Ugrás a tartalomhoz

Ölelés nélkül nem megyek el

Az idősek gondozása sok áldozattal járó, hálátlan feladatnak tűnik – kívülről. De amikor elkísérjük a Szentendrei Gondozási Központ egyik házi gondozóját, kiderül, hogy az idősek csöppet sem olyanok, amilyennek véljük őket. Egyáltalán nem unalmasak, kreatívak és mindig velük van egy csipetnyi humor. 

Már vár minket Becseiné Gilla Krisztina, amikor megérkezünk a Gondozási Központba, hogy ezúttal velünk keljen útra.  Krisztina örül nekünk, mert ez afféle láthatatlan munka, amit csak kevesen értékelnek, pedig nagy szív kell hozzá és sok-sok türelem. 

Megyünk az izbégi utcákon, és közben Krisztina elmeséli, hogy tanítóképzőt végzett, és amikor három gyermeke születése után visszatért dolgozni, valahogy errefelé sodorta a sors. Akkorra már volt egy rákos hozzátartozója, akit ápolnia kellett, és ez egyáltalán nem esett nehezére. 

– Nem bánta meg, hogy váltott? – kérdezem, és Krisztina, rögtön rávágja, hogy nem, mert ugyan még a pedagógusoknál is kevesebb fizetést visz haza, de hasznosnak érzi magát.

– Mindig nagyon várnak engem, érzem, hogy szükség van rám, és rendkívül hálásak – mosolyodik el – nagyon sok szeretet kapok, amit nem lehet pénzben megfizetni – és előkotorja a táskájából a kapukulcsot, amivel belépünk a társasház ajtaján. Szentgyörgyi Józsefné, Gizi néni áll a küszöbön, és a nagyszobába terel minket. Arra a kanapéra ülünk le, ahol négy éve még a férje töltötte a mindennapjait, és Krisztina segített a gondozásában.

Hetente kétszer

– Józsi bácsi kiváló elme volt, nagyon művelt, olvasott, mindenre emlékezett, nála nem volt elfelejtett ügylet – emlékezik Krisztina. – Gizi néni huszonhét éven át ápolta, mert az agyvérzése után lebénult a fél oldalára. Az öreg mindig mondogatta, hogy ne hagyjam magára a feleségét, akkor sem, ha ő már nem lesz. És jövök is, minden héten kétszer, s bár elintézek egy-két dolgot, leletekért megyek, gyógyszert veszek, különösen, ha Gizi néninek bedagad a lába, de inkább csak a társaságom a fontos, a beszélgetés, mert legjobban azt nélkülözi. 

Becseiné Gilla Csilla és Szentgyörgyi Józsefné I Fotó: Deim Balázs

– Nyolc évvel ezelőtt költöztünk ide, hogy közel legyünk a fiamékhoz – meséli az asszony. – Akkor nagyon kellett a segítség, reggel Krisztina jött, hogy felültessük a férjemet, kimozdítsuk a fekvésből, este a fiam, hogy lefektessük. De a kiköltözésnek ára is volt, már nem dolgoztam tovább, elvesztek a régi munkatársak, a barátnők, ilyen messzire nem jön ki hozzám senki. Az idegeneket meg nem nagyon kedvelem. De azért próbálok tevékeny maradni, rendszeresen járok gyógytornára, reggelente magamtól is tornázom, és aztán próbálom kiolvasni azt a rengeteg könyvet, amit nem olvastam ki aktív koromban. Egy erdőgazdaság igazgatójaként mentem nyugdíjba, anyagi gondjaim nincsenek, időnként még én támogatom egyetemista unokáimat, fizetem a tandíjuk egy részét, mert egy fiam van, és négy unokám, közülük hárman ikrek. Mind tanult, okos és szép, csak azt nem szeretném, ha külföldre költöznének. 

Gizi néni akkor hallgat el, amikor azt kérdezem, mi jelenti az örömöt mostanában. Sóhajt, és úgy mondja, hogy az, ha jönnek az unokák, ha együtt tölthetik az időt. Korábban sokat sütött-főzött, de ma már, ha főzni kell, jönnek a család lánytagjai segíteni. Mióta meghalt a férje, nem köti le az idejét a betegápolás, azt teszi, amihez kedve van, ez a mostani korszak jó oldala. A rossz, meg az, hogy elveszett a napok ritmusa, és sokszor túl nagy a csend.

Séta a ház körül

Gizi néni az ajtóig kísér minket, nem zavartunk, látogatásunkkal kis színt vittünk a hétköznapjaiba. Ez az érzés kísér tovább, Vonhauser Zoltánné, Sziráky Ági néninél is. Egyre csak meséli a régi történeteket, és olyan neveket idéz fel, mint Barcsay Jenő, Pirk János, Szentendre ikonikus festői. Még verset is hallhatunk tőle Vas Istvántól. Egy régi típusú társasház felső emeletén vagyunk, a konyhaablakból festői a kilátás a pilisi hegyekre, melyek Ági nénit festésre ihletik. A kisszobában áll a festőállványa, az ágy szélén a már elkészült munkái, egy kép Jézus mennybemeneteléről, amit a pilisi égbolt ihletett, a férje portréja, egy önarckép. 

