Ugrás a tartalomhoz

Szentendrei Történetek

Ragaszkodom a túléléshez…

A Szentendrei Történetekben olyan helyi embereket szeretnénk bemutatni, akik bár lehet nem részesültek kitüntetésekben, de munkájukkal, szorgalmukkal, kedvességükkel, jócselekedeteikkel vagy csupán egy elmesélni való történettel érdemessé váltak a közösség figyelmére.

A barátaim 1997-ben költöztek Szentendrére, a Paprikabíró utcába, és én attól kezdve nagyon sokat jártam ki hozzájuk. A vágy, hogy egy nap én is itt élhessek, csak erősödött bennem, amikor megtapasztalhattam, hogy Szentendre nem csak nyáron varázslatos.

Amikor a budapesti lakásomra vevő akadt, vettem egy házat itt a Kossuth Lajos utcában. Az ingatlanos nem nagyon ajánlotta, de én beleszerettem „L” alakú formájába, és a gondolatba, hogy ezt én újíthatom fel. Két gyerekemmel költöztünk ide, szépen el is indult az életünk, amit imádtam, minden pompás volt, de egy idő után elviselhetetlenné vált számunkra az éjszakai utcai élet. Mikor ezt megelégeltem, az Alsó-Duna közben vettem egy kis házat, de jött a válság, s hogy a hiteleimet rendezni tudjam, eladtam, és Pismányba költöztünk. Alapvetően nagyon szerettem ott élni. Az egyetlen kényelmetlenséget az jelentette, hogy én nem vezetek autót. Végül egy örökség volt az, ami kimozdított innen. És ezzel végre valóra vált az álmom, hogy egy igazán régi házat felújíthassak. 

A Dumtsa Jenő utcán fekvő, háromszáz éves Jakov Ignjatović-ház akkor már jó ideje eladó volt. Sokalltam az árát, ezért sokáig nem gondoltam rá valódi lehetőségként. Közben sok másikat megnéztem, de egy sem volt az igazi, míg egy nap már nem láttam az „eladó” táblát rajta. Megszereztem a tulajdonos számát, de még akkor sem hívtam fel egyből, jó párat aludtam rá, míg elszántam magam, és akkor kiderült, még nem adták el. 

Őszintén szólva, mást vártam. Nyomasztónak és rossz hangulatúnak találtam, és végül azért vettem meg, mert a barátnőm újra eljött velem, és azt mondta, ezt meg lehet csinálni, és akkor nagyon jó lesz. 

Az adásvételi szerződést 2020 nyarán már a teraszon ülve, egymástól kellő távolságot tartva írtuk alá, mert időközben kitört a Covid-járvány. Reinspach Rolandot, a kivitelező csapat vezetőjét a korábbi tulajdonosok ajánlották, ugyanis ő építette át a szomszédos ingatlant, a volt Pick-házat. Eleinte ódzkodott a munka elvállalásától, de a személyes találkozásunk olyan jól sikerült, hogy végül megállapodtunk. 

Egy világjárvány közepén építkezni sok szempontból nehezített pálya volt, de voltak előnyei is. Fizikailag nagyon jót tett velem, hogy soha nem szálltam buszra, nap mint nap gyalog közlekedtem Pismány és a belváros között. Az pedig egy álombéli fordulat, hogy a felújítás kilenc hónapja alatt soha egyetlen indulatos, vagy értetlen szó nem hangzott el köztem és a csapat között. 

Az alapvetés a következő volt: soha semmit nem cserélünk ki újra, vagyis ami régi, maradjon meg, és ha hozzányúlunk, az csak az állagmegóvás miatt történjen. 

Eleinte azon bánkódtam, hogy a ház nem akarja megmutatni magát, azt, hogy valójában mennyire öreg. Ezen egy nagy esőzés aztán segített, ugyanis annyira beáztunk, hogy a vakolat lemállott, és egyszer csak feltárultak előttünk a mennyezet rétegei. Ami egyben megvolt, azt meg is tartottuk, és a nappali díszei lettek.

Időrétegek a mennyezeten

A felújítás végül háromszor annyiba került, mint ahogyan azt eredetileg terveztem. Nem számoltam azzal, hogy teljesen új víz-, villany- és fűtési rendszert kell majd kialakítani, nem számoltam a magas bontási és szállítási költségekkel, a külső ablakok újragyártásával és a spaletták restaurálásával sem. 

