Hogyan született a Borikönyv? 

Egy abszolút véletlenből. Tóth Júlia Évát– akivel végül írtam ezt a könyvet – 

nem ismertem korábban, de amikor interjút csinált velem, nagyon összerezegtünk, és szimpatikus lett nekem. Elmondta, hogy ő egyébként író is, és éppen egy zenekarról írt volna könyvet, de végül kiszállt a szponzor. Én pedig tényleg csak viccből mondtam: hát akkor írjál rólam! Ő meg komolyan vette.

Úgy hallottam, legalább hétszáz órányi hanganyagot vettetek fel a beszélgetés során…

Hát körülbelül! Sokszor elfelejtettük kikapcsolni, amikor csak sztoriztunk. Igazából elég nehéz dolga volt Julcsinak, abban a két évben, amikor ezzel intenzíven foglalkozott, azt mondta, hogy állandóan velem álmodott. Úgy aludt el, és úgy ébredt, hogy egész nap csak a hangfelvételeket hallgatta. 

„Szaporán ver a szív, a világ fehér lepedőn egy percre, megáll”

Előtte átgondoltad, hogy ezekkel az őszinte önvallomásokkal teljesen kiadod magad az olvasók előtt? 

Azt gondolom, hogy nincs értelme életrajzi könyvet máshogy megjelentetni. Olvastam már olyat, amiben nem volt ennyi mélység, csak sztorik, szakma vagy kalandok. Abból is van szórakoztató. Igazából engem az bosszantott, hogy férfi zenész kollégáim egy részének a különböző addikciós problémáik megéléséről szól a könyvük, és akkor mindenki isteníti őket, hogy milyen fantasztikus. Persze azok is nehéz dolgok, csak azt gondolom, hogy közben meg nőként ezt a szakmát csinálni sokkal nehezebb, és sokkal durvább dolgokat kell megélni. 

Tehát nyugodtan még addiktívnak se lehet lenni?  

Az embernek épeszűnek kell lenni, hiszen gyereket nevel. Azt gondoltam, ha én csinálok egy ilyen könyvet, akkor abból az lehet az érdekes, amilyen én vagyok a színpadon, annyira nyersen és brutálisan őszinte, meg életszerű, meg humoros, meg meglepő, és ezeket a dolgokat akartam belevinni vizuálisan is. Stark Attila volt a harmadik alkotótársunk, aki nekem az állandó grafikusom.

„Ott a lábnyomom, aztán égig érő házak tetejéről a napot ellopom”

Milyen érzés volt, amikor először a kezedbe fogtad a könyved? Érezted akkor, hogy ez vagy te? 

Nagyon örültem, meg Julcsi örömének is, mert neki ez volt az első nagyobb munkája, és nagy nyomás alatt volt, mert a bátyám, Péterfy Gergely író és a felesége, Péterfy Novák Éva szupervájzolták. Julcsi pedig halálra izgulta magát, amikor elküldött nekik egy részt. Akkor nyugodott meg, amikor visszajött a kézirat, hogy ez így jó lesz. 

Sok veled készült interjúban megkérdezték már, hogy milyen volt egy híres családban, írókkal, költőkkel, művészekkel felnőni. Engem az érdekelne, hogy ki az, aki a legnagyobb hatással volt rád?  

Egyértelműen a nagymamám (Jancsó Andrienne színész, előadóművész – szerk.), mert sokáig vele laktam együtt. Egy csodálatos előadóművész, aki színésznőként indult Erdélyben, és ha a történelem nem így hozza, akkor fantasztikus színészi karriert futott volna be a kolozsvári színházban. Sajnos jött a háború, átköltöztek Magyarországra és újra ki kellett találnia magát, elképesztően modern módon. Kitalált egy műfajt, a pódium előadást, zenével és verses estekkel, s ennek köszönhetően az egész országot és a világot is bejárta. Ezzel igazából megelőzte a korát, mert ő még ahhoz a generációhoz tartozott, ahol nagymamának kellett volna lenni, aki eltűri azt, hogy a férje egész életében fűvel-fával megcsalja, de ő szépen álljon be a konyhába főzögetni. Hál’ Istennek ő nem ezt választotta, hanem a csillogást, a gyönyörű ruhákat, az ékszereket, az utazást. De azért tudom, hogy magányos volt, voltak szerelmei, sok barátja, de egyedül élt. 

„Mi vagyunk éppen a földön a lányok, ez a mi mostunk, éljünk hát”

Itt újra visszatértünk a férfi-női szerepekhez és hogy ezzel ellentétben, ugyanabban a korban a nagypapádnak (Jékely Zoltán író, költő – szerk.) mindezt elnézték. Sőt! 