– Szebbnek festettem magam, – mondja ön-ironikusan, – de erre való a festészet, nem? Aztán a fotó kedvéért beáll egy Szentendrét ábrázoló festménye mellé, mert a város az egyik kedvenc témája, azt mondja, hogy ő Szentendre szerelmese, mert az utca nevelte, nem a szülei. 

Vonhauser Zoltánné I Deim Balázs

– Gyerekkoromban mindig menekültem otthonról – emlékezik, – mert anyám nem szeretett, nem akart, a nővéremnek adott mindent, apám meg gyakran megvert szíjjal. Szentendre csodálatos utcáin találtam menedéket, meg a művésztelepen. Modellt álltam mindenkinek, a pénzt meg haza kellett adnom, mert szegények voltunk, sokszor éheztünk. Sosem felejtem el, amikor egyszer Jenő bácsinak [Barcsay Jenő – a szerk.] álltam modellt, és ő felkiáltott: „Nagyon szép mesterség a festészet, de kegyetlenül nehéz.” Én is mindig festő akartam lenni, csillagos ötös voltam rajzból, rajzszakkörre is jártam a festőiskolába, ami a mostani Ferenczy Múzeum épületében volt, de anyám nem engedett. Az ipari tanulói szakvizsgát sem tehettem le, mert akkor hiányoztam volna a munkából és nem kerestem volna hét hónapig. Ezért eladóként dolgoztam életem végéig. Szerettek a vevők, azt hiszem. Aztán nyugdíjasként kezdtem festeni, ez az örömöm. Meg a gyerekek. Már nem nagyon tudok járni, ezért itt a ház körül sétálgatok. A múltkor hozzám futott egy kisfiú, nyolc-kilenc éves forma lehetett, és átölelt, teljesen ismeretlenül. Hosszan ölelt, mintha az unokám lenne, és ettől én olyan boldog lettem, hogy még most is örülök, ha rá gondolok. A fiam a mindenem, aki minden nap felhív pontban tízkor, nagyon okos, ő találta fel a lánc nélküli biciklit, amivel díjat is nyert. A Jóisten őt adta nekem kárpótlásul minden fájdalomért az életemben. 

Közben mutatja a kézzel írt listát a gyógyszereiről, mikor miből mennyit kell szednie, nem egyszerű számon tartani, mert rengetegféle betegsége van. De csak legyint erre, és idéz egy nemrég hallott mondatot: „Nem tervezem a korai halálomat, mert már lekéstem róla.” A mondat mögött hosszú történet van, arról, hogy átesett egy mellrákon, de meggyógyult, és még mindig itt van. Krisztinára pillant ezután, és csak annyit mond, hogy nélküle már feldobta volna a talpát, mert Krisztina egy angyal. A vezető gondozó azzal küldte hozzá, hogy az egyik legjobb gondozóját adja neki, és valóban, nincs még egy olyan, mint ő. Mikor búcsúzunk, bocsánatot kér, hogy ennyit beszélt, de már alig van valaki, aki meghallgatja.

Újra az utcákat járjuk, amikor Krisztina elárulja, hogy minden gondozottnak azt mondja Icuka [Kissné Pető Ilona, gondozásvezető – szerk.], hogy a legjobb gondozóját küldi neki. Szerencsére mindenkinek más a legjobb, és Icuka jó érzékkel párosít, valahogy mindig eltalálja, kinek ki lesz a legjobb. 

Ami marad

Koch Henrikné, Éva néni szó szerint nyitott ajtóval vár bennünket. A szobában ül a sötétben, és hangosan szól a rádióból a zene.

Krisztina rögtön magyarázza, hogy Éva néni nem lát, és már rosszul is hall, ezért ül itt a sötétben a rádióval. Felkapcsoljuk a villanyt, de a kilencvenéves asszony szeme nem tud megállapodni rajtunk, mert csak színeket lát és néha árnyakat. Összehúzza magán a kardigánját, hogy jaj, hogy néz majd ki a fotón, Krisztina kiszalad a fésűért is, hogy megigazítsa a haját.

– Ennyi az életem – kommentálja a helyzetet, – a gyógyszerek, egy kis üldögélés a kerti padon, ha kivisz valaki, és a rádió. Meg a telefon, ami mindig itt van mellettem. A sógornőmmel tárgyalunk minden nap, az örömökből ennyi maradt. Tevékeny életem volt, óvodavezető voltam, mindig nyüzsgés, élet volt körülöttem. Három éve vesztettem el a látásomat makula degeneráció miatt, ez már soha nem lesz jobb. Aznap szeptember negyedike volt, bevérzett a szemem, és a főorvosnő meg is mondta, hogy fel fog szívódni a vérzés, de látni már nem fogok. Krisztina van nekem, a kedves kicsi angyalom, mert ő egy angyal, ő készíti ki a gyógyszereimet, ő adja elém az ételt, minden nap itt van, pénteken segít hajat mosni, intézi az orvost, amit kell. De nehéz ez, mert én mindig adni szerettem, nem kapni. Most is támogatom anyagilag a családból, akit csak kell, itt lakott tavaly az egyik unokám a családjával, mert két lányom van, hat unokám és kilenc dédunokám. A legkisebb idén született a születésnapomon, és gyönyörű! Ők vannak nekem, meg Krisztina, akinek van három gyereke, élnek a szülei, ővelük is törődik, és még mellé elvállalt egy ilyen munkát! 

