Itt van például a Google Earth program. Egyszerűen szédítő! Otthon a számítógépem előtt ülve, az egeret le-föl, jobbra-balra mozgatva másodpercek alatt a Föld-golyó bármely pontjára elröpít a technika. Mintha szárnyaim lennének, villám gyorsasággal ereszkedem le a magasból, a kezdetben még homályos foltok kitisztulnak, s ott vagyok, mondjuk Párizs kellős közepén (mindent felülnézetből látok) vagy egy kínai kisvárosban – választhatok bármit, látom a házakat, egyenként a fákat, az úton az autókat, olykor még a színüket is. Ha Szentendrét írom be a keresőbe, néhány másodperc alatt itt is feltárulnak az ismerős utcák, a házak, a kertekben kéklő medencék, a Duna-korzón parkoló autók.
Légi felvétellel befogva az egész világ!
Ha mármost kilépünk ebből a Föld körüli száguldásból és egy másik irányt veszünk, mondjuk leereszkedünk az idő tengelyén több száz évnyi mélységbe, azt tapasztaljuk, hogy bőven tartogat számunkra az a kor is érdekes, elfelejtett „újdonságokat”.
Ez alkalommal azokból a történeti forrásokból és gyakorlati praktikákból válogattam, amelyek egy-egy településhez vagy birtokoshoz tartozó terület határait rögzítették és emlékezetben tartását segítették.
Látványos és igen becses történeti források az ún. kéziratos térképek. Földmérő mérnökök, miután koruk rendelkezésre álló technikai eszközeivel felmérték az adott települést vagy egy-egy szóban forgó birtoktestet, térképet készítettek róla. Rendszerint más-más színnel jelölték a különböző művelési ágakat (szántó, rét, legelő, erdő, vizes, mocsaras terület, stb.), avagy több birtokos esetén az egyikhez és másikhoz tartozó földeket. Általában a dűlőneveket is ráírták a térképre, hogy mindenki számára világos és érthető legyen a határbeli földek elhelyezkedése.
Az elmúlt századokban – ellentétben napjaink gyakorlatával – öncélú nevet semminek nem adtak. Minden határbeli név a praktikum jegyében született, az eligazodást, a tájékozódást szolgálta, valamint segített a településsel kapcsolatos események, birtoklási viszonyok ismeretének a megőrzésében. A következő példákat Szentendréről idézem, ahol ismerjük, ott az előfordulás évszámának feltűntetésével és az akkori helyesírással.
Habsburg Birodalom – Kataszteri térkép (XIX. század)
Nagyon gyakori példa, hogy az adott birtok tulajdonosáról kapta a nevét. A Barát Réttye/1652, a Püspök Major, a Pap Rét elnevezések egyházi birtokokra utalnak. A természeti-domborzati jelleg őrződött meg a Kő Hegy/1652, Gyertyános/1652, Bükkös Hegy/1778 nevekben. Mérete, kiterjedése után kapta nevét a Kis Tó/1652 és a Hosszú Rét/1778. A Jóvízű Patak/1778, az Öregvíz Patak/1778, a Sziklás Patak/1778 tulajdonságáról, a Kulcsos Hegy/1763, az Asztalkő/1778, a Kukac Hegy/1778 a valamivel való hasonlatosság alapján keletkezett földrajzi nevek. Jól érzékelhető tehát, hogy a régi dűlőnevek sok mindent megőriztek egy-egy falu vagy város egykori természeti, domborzati jellegéről, tulajdonviszonyairól, történelméről, gazdálkodásáról.
A térképek készítése nagy szaktudást, sok időt igénylő, költséges munka volt, ezért a megrendelők között sokáig csak a kincstárral, az egyházzal és a nagy uradalmak földesuraival találkozunk. A levéltárak eme becses darabjai tehát nem a napi használatra készültek. Arra más metódus szolgált.
A különböző tulajdonosok birtokában és használatában lévő határbeli földek kiterjedésének pontos megjelölése mind az egyén, mind a közösség számára fontos volt. Ezért a birtokok határát – lett légyen az szántóföld, rét, legelő, erdő – hivatalos képviselők, mikor kit érintett a dolog: a király, a megye, vagy a földesúr, máskor a szomszédos települések illetékeseinek jelenlétében határjelekkel látták el. A határjel lehetett mezsgye, felállított határkő, kisebb-nagyobb kőrakás, vagy jól megjegyezhető bármilyen természetes környezeti jel: magányosan álló fa, bokorcsoport, gyalogút, vízmosás stb.