Ezt már felnőtt koromban raktam össze! Nálunk a családban mindenkinek volt egy állandó jelzője, a nagymamám volt az önző, mert csak a színpad érdekelte. Később belegondoltam, hogy ő vajon miért volt önző? A nagyapámat sem lehetett zavarni, mert éppen fordított, vagy verset írt, és lábujjhegyen kellett járni. Azt csinált, amit akart, teljesen szabad volt, utazott. A nagyanyám pedig, aki ugyanígy élte meg a saját művészetét, ő miért volt önző? És sajnos a mai napig ugyanez a leosztás férfi és nő között. Tőlem minden interjúban megkérdezik, hogyan egyeztetem össze a karriert, a színészetet, a családot, meg a gyereknevelést. Az életben nem hallottam, hogy ezt egy férfitől valaha megkérdezték volna. 

Többször nyilatkoztad, hogy inkább szorongó alkat vagy, és a színpadra lépés előtt is sokszor voltak gátlásaid. Ez például egyáltalán nem látszott, amikor magabiztosan, száz százalékon égve berobbantál a Barlang színpadára.

Nemrég Kapolcson, a Művészetek Völgyében léptünk fel, koncert után gyakran meg szoktak várni. Odajött hozzám két fiatal lány és azt mondták, hogy ez olyan fantasztikus, hogy nem kell még egy kortyot se inni, végig eufóriában voltak. Imádom, amit csinálok, és szerintem nem lehet máshogy színpadra menni. Néha persze úgy vonszolom fel magam, mert olyan fáradt vagyok, de aztán beindul. Nagyon fontos, hogy nem lehet egy kihagyott pillanat sem, mert tényleg olyan kevés adatik belőle, hiába tűnik soknak, de azért az megszámolható dolog, hogy az ember mennyit tud a színpadon lenni közönség előtt.

„Ahol a hang elakad, ez egy olyan fényes érzés, ahol már nincs visszanézés”

És most, egy-két órával az előadás előtt, hogy érzed magad? Leszámítva persze, hogy interjút kell adnod.

Közben már az agyam másik féltekéjével mondom a szöveget magamban. Több mint egy hónapja nem játszottuk ezt az előadást, úgyhogy azért fel kell rá gyorsan készülnünk. De nagyon szeretjük, és remélem a szentendrei közönség is szeretni fogja. Egy mindenkit érintő témát dolgoz fel könnyed és vicces formában, miközben nagyon sok mélység van benne.  

Elképesztő, hogy a Péterfy Bori & Love Band már tizennyolc éves, és azóta töretlen a zenekar sikere. 

Igazából nem számítottunk rá, hogy ebből egy ekkora sikertörténet lesz. Nekem mindig azt bizonyította az élet, hogy ha valaminek vége lesz, akkor jön helyette valami más, fontos dolog. Az, hogy a Krétakör Színháznak vége lett, a mai napig feldolgozhatatlan trauma számomra. Annyira zseniális társulat volt, pontosan tudtuk, hogy ilyen csak egyszer van az életben. Helyette viszont hozott valami mást az élet, egy zenekart, ami viszont az én személyes történetemben sokkal fontosabb, mert én kerültem a középpontba.

És nemcsak énekelsz, sok sláger dalszövegét is te írtad. 

Az első lemeznél még nem mertem szövegeket írni, mert úgy voltam vele, hogy annyi író van a családban, meg költő, hogy nekem ebből a képességből már biztosan nem jutott. Aztán fokozatosan jöttem rá arra, hogy egyszerűen sokkal jobb a saját szövegeimet énekelni. De nem tudok bármikor, bármire dalszöveget írni, csak arra a zenére, ami megihlet.  

„Eltévedt lány, hazatalál, tágul a tér, csak ő meg én”

Köztudott, hogy komoly családi kötődésed van a Dunakanyarhoz, és Szentendrére is lassan hazajársz. 

Igen, gyerekkoromtól járok ide, húsz percre van innen az Áprily-völgy, amit a dédapámról (Áprily Lajos költő, műfordító – szerk.) neveztek el. Én is ott töltöttem a nyarakat és a szüleim is. Sőt, édesanyám a völgyben nevelkedett és Kisorosziba járt iskolába. Visegrádhoz is nagyon sok a kötődés, dédapám sokáig igazgatója volt a visegrádi iskolának. A kisfiammal együtt itt töltjük a hétvégéket és a nyarakat, amikor csak tudjuk. Szentendrén nagyon szeretek a Teátrumban játszani, a Barlangban pedig idén már a harmadik teltházas koncertünk volt. Megható volt látni, hogy annyian eljöttek, sokan kint rekedtek a klub előtt és onnan hallgatták. Bízom benne, hogy jövőre is itt lehetünk. 

 

Interjú: Gergály Judith 

Fotók: Isza Ferenc

Az interjúban szereplő idézetek a Péterfy Bori & Love Band lemezeiről származnak!