Közben Krisztina a konyhában készíti elő az ételt, mondja, hogy mi közül lehet választani, a levest megmelegíti, a másodikat benn hagyja a mikróban. Az ételt a nappaliban tálalja és már sietne, mert ma még sokan várják a segítségét. 

Becseiné Gilla Krisztina és Koch Henrikné I Fotó: Deim Balázs

De Éva néni csak áll az előszobában, várja, hogy Krisztina megölelje, és mondja is, hogy ölelés nélkül nem engedi el. Krisztina hosszan öleli, az ajtó becsukódik, mi megyünk tovább, és igyekszünk nem gondolni rá, hogy mi lesz, ha egyszer majd mi leszünk az ajtó másik oldalán. 

Rist Lilla

 

 

Szentendrén a Gondozási Központban nyolcvannégy időst lát el tíz gondozónő a házi segítségnyújtás keretében. Az ellátást bármely családtag kérheti, ha idős rokonuk ellátását nem tudják egyedül megoldani. Kissné Pető Ilona, gondozásvezető szerint ez egyre gyakrabban előfordul, a munka sokszor annyira leköti és elfárasztja a hozzátartozókat, hogy nem marad sem idő, sem energia az idősek gondozására. 

Kissné Pető Ilona, gondozásvezető és Kecskésné Sipos Andrea, intézményvezető I Fotó: Deim Balázs

– A feladataink megváltoztak az idők során, nagyjából tíz éve indult el az a folyamat, hogy egyre nagyobb hányadát teszi ki a munkánknak a betegápolás – tudjuk meg tőle. – Alapvetően nem ez volna a feladatunk, inkább az idősek mindennapjainak a segítésre, a bevásárlás, különféle ügyek intézése, segítség a nehezebb otthoni feladatokban, például a fürdésben, és persze a mentális segítség, a beszélgetés, a támaszadás. Mostanában azonban egyre többször fordul elő, hogy betegápolási feladatokat kell ellátnunk, fürdetünk, pelenkázunk, felfekvéses betegeket kezelünk, részt veszünk a rehabilitációban. A kórházak működésének megváltozása lehet ennek az oka, mert a betegeket néhány nap után hazaküldik, a mentő kiteszi őket, lefektetik, és otthagyják akkor is, ha nincs az idős emberrel senki. A legnehezebb, ha szenvedélybeteg családtagot, vagy mentálisan sérült időst kell ellátnunk, de ez is a kötelező feladataink közé tartozik. Mostanában egyre többször találkozunk a demenciával, amivel olykor nehéz megküzdeni. Sokszor fizikailag is nehéz ez a munka: betegeket emelünk, forgatunk, fürdetünk. Az ellátottjaink feléhez naponta járunk, harminc-negyven százalékukhoz hetente kétszer. Szintén harminc-negyven százalék azoknak az aránya, akiknél már kisebb ápolói teendőket is ellátunk. Mégsem mondanám, hogy nem vagyunk elismerve, akikhez járunk, nagyon hálásak nekünk. Az idősek várják a családtagjaikat, de minket is nagyon várnak, és nagyon örülnek, amikor betoppanunk hozzájuk. Jó csapatot, jó közösséget sikerült kialakítanunk, és ennek van megtartó ereje. Az intézmény összes dolgozójának, és ezen belül a házi gondozóknak is elég kemény szempontoknak kell megfelelniük, hogy a csapat tagjai lehessenek. A nehézséget az jelenti, hogy nem jönnek fiatalok, a fizetés nagyon alacsony, a munka pedig mentálisan és fizikailag is megterhelő. Mi mégis szeretjük ezt a munkát, igyekszünk támaszt nyújtani az idős embereknek, mert a legnagyobb gondot számukra nem a pénz jelenti, hanem a magány. A nyugdíj nem túl sok, de ők nagyon tudnak spórolni, megtanulták. Nekik nem ez a fájdalom, hanem az, ha már nincs kihez szólni. Végül azért vállaltuk ezt a munkát, hogy ezt a fajta hiányt is enyhítsük.

 

    A riport a Szentendre és Vidéke  2022. október 5-i számában jelent meg.

További cikkeink a témában

Kiemelt kép a Érvényesek az okmányai? című bejegyzéshez

Érvényesek az okmányai?

A 2024. évi választások miatt kiemelt jelentőségű, hogy a választópolgárok okmányain érvényes adatok szerepeljenek