De nem volt mit tenni! Már csak előre lehetett menekülni, és tudtam, hogy ami a végén létrejön az olyan egyedi érték, alkotás, ami miatt semmi sem fölösleges. Rolandban pedig az volt a zseniális, hogy amikor én már azt mondtam volna, hogy hagyjuk, nem fontos, például egy szegélyre, akkor ő ragaszkodott hozzá, hogy az is tisztességgel el legyen készítve. Azt hiszem, végeredményben ő is értékelte, sőt, élvezte ezt a kihívást. És jó érzés, hogy nem egy őrült nőként viszonyult hozzám, akinek a makacs elvárásait kell teljesítenie. 

A munkák során természetesen a környezetet is figyelembe kellett vennünk, ami leginkább a ház színének a kiválasztásakor volt érdekes. Én ugyanis egy mély bordó, terrakotta színt szerettem volna, de mind a Művész étterem, mind a Charlotte üzlet épülete már hasonló árnyalatokat viselt. Vagyis erről le kellett mondanom. Aztán azt gondoltam, hogy a ház egy világosabb színt kap majd, az ablakkeretek pedig sötétebbet, erre viszont Okrutay Miklós (a Pest Megyei Kormányhivatal Örökségvédelmi Osztályának vezetője) mondta azt, hogy nem lehet. Végül a régi Pick-házhoz alkalmazkodtunk, és annak egy sötétebb verzióját választottam. 

Időrétegek a ház falán

Ebben az utcában ma már alig van magánkézben lakóház, a homlokzatom pedig egész hosszú, vagyis mindvégig figyelembe vettem, hogy mindezt nem csak magamnak csinálom. S hogy nem végeztük rosszul a dolgunk, visszaigazolja a sok pozitív visszajelzés. Hiába éljük ma azt, hogy a közösségi médiában mindenki bánt mindenkit, ami ezt a házat illeti, én rossz véleményt még nem kaptam. De olyan is van, hogy hazaérek, és azt látom, hogy emberek állnak, fotóznak a ház előtt. Olyankor megállok a túloldalon, és csak figyelem őket. 

December 8-án lesz Jakov Ignjatovity születésének kétszázadik évfordulója. Erre az alkalomra egy fára festett ikonszerű képet készíttettem, méghozzá Dúró Zsolttal, aki a szomszédos ház spalettáit is festette. Ez egy nyitott könyvet formáz majd, melynek egyik felén az író portréja, a másik felén pedig egy idézet szerepel az egyik könyvéből. Az avatást egy felolvasóesthez kapcsolódóan a születésnapra tervezzük. 

Egyébként semmilyen kapcsolódásom nincs a szerbekhez. Kivéve ehhez az egyetlen egyhez. Mindkét regényét olvastam, és letehetetlenek voltak. Ha valaki Szentendre helytörténeti lelkületéből szeretne megérezni valamit, akkor el kell olvasnia Ignjatovity könyveit! 

Az író életrajzából pedig azt is megtudtam, hogy a ház beosztása ugyanilyen volt, mint most – öt szoba, melléképületekkel, ugyanis korábban egészen a Kucsera Ferenc utcáig tartott. Talán az 1800-as évek vége körül történhettek a változások, de további kapcsolódást a ház múltjához sajnos nem találok. Pedig nagyon szeretném tudni, hogy az, amit én ösztönösen alakítottam ki, vajon mennyire felel meg a régiek által használtnak. 

Sokszor eszembe jutott, és bántott a kivitelezés során, hogy mennyi minden pusztulhatott el itt a korábbi felújítások, átalakítások idején. Én biztosan alkalmazkodtam volna bármihez, ami régi, mert minél öregebb egy ház, számomra annál többet jelent. Hogy ez miért van, nem tudom megmondani. Egyszerűen ragaszkodom a túléléshez, ahhoz, hogy a dolgok túléljenek. Talán ez is egyfajta örök élet iránti vágy megfogalmazása, csak épp az építészet eszközeivel.

Az írás a SzeVi 2022. december 7-i lapszámban jelent meg.

Fotó: Deim Balázs

További cikkeink a témában

Kiemelt kép a Történelem Szentendre utcáin című bejegyzéshez

Történelem Szentendre utcáin

Gyárfás Katalin tanárnő a diákjaival közösen kutatta a szentendrei zsidó közösség múltját. Munkájáról és a Zachor Alapítvány működéséről kérdeztük.