagyományos kisváros múltját.

Források:

Szentendre és Vidéke XXXIV. évfolyam 17. szám, megjelent 2020. november 18-án: 19. oldal, „Van még feladatom a világban”

Török Katalin, Wehner Tibor – Szentendre Monumenta, megjelent 2020-ban: 116-117. oldal, Balogh László: Szabócégér, 1960-as évek/1970; Szánthó Imre: Görögkancsó-cégér, 1961

Arcanum Digitális Tudománytár / Városépítés

Borítókép: A Fő tér üzletei 1980-ban / Fortepan.hu, Balázs Lajos adománya