Múlt heti írásomban száz évvel forgattam vissza Szentendre történetének időkerekét. Ez alkalommal egy újabb, bő száz évet átrepülve, a XVIII. század utolsó harmadába, az akkori szentendreiek házaiba invitálom a történelmi kalandtúrákat kedvelő olvasót. E virtuális utazásban segítőim a végrendeletek és a hagyatéki leltárak, olyan történeti források, amelyek egy-egy személy mindennapi használati tárgyairól, munkaeszközeiről, lakáskultúrájáról, ruházkodásáról adnak képet.
A végrendeletek, hagyatéki leltárak, házassági szerződések roppant gazdag információs tartalmának kiaknázása a hetvenes évek elejétől vett nagy lendületet a hazai történettudományi és néprajzi kutatásokban. A fő- és középnemesség életmódjának vizsgálatához már a XIX. század vége felé is felhasználták a fent említett források mindegyikét. Radvánszky Béla kitűnő, háromkötetes műve: a Magyar családélet és háztartás a XVI. és XVII. században címmel 1895-ben jelent meg, majd új kiadásban a Helikon Kiadónál 1986-ban. A városi, mezővárosi és falusi népesség köréből ezerszámra fennmaradt inventáriumok, végrendeletek és vagyonjogi szerződések egyedülálló kultúr- és művelődéstörténeti, gazdaság- és társadalomtörténeti értékének átfogó és összehangolt feltárása csak a XX. század utolsó harmadában vette kezdetét s tart mind a mai napig.
Győr, Sopron, Debrecen, Szekszárd polgárságának életmód és vagyoni rétegződés vizsgálatához a kutatók esetenként több ezer végrendelet és inventárium feldolgozását végezték el.
A vagyoni helyzet, az életmód, a gazdasági tevékenység e becses, de jelen esetben csak kis számú dokumentumának kifaggatásával is már fontos adatokat tudhatunk meg a XVIII. század végi Szentendre lakóinak életkörülményeiről.
A lúdtollal érdes papírra vetett lajstromok egyik első üzenete, ami a fogyasztói tébolytól terhelt napjaink emberét érheti, az a tárgyak funkciójában és mennyiségében megmutatkozó ésszerűség és mértékletesség. A mindennap használatos tárgyakból a jómódú polgár is nagyjából ugyanazzal rendelkezett, mint szerényebb körülmények között élő társa, csak esetleg az övéi más vagy jobb anyagból készültek.
Ha képzeletben belépünk egy XVII. század végi szentendrei kő, vályogtégla, vagy tapasztott sövényfalú ház lakószobájába bútor gyanánt ágyat: mondjuk „fedeles feketét”, másutt „lágy fából valót”, asztalt: fehéret, kisebbet és „hosszú keresztest”, fa vagy bőrös széket, ruhatartó ládát, helyenként bőrrel borítottat, esetleg almáriumot, festett vagy festetlen padot találunk. Ha gyerekek is voltak a háznál, helye volt a bölcsőnek, gyermek széknek, ágyacskának. A falon tükröt, fogast, a katolikusoknál feszületet, képet vagy képeket találunk. Az egyik háznál voltak például „2 berámázott és vászonyos szüz Mária képek, 2 nagy papiros vászonra ragasztott kép, 3 fán ki írott képek, 9 papiros kép fekete rámban, 7 figurák rámban”, azaz keretben. A szentképek mellett a kultikus tárgyak közé tartozott a szenteltvíztartó, a füstölő, a „tömjénes iskatuja”.
Említenek még a források könyvet (könyveket) minden külön megjelölés nélkül, órát tokjával, rokkát és szövőszéket. A világítást lámpás és gyertyatartó szolgáltatta.
Az ágynemű a ház fontos tartozékának számított, az elzálogosított ingóságok között például előfordul vánkos, azaz párna is. Általános gyakorlat szerint az ágyba szalmazsák került, erre gyapjas vagy sima derékalj, lepedő, dunyha, paplan – a módosabbaknál selyemből készített – , vánkos, rá való „kék hajjal”, azaz huzattal. Az ágyi kellékekhez sorolandó még a „paterótz”, ismert nevén a pokróc. Beslicza György özvegyének 1790-ben számba vett ingóságai között volt „1 fedeles fekete ágy, 1 fehér asztal, 1 kisebb fehér asztal, 1 fehér asztal hosszú keresztes, 6 új bőres szék, 3 fa szék, 2 föstös fa pad, 3 fehér pad, 1 almárium, 1 tükör, 1 rézből való lámpás, 1 réz füstölő,1 réz gyertyatartó”. Az asztalt „kivarott leblek”, vagyis terítő fedte.
Radics István 1782-ben rögzített hagyatékában az alábbi, szobába való tárgyakat találjuk:
„2 almárium, egyik üveges, 1 kis asztal fa, 2 kis asztalocska, 3 fa szék, 4 sárga bőrszék, 1 lágy fából való ágy, 1 bőr láda, 1 tükör, 1 sárga (réz) gyertyatartó, 2 ordinarius (közönséges) gyertyatartó, 1 cin lámpás, 1 nagy kép üvegben, 2 kép, 4 kuralyon portré, 1 töményező, 1 kis fogas, 1 Jeruzsálemből való kereszt, 10 különféle könyv, 13 vánkus, 2 paplan, 4 dunyha”.
Mind a végrendeletekben, mind a hagyatéki leltárakban gyakran találkozunk a viselettörténet számára értékes felsorolásokkal. A ruhaneműk és lábbelik anyaga, színe, mintázata, tételszáma sokat elárul tulajdonosáról, örökül hagyójáról, vagy házassági szerződés esetén a mennyasszony kelengyéjéről.