Minthogy a határjelek mindegyikét a múló idő, vagy önös emberi szándék megváltoztathatta, kimozdíthatta helyéből, időről időre határjárást tartottak, de örökösödési per, birtokháborítás, elbirtoklás esetén mindenképpen. Ezek azok az esetek, amikor az emberi emlékezet és a közösségi tudás fontos szerepet kapott, ugyanis az ügyben eljáró illetékesek azt rögzítették jegyzőkönyvbe, amit a maguk mellé vett, a határt jól ismerő, rendszerint idős emberek elmondtak nekik. Múlt heti írásomban már utaltam arra az 1697-ben készült tanúkihallgatásra, amelyben a hetvenöt éves Lukács Pál „Szent Endrej faluban” a kiküldött vizsgálódó személyeknek megmutatta, hogy hol voltak a Muslay család birtokai. Telekről telekre, házról házra járva elmondta melyiken kik laktak, mi lett velük, milyen ház állott ott stb., ahogy „Emberi Emlékezetűl fogvást, Attyatúl s- masoktúlis (…) hallotta”. Elbeszélésében emlékezetét a másoktól szerzett tudással erősíti meg és támasztja alá.
Habsburg Birodalom (1869-1887) – Harmadik Katonai Felmérés
Az egyéni tapasztalás ily módon nyer közösségi hitelesítést. Az idézett mondatban két olyan megfogalmazás szerepel, ami nagyon gyakori az emlékezetre épülő narratív forrásokban. A mondat első fele azt emeli ki, hogy emberemlékezet óta úgy van a szóban forgó dolog, tehát nemcsak ő tudja ekként, hanem mindenki. Ezt a szófordulatot olyan esetekben használják a tanúk, amikor valóban nagyon régi, minden akkor élő ember emlékezetét meghaladó dologról van szó. Az apjától és másoktól is hallotta megfogalmazás két dolgot fejez ki. Az egyikkel az idősíkot hosszabbítja meg az elbeszélő, hiszen az apja olyasmit is tudhat, ami az ő életén kívül esik. A másokra utalás pedig, az elmondottak tartalmának megerősítésére, aláhúzására szolgál, mint a következő példában is: az 1600-as évek közepén egy per miatt eszközölt határjárás jegyzőkönyvében a tanú azzal adott nyomatékot az általa elmondottaknak, hogy megnevezte tudásának a forrását, egy békásmegyeri „régi öreg embertül” hallotta, hogy a szentendrei határ a Mester rétje Duna felöli végén van. Egy másik, 1754-ben készült határjárási jegyzőkönyv Szentendre, Pomáz és Budakalász közötti határvonalat rögzítette. Ebből való az itt következő részlet: „…mutattak az Tanuk egy hánt határt (azaz egy mesterségesen készített halmot), kinek tetejében somfa és vékony körös fa vagyon. Ettül egy kevéssé balra fordulván és circa 50. lépést el hagyván, mutattak az Tanuk hárs és ihar fa között sok elhintett kövek között fekvő egy nagy követ, melynek hátán C forma jel, nap-nyugoti oldalában pedig őz láb forma két lyukacska vagyon…”
A határköveket gyakran még külön jelekkel is ellátták. 1757-ben egy határkövön „…két jó mélyen kifaragott réghi keresztet vágtak egyik Szent Endre, másik Szent László felé lett kifaragva”. A Kulcsos hegy tetején egy kulcsformát véstek az egyik határkőbe, az Akasztókő nevű hegynél pedig praktikusan egy akasztófát. A más-más tulajdonoshoz tartozó birtokok határpontjait emlékezetben tartandó, egy ma már hihetetlennek tűnő praktikát is gyakoroltak eleink: az új határjel felállításánál egy nagyobbacska gyereket jól megvertek, hogy sokáig emlékezzen arra a helyre. Egy szentendrei határjárás során 1763-ban a tanú elmondta, hogy: „a Szekrény Keövin (Szekrénykő) melynél három határ futott öszve megverték mondván nekie, emlékezzél meg, ennél föllül írt határok öszve ütköznek és ez légyen valóságos választó határjel” Ebben az esetben tehát nem is akármilyen, hanem fontos, három egymással szomszédos település közös határpontjára vonatkozik az elbeszélt történet. A módszer ma már nem mondható korszerűnek, de minden jel szerint hatásos volt.
Török Katalin, társadalomtörténeti kutató, helytörténész, művészeti író. 1970 óta él Szentendrén. 1990 és 1992 között a Szentendre és Vidéke felelős szerkesztője, majd 1997-től rendszeres szerzője helytörténeti, közéleti és művészeti témakörökben. 2003-ban Szentendre Város Közművelődési Díjban, 2010-ben Pest megye Közművelődési Díjban, 2016-ban Pro Urbe Szentendre díjban részesült. Az Érdekességek az 1000 éves Szentendre múltjából című rovata 2009-ben jelent meg rendszeresen a Szentendre és Vidékében, melyet weboldalunkon idén újra közlünk. Török Katalin jelen pillanatban is a Szentendre és Vidéke munkatársa.
Címlapkép: Szentendre városa az 1806–1869 között készített 1:28 800 méretarányú katonai topográfiai térképen | forrás: wikipedia
Megjelent a Szentendre és Vidéke, 2009. május 22-i számában.