Nézzük meg mi lógott a fogason, vagy mit rejtett egy-egy ruhás láda. A férfiak ruhatárában a XVIII. század második felében készült források szerint a leggyakrabban említett ruhadarab a többnyire posztóból készült és flanellal bélelt lajbi és a mellényként szolgáló pruszlik volt. Az alsó és felső ruhaként egyaránt hordott inget ümegnek, ümögnek mondták. Az alsó testet nadrág vagy gatya fedte. Ez utóbbi Bakalovics szentendrei boltjában is kapható volt, a parasztgatya 54 krajcárért, az ún. keskenyebb gatya 45 krajcárért. Lábbelinek csízmát hordott, aki tehette, fejükre süveget, például nyestből, az urasabbak kalapot tettek. A férfi felső ruhák közé tartozott még a mente, a dolmány és télvíz idején a rókaprémes bunda, Madarász Mihály „halálos betegen” 1769-ben ingó és ingatlan vagyonáról tett testamentumában egyebek mellett két téli süvegről, egy gombok nélküli új és egy avitt (régi, öreg) dolmányról szól az írás. Ez utóbbin tizennégy pár ezüstgomb volt. Ezeken kívül rendelkezik még egy vörös övről húsz ezüst karikával, két új nadrágról, egy hamu színű új, nyesttel prémezett mentéről tizenhárom ezüstgombbal és ezüst ráncra valóval, két zöld bundáról, melyek közül az egyik rókaprémes.
A női felsőruházat jellegzetes darabja a férfiakéhoz hasonlóan a pruszlik, ami lehetett kék virágos, veres vagy praon (mustár színű) sávos, s készülhetett selyemből, avagy közönségesebb matériából. Minden forrásban szerepel az ümög, a rékli, a kötény, a szoknya, amiben a pruszlikhoz hasonlóan kedvelték a csíkosat. A női viselet kiegészítői a harisnya (strimpli), a fejre való kendő, keszkenő (fékenyő), az asszonyoknál elmaradhatatlan fejkötő (tétlető), munkához nyárban a szalmakalap, otthonra módosabb háznál a vörös selyem papucs (pantoffl). Sokféle színű és mintájú selyempántlika tette még változatosabbá és vonzóbbá az egykori szentendrei asszonyok és lányok ruházkodását. Viseletük anyagában és mintázatában is sokkalta gazdagabb volt, mint a férfiaké. Ebben az azóta eltelt bő két évszázad mit sem változtatott. Mindkét nemnél a leggyakrabban használt anyagféleségek közé tartozott a posztó, szövet, vászon, selyem, flanel, gyolcs és a bársony.
Tételszámra nézve az inventáriumokban mindenképpen, de sok esetben a végrendeletekben is a konyhai eszközök állnak az első helyen. A felsorolásokban rendszerint megnevezik anyagukat (fa, réz, cin, vas, pléh, porcelán, cserép, üveg), darabszámukat, méretüket (nagyobb, középszerű, kisebb, kicsiny), állapotukat (új, öreg, avit) és ahol arra szükség van, az űrtartalmukat (itzés, vékás, mérős, meszelyes). A magas tételszám ellenére sem szabad azt hinnünk, hogy mindig és minden egyes darabot számba vettek. A végrendeletekben nyílván való, hogy csak a fontosabb, értékesebb ingóságok sorsa felől kellett dönteni, különösen akkor, ha az apróbb napi használatú tárgyak beszerzése nem okozott különösebb gondot, vagy már eleve volt belőlük elegendő. A cinből, rézből, vasból készült edények értéket képviseltek, számbavételükre biztosan sor került. Hasonlóan a porcelánedényekhez, melyek ebben az időben egy kisváros gazdálkodó, kereskedő polgárai körében még eléggé újdonságnak számítottak. Feltehetően a kávézás eszközei, a kaffezaln (kávéscsésze és tányér) és a „kávés malom”, a daráló sem ékesített minden konyhát. A fűszeres „iskatulyát” részben a saját termesztésű, szárított fűszernövények, de még inkább a helyi boltosoknál, például Sztojanovicsnál kapható, külföldről behozott fűszerek, mint a gyömbér, bors, fahéj, szegfűszeg, szerecsendió tölthették meg. A réz tepsiben, bográcsban, vagy vas serpenyőben elkészített étkeket cin vagy cseréptányéron fogyasztották el, cin vagy fa evőeszközzel, üveg pohárból kortyolgatva mellé a többnyire saját termésű vörös bort. A kávét kis réz kanállal kavargatták, s szalvétának „kivarrott asztal keszkenyőt” használtak.
Török Katalin, társadalomtörténeti kutató, helytörténész, művészeti író. 1970 óta él Szentendrén. 1990 és 1992 között a Szentendre és Vidéke felelős szerkesztője, majd 1997-től rendszeres szerzője helytörténeti, közéleti és művészeti témakörökben. 2003-ban Szentendre Város Közművelődési Díjban, 2010-ben Pest megye Közművelődési Díjban, 2016-ban Pro Urbe Szentendre díjban részesült. Az Érdekességek az 1000 éves Szentendre múltjából című rovata 2009-ben jelent meg rendszeresen a Szentendre és Vidékében, melyet weboldalunkon idén újra közlünk. Török Katalin jelen pillanatban is a Szentendre és Vidéke munkatársa.
Címlapkép: Népművészetek Háza, Szentendre | fotó: Deim Balázs
Megjelent a Szentendre és Vidéke, 2009. június 19-i számában